(Eszébe jutott, hogy hány évesek voltak akkor, és igazán nem lehetett megkülönböztetni őket, kaptak kenyeret meg puskaport, és egészségesen fogyasztották az időt.) Amikor ez történt, a zongorához ült, és egy gyenge darabot játszott. Azt az elképzelést dédelgette, hogy széttépi a kegyetlen valóságot. Rövidre fogta a beszélgetést, mert látta, hogy az arckifejezésük bármire képes. Az emberek jönnek lefelé a hegyről, búcsúzkodnak, hitvesi kötelességeikre emlékeztetik egymást. És még ott van az elnyelt hő, amikor a levegő a magasabb hőmérsékletű helyről az alacsonyabb hőmérsékletű helyre távozik. Egy olyan füstölgő marhaság nagy molekulákkal. Védekezni próbálnak, a tekintetük a gerberákról a talajra siklik. Forgatókönyv, melynek Isten készíti a költségvetését. Áll a félkörben, vágja az utat a kerten át, az út ribizkebokrokkal benőtt. (Lezajló jelenségek.) A szerencse háztartása hibás, pedig volnának indokai. Most már szabadon fut, a testének rétegei erősek, Szilvia hasonlít egy mágneshez, pontosabban a mágnes pólusaihoz.
Mondtam én, lányok, hát nem? Hogy pizsiparti lesz, úgy készüljetek.
Jó kis munkahely ez, látjátok, hogy hagyja, hogy ilyen. Pontosan olyan minden műszak, mintha pizsipartira jönnénk. De főleg az éjszakai műszak olyan, mert ilyenkor kicsit szabadabbak vagyunk. Magunk is beleszólhatunk a magunk dolgába. Persze csak itt, helyileg, hogy mikor mit végzünk. Mikor melyik munkát.
Hát mondtam én, ma is pizsiparti lesz, csak az éjszaka kicsit reggelre tolódott. De milyen jó, mert legalább a váltás is itt van. A két éjszakásból az egyik váltóembere.
Mert felváltva pumpálhattok legalább, míg én az irányt nézem. Mert nem mindegy. És nocsak, egy negyedik csajszi is itt van egy másik területről. Korán jött ez is, jóval munkakezdés előtt. Lehet, hogy őt is, látjátok, a kíváncsiság lök ki az ágyból jó korán, hogy van-e, megvan-e még az állása, a helye.
Algériában nem újdonság a Föld rengése, de az 1980. október 10-én, El Asnamban tapasztalt, 7,1 erősségű, cunamival kísért a legnagyobbak közé tartozott, és mai napig különlegesen emlékezetes maradt. A több, mint 3ooo halottat és sokezer sérültet követelő sokk az egész világot megrázta.
Több ország, így hazánk is sietve igyekezett segítséget nyújtani. Egymást érték a gyógyszerekkel, élelemmel, ruhákkal teli csomagok, katasztrófa-kutyák, segítőkész emberek, így orvosok is. Egy ilyen, önkéntesekből álló sebész-team tagja volt doktor Nagy István, a pár éve végzett, de hasi sebészetben már otthonos, éppen nősülés előtt álló orvos. Menyasszonya, egyben évfolyamtársa a szemészorvos, Tavy Réka, akit barátai, márcsak a szójáték kedvéért is, Békának becéztek.
Sanyinak, az orvosnak legújabban egy új mánia jelent meg az életében. Ahogy hazaérkezett, mindig trombitázott. Nagyon hamisan, majd egyre jobban… Elege volt abból, hogy mindig csak a betegekkel foglalkozzon. Egy kis szórakozásra vágyott. Sarolta csak nevette az egészet.
– Miért nem zenésznek mentél? – kérdezte egyszer cinikusan.
Johnson anyuka korán végzett a munkahelyén, és úgy döntött, hogy gyalog megy el kisfiáért az iskolába. Útközben megakadt a szeme az ékszerészüzlet kirakatában. Szebbnél szebb arany és ezüst fülbevalók és nyakláncok csillogtak a vastag rácsokkal védett üveg mögött, és az elrendezés közepét egy igazgyöngy díszítette. Ritka az ilyen gyöngy, színesre festi a falakat, ha fény éri.
Egyszer csak észbe kapott, hogy sietnie kell, elkezdte szedni a lábait, de így is késett. A bejáratnál a kisfia már türelmetlenül várta. Leguggolt hozzá, bocsánatot kért, meg puszilta az arcát, megfogta a kezét, és elindultak hazafelé.
– Milyen volt a suli? – próbálta szóra bírni útközben a gyermekét, de nem sikerült egyhamar. Némi nógatás után a fiú bevallotta, hogy egy tanári intő lapul az ellenőrzőkönyvében. Utána viszont meg sem lehetett fékezni azt a beszédáradatot, ami következett.
Kaparászást hallott az ablakpárkányon. Kinézett, senki. Aztán megint és megint. Végül észrevett egy sötét árnyat, ami éppen beleolvadni készült a kertet borító hófehérségbe. Kérdően nézett a tetszhalott fákra:
− Láttátok, mi volt ez?
A fák egykedvűen zörgették csontvázszerű ágaikat a fel-feltámadó szélben. Ha nincs napfény, akkor őket holmi sötét árnyék nem különösebben érdekli.
Visszaült hát a forró cserépkályha melletti hatalmas fotelba, igyekezett az egyik tört rugót a hátsófelével kikerülni. Amúgy kényelmes, öreg bútordarab volt. Ebben ülve halt meg az ükapja is, a nagyapja is. A dédapja azért nem, mert Doberdónál megsebesült, le kellett vágni mind a két lábát. Láb nélkül meg, ugye, nem olyan egyszerű hazajönnie az embernek a kedvenc foteljához. A dédmama, akit kora gyerekkorából még ő is ismert, nem sokat várt a férje-urára. Szép, kövér asszony volt meg kikapós is, feleségül ment egy henteshez.
Utasok lógnak a kapaszkodón, mint marionettfigurák egy mobil bábraktárban. Egymásnak dőlnek, össze-összeütődnek a gyorsulás vagy a lassulás következtében, valamennyien mindig egy irányba. A villamos, mint a kényszerű összezártság által létrehozott közösségi tér. Vannak, akik az ajtók felé nyomakodnak, vannak, akik szeretnének beljebb húzódni, és vannak, mindig vannak, akik megállnak az ajtóban.
Vietorisz Imre rendőrtörzsőrmester megérinti az útjában álló férfi könyökét, az rábámul. Nem moccan. – Ha volna olyan szíves... – mondja Vietorisz, a félbehagyott mondat végén lebegtetve a hangsúlyt, mintegy ezzel is érzékeltetve, hogy leszállna. A férfi kifejezéstelen szemmel néz Vietorisz arcába. Nyaka vastag, orra húsos, állát előretolja. Feje csillog, kopaszra borotvált. A borotvált fejű emberek három csoportra oszthatók: nehéz fiúkra, meg azokra, akik nehéz fiúnak szeretnének látszani, továbbá azokra, akik igyekeznek követni a trendet. Van még azután egy kis létszámú csoport, akik – mint kivételek – erősítik a szabályt.
Botz Yvette: Tél – tiffany technikával készült üvegplasztika a "négy évszak" csoportból
Vészjósló, fekete felhők közeledtek. Egy hirtelen jött szélroham összeborzolta a hajamat. Dühösen néztem az égre. 2010 június eleje volt, amikor a villamosról leszálltam, és a vastagtörzsű, öreg tölgyfák közötti szűk utcán siettem fel a hegyre, hogy eleget tegyek a Budai Bridge Club meghívásának. Később megtudtam, hogy ezt az elnevezést a társaság tagjai eleinte tréfának szánták, de aztán már-már hivatalossá vált. Most inkább óvatlanságomat átkoztam. Miért nem hoztam esernyőt?
Délután négy órára szólt a meghívás. Néhányszor mint kibic vehetek majd részt a heti rendszerességgel létrejövő találkozókon. Később talán „mindig-kész” beugró lehetek, sőt, ha a játékom megfelelő színvonalúnak bizonyul, kinevezhetnek állandó helyettesnek is – írta rendkívül udvarias meghívó levelében a híres zártkörű női bridge-klub szervezője. A dőlt betűs fejléccel ellátott meghívó utolsó soraiban azt is tudatta velem, hogy megfelelő referenciái vannak rólam.
Giorgio de Chirico, Melankólia és az utca rejtélye, 1914, 85x69 cm, olaj, vászon, magángyűjtemény
Elfelejtetted, hogy valaha ott éltünk, ahol a bárányfelhők fölött kék az ég, és a forró nyári délutánokon csendet őröl a ködmalom?
Az alkonyfény valószerűtlenül hosszúra nyújtja a körvonalakat: a lepkét kergető kislány és a lámpaoszlop árnyéka a távolban összeér. Hová tűnnek az enyészvonalak, miután lement a nap? Hová tűnik estefelé a nappal éles kontúrokkal kirajzolódó alakzatok árnyéka?
Gyermekkoromban azt képzeltem, hogy valahol a Föld belsejében él az Árnyéknyelő. Nappal alszik, s akkor tér magához, amikor leszáll az éj. Árnyakkal táplálkozik, és rojtos szélű emlékfoszlányokkal béleli ki szegényes szobáját. Zugában örök sötétség honol, onnan nézve a világ csillogó üveggömb, ábrándkép csupán. Birodalma a ködmalom, ott halmozza fel a megfakult árnyakat: olyanok, mint a lepke szárnyai, amelyekről lehullott a hímpor, s kicsinyre összesodródva, színtelenül lebegnek a semmiben.
(1.) A vízipocok őrlőfoga recseg-ropog, sűrű, gazdag díszítés borítja. Váratlanul, a helyzet nyomása alatt egyszerű eljárás, pironkodni illik. Viasszal itatja át. Fekete földből sivár pusztaszag. Ősmaradványt megillető hőmérséklet. Eljegesedés. Saját munkájához egy cigaretta, felesleges jajveszékelés, veszélyes lehetőség, béka- vagy teknősbéka-csont. Halként helyezkedik, hó úszik a vízben. Szétszórja a halikrát, az igazságnak tartozik, izomrostokból épít, félelem az egész szervezetben, a csomagot a lelőhelyre küldi, csonthulladék, kő.
(2.) Somfai arcába szúrós szél fütyül, szalma ketyeg, végtagok, hideg térdek. Orkán viszi a rétegeket. Származnak, bizalommal vállon veregetve, a fennsíkon a halak átpártoltak, fulladnak, délkeletről jöttek, ezt érezte a hűvös, kék reggelen. Megáll egyenesen, félrehajol, hírt ad, később beszámolnak a jellembeli tulajdonságairól. Hullámzik az arc bőre, tizedmilliméteres, zöldeskék. Hogyan kell a lényekbe csimpaszkodni. Az ősi eszköz kemény, hamuvá válik, desztillált víz párolog. (Világosabb.) Csendes szóval elvetik a magyarázatot. Somfainé fél a medvétől. Igérgetéseivel emlékeztet a feldolgozásra. (Vastagon betemet.) Éles mosollyal motyog maga elé. Kifogyhatatlanok mégiscsak, kaptam, ellenszegül bennem, tisztázni kell az ügyességet, tucatszám mennek az évek, következtetni tudunk. Somfainé beugrik a vízbe, porosodó madarak tisztítják a kőzet repedéseit. Lát egy délkeleten befejezett várost, és egy ősz hajú pókot. Párhuzamosan egyszerre több munkát végez. A vakvéletlen, és pihés kopaszságú csecsemők, a bőrük, mint a cukkíni héja.
Always can't rain. Felpillantok az olvasásból, odakint esik. Vigasztalanul szakad idebent is, suhan át az agyamon. Eljössz, hiszen megígérted. Várlak, utóvégre megígértem. Elképzelem, amint megérkezel. Nem tudom, honnan jössz, és mit hurcolsz magaddal, amit majd neked is le kell tenned. Ha ideérsz, biztosan jól leszek, spontán, kedves és szexis. Lesz pár óránk, aminek örülhetünk, de ez sose ment még parancsra senkinek. Mire képes még a szív, ha foltozott. Csak a száj, a szem, a nyak, a váll, a mell szabad. Mire képes a kar, a derék. Mire az ölelés. Csak ne csengene folyton a fülembe, hogy nincs szerelem bőséges idő és méltó lassúság nélkül. Kundera tudta.
Leteszed a hátizsákod, felakasztod a kabátod, és cinkosan kutatsz a tekinteteddel, mint rég. Csokipapír? Persze. Már összeszedtem. Adok a látszatra. Ha ma kérdeznél, nem megy. Látszatra sem. Szidom a kurva háztartást, szidom a kurva eget. Szidom magam, amiért gyáván elhallgatom, hogy minden átkozott reggel a szorongás ébreszt, pont, amikor jönnél, amikorra ki kéne vasalnom magam. Kapkodom a levegőt, összeszűkült gyomrom csak órák múlva enged inni vagy enni, és ágyban tart a félelem. Magzatpózban fekszem délig. Hasamra süt a nap, és te már kétszer megkerülted a Földet. Dél van. Kelj már fel. Vár egy váratlan üzenet a messengeren, mintha sejtenéd. Pedig az aznapot épp sikerült elkezdenem. Fogmosás, pakolás, internet. Egyszer a mentős időben érkezett, és megkérdezte, hogy dohányzom-e, mert akkor sürgősen gyújtsak rá. Egy-két-há, beszív, és egy-két-há, kifúj.
– Esik. Szakad, mintha dézsából öntenék – elejtem kezemből a fát, a tenyeremen vízhólyag lüktet –, elsős voltam, mikor valakinek az anyja ezt mondta. Nem az én anyám, mert nekem nem volt, ha lett volna, most nem lennék itt. Épp a botsáskát bámultam a terráriumban, aztán ránéztem az ablakra, milyen az, amikor dézsából öntik. Gondolom, az Isten önti. Olyan magasról ki más tudná lefelé önteni, nem igaz?
Máskor a talaj nyílik meg, ami onnan jön, az emberi szemmel nem látható. De ő nem ember volt, szeme sem volt, ő ezt állította. Azt mondta, azért nem jön fel sosem, mert világtalan. Világtalan vagyok, la belle.
És ilyenkor mindig meg kellett kapaszkodnom a fába, és akkor rendre vér szivárgott a hólyagba. Labellónak becéz? Az eszem is eldobom, nemcsak a fát.
Jaj, már megint kicsúfol! Talán nem jól mondtam valamit? Akkor is kinevetett, ha felvettem legkedvencebb ruhámat, a kozáksapkám és a matrózblúzt. Hát még ha a tükör előtt illegettem magamat, persze titokban, nehogy Jancsi is meglásson. Né ha azért így is megcsípett. Naná, létezik olyasmi, ami elkerülné árgusszemű bátyám figyelmét?
– Kapitány a fedélzeten! – állt vigyázzállásba ilyenkor. – Hahaha, hehehe!
de elérték az unokák, hogy aggódjam egy gerle miatt, még éjjel is ezen rágódom, kapott-e vizet ebben a rekkenő hőségben, jól tettük-e, hogy elvittük a Tanyaudvarba, megy oda mostanában orvos, megvizsgálja-e, és ha megvizsgálta, lehet-e rajta segíteni, szinte hallom a morgó tanyaudvari dolgozót, amint ingerlékenyen azt rikácsolja, a természet kilöki a gyengéket, de mi nagyon szeretjük ezt a balkáni gerlét, még nevet is adtunk neki, ő a Csoki, mert a tolla vége tejcsokoládé színű, fejecskéje szép barna, a szeme is az, olyan furcsán tudja kinyitni- becsukni, a két szemhéja középen találkozik, alulról és felűről egyszerre indul, hihetetlen,
Áll az öregasszony a késői télben a pályaudvar bejáratánál. Előtte a járda vizes-hidegen csillog. Az olvadó latyakot alighanem elcsámpásodott, ősöreg hótaposójával rugdoshatta félre, kevéske biztonságos helyet készítve kartondobozának, ott a lába előtt. A dobozon, gondosan nejlonzacskóba bugyolálva, öklömnyi pogácsák. Egy zacskó, egy pogácsa. A nőn vastag kabát, tiszta de kopott kordbársony nadrág, amennyire megállapítható, tiszta az is. Fonnyadt almaarca épp csak kivehető a fejére tekert kockás sál redői közt. A szeme színe a frissen fagyott jégre emlékeztet.
Megállok tőle úgy két méterre oldalvást és cigarettát veszek elő, meggyújtom, közben rásandítok. Szinte a füst mögé bújva. Észreveszi hogy nézem, de nem reagál, nem fordul felém. Csak a kezét emeli meg egy kissé, épp csak… Szinte jelzésértékű a mozdulata, nehogy úgy érezzem, hogy tolakodó, hogy rám akarja tukmálni a portékáját. Csak a szeme villan felém egyetlen pillanatra, aztán közönyösen bámul valahová, a villamosmegálló irányába. A hó szakad, a hőmérséklet lassan nulla fok alá süllyed. Fázik a kezem. Végigszívom a cigarettám, a csikk sercenve fullad a hólébe.
Csodálatos emlék-mozaikokban élnek gyermekkori szerelmeim, lélegeznek, elevenen térnek vissza a múltból magányos óráimba.
Egyszer drága Simándi Ágnes költőnő barátnőmmel osztottam meg ezeket a nyúlfarknyi történeteket, ezek hallgatása közben fel-felkacagott, és azt mondta: „Írd meg őket, ne hagyd a semmibe veszni!”
Így próbálom a múltbeli történéseket időbeli sorrendben felidézni.
Szerettem a szerelmet, inkább a szerelem lélekben zajló izgalmait, ám lehet, hogy a szerelembe voltam szerelmes, azokba a belső térben játszódó lélekmozdulatokba. Mindenképp valóságos nagy élményt jelentettek számomra akkor és későbbi életem során is. Most is ilyen szeretettel gondolok vissza a történésekre.
– És te miért szeretsz még mindig, még most is? – szegezted nekem a kérdést.
Válaszolhatnám azt, amit te: csak. Vagy, ha virágos jó kedvem lenne, azt mondanám, hogy mindenért. Mert te ezeket szoktad felelni, ha én teszem fel ugyanezt a kérdést neked. A csak ugye nem válasz, a mindenért pedig éppen hogy semmi. Mondd legalább, hogy a szép szememért, a hosszú hajamért, a kerek csípőmért, bármiért, csak ne azt, hogy mindenért!
Ha azt hiszed, hogy nem tudok bővebben válaszolni, akkor tévedsz, mert én egészen pontosan meg tudom mondani, miért szeretlek. Még mindig.
Csaba velem szembe ül le az asztalhoz. Hátrébb tolja a széket, ahogy bal lábát jobb térde fölött keresztbe veti. Vállai előre esnek, állát felém böki, miközben hevesen gesztikulál. Ettől a tartástól háta kissé púposodik. Eszembe jut, ha most egy póznára támasztanám a fejét, a rúd kicsivel a térdkalácsok fölött fúródna át és szegezné a földhöz. Bármennyire is dühös vagyok rá, elvetem ezt a képet. Amúgy is igen billenékenyre sikeredett, hisz ha a fejet a rúdra támasztanám, az áll alatti kis gödör nem lehetne annak nyugvópontja. Inkább gondolkodó pózba igazítom át végtagjait. De ő erről tudomást sem vesz. Mindkét kezére szüksége van. És kávéra is. Sokra. Csinálok kávét, mondom, hogy felállhassak, és már nyúlok a csészékért, kanalakért, majd a szemmagasságban lévő polcról leemelem a nescafét és a cukrot. Háttal állok, mégis tudom, követi minden mozdulatomat.
Idén, 2022. január 22-én a Magyar Kultúra és Vince napján kora délelőtt kimozdultam a házból, el öcsémhez, Lacihoz, mert az ő kicsi kertjében a ház előtt két szőlőtőke éldegél, aztán segítségükkel vizitálhatunk, milyen szőlőtermésünk lesz idén. Borra ugyan kevés adatot kaphatunk, mert az egyik tőke csabagyöngye, a másik meg saszla. De a Vince-napi rituálénak eleget teszünk, és ez a fontos.
Öcsémhez együtt érkeztem öregdiák társam, Istók Jóska Benedek nevű unokájával.
– Pista bácsi! Tata küldi maguknak ezt a teli kis demizsont. Juhfark van benne, hároméves. Ebben a literes üvegben meg újbor. Ősszel, Mártonkor kóstolgatták, akkor sok jót mondtak róla. Tata szerint, aki azzal kezdte, hogy a lopóból pohárba csurgatott, nagyon jó boriskává változott.
– Akkor lassan készülődtök, Bence?
– Tele lesz tavaszra a zsákom, hozok sok-sok meleget!
Ijesztően hamar telefonált. Bosszúsan szagol, ha a diagram megjelenik. Nem őt verik, a munkalapjáról importált adatok alkotják az oszlopokat. A testek tele vannak, bonyolultabb is lehet kellő gyakorlat után. A fejléc a felső sor, meg az oszlopok. Tiltakozik, az ablakban állapotjelző. Feladatok. Látjátok, miként fog kinézni száz év múlva. A navigációs ablakban kering. Megtenné fejen állva is, a lekérdezés típusától függ. A nyaka recseg, szégyenteljes jelölés, szó szerint jelenik meg a határidő. A sorrendet keresi, segédvonalakat tartalmaz. Oldalazva levegőt vesz, koppanva úszik. Betolakodott, végeredményben nem a mámortól, nem a dühtől. Eltölti a bűntudat, Hosszú a lista, a kamatperiódus. Megvan a hely, megszokhatta volna, nem tudni kik laknak ott, szédülést okoz, kapaszkodik, legördít. Egy gyűrött bádogbögre, szelíd és rokonszenves, kering, duplán kattint, így olvashatóbb. Felfogás, mely a kiégést közömbösíti. (Fintorognak, télikabátban járnak, meg vadonatúj munkaruhában.) Végrehajtja a hízást, szárnyas autókat röptet a levegőben. Lehuppannak a papírra, messzire eltartja magától, boldog. Széles csapáson halad a nyelőcsövén keresztül. Bocsánat kérően mosolyog, hibáztatják. A szalagok kellenek, meg a szalagokon található gombok. Ez a szöveg helye, a feliraté, melyet nem engedünk beírni. Aki a szögek közé nyúl, elfelejti a kötődéseit, vált, elérhetetlen. A szögek számok is lehetnek. Kattintás előtt kialakulnak a tagolások. (A herceg nagy népszerűségnek örvend a monarchisták között.) A lüktetéstől zizegnek a vezetékek. Az élettel azonosítják a lélegzetet. Egy rágógumizó, arcán a furcsa foltokkal, kapargatja finoman megmunkált szobrát. Közben gázszag, szivárgás, a járókelők tolakodva özönlenek az ajtón.
Ez a webhely a Google és a StatCounter cookie-jaival kínál szolgáltatásokat és elemzi a forgalmat.
Az IP-címed és a felhasználói ügynököd a teljesítmény- és biztonsági mérőszámokkal együtt
megosztásra kerül a Google-lal és a StatCounter-rel a szolgáltatás minőségének biztosítása,
a használati statisztikák elkészítése, valamint a visszaélések észlelése és megoldása érdekében.
A honlap további használatával elfogadod ezeket a feltételeket.
