Keresés a honlapon:

Dunai Andrea: Tettenérés

 

 

 

 

Tettenérés

 

Always can't rain. Felpillantok az olvasásból, odakint esik. Vigasztalanul szakad idebent is, suhan át az agyamon. Eljössz, hiszen megígérted. Várlak, utóvégre megígértem. Elképzelem, amint megérkezel. Nem tudom, honnan jössz, és mit hurcolsz magaddal, amit majd neked is le kell tenned. Ha ideérsz, biztosan jól leszek, spontán, kedves és szexis. Lesz pár óránk, aminek örülhetünk, de ez sose ment még parancsra senkinek. Mire képes még a szív, ha foltozott. Csak a száj, a szem, a nyak, a váll, a mell szabad. Mire képes a kar, a derék. Mire az ölelés. Csak ne csengene folyton a fülembe, hogy nincs szerelem bőséges idő és méltó lassúság nélkül. Kundera tudta.

Leteszed a hátizsákod, felakasztod a kabátod, és cinkosan kutatsz a tekinteteddel, mint rég. Csokipapír? Persze. Már összeszedtem. Adok a látszatra. Ha ma kérdeznél, nem megy. Látszatra sem. Szidom a kurva háztartást, szidom a kurva eget. Szidom magam, amiért gyáván elhallgatom, hogy minden átkozott reggel a szorongás ébreszt, pont, amikor jönnél, amikorra ki kéne vasalnom magam. Kapkodom a levegőt, összeszűkült gyomrom csak órák múlva enged inni vagy enni, és ágyban tart a félelem. Magzatpózban fekszem délig. Hasamra süt a nap, és te már kétszer megkerülted a Földet. Dél van. Kelj már fel. Vár egy váratlan üzenet a messengeren, mintha sejtenéd. Pedig az aznapot épp sikerült elkezdenem. Fogmosás, pakolás, internet. Egyszer a mentős időben érkezett, és megkérdezte, hogy dohányzom-e, mert akkor sürgősen gyújtsak rá. Egy-két-há, beszív, és egy-két-há, kifúj.

A dohányzás rendezi a légzést. Nem pánikolok, egyelőre hiába pusztítja a tüdőm.
Eltévedtem a szenvedélyes vágyakozás macskaszagú folyosóin. Túl a pincedohos szomorúság állandóan lefelé tartó csigalépcsőin, a lemondás hideg utcaszögletein is túl – megtagadtam magamtól a gyönyört. A mennyországba annyi lemondás révén juthat az ember, hogy cserébe szívesen lemond róla. Pedig hálás lehetnék, hogy benned még mindig a mi régi fekete-fehér filmünket vetítik. De a képeken koszos betonfalak, rajtuk egy nő plakátja: wanted. Pedig vészesen közel vagyok. Ostobaság volt likvidálni a kalandvágyam. Lehetetlen. Ösztönök és hormonok. Hiába zárok kaput, ablakot, bekúszik az ajtórésen is, egészen a bőröm alá. El akarlak hinni. De érkezik a szégyen, mint valami menetrend szerinti járat. A szerelem elmúlik. Csak egy hülye, akaratos liba, akinek az a rögeszméje, hogy minden férfi-nő kapcsolatba bele kell ugatnia. A barátság sokkal többet ér, cimbora! Szólal meg valaki a metrón mellettem. Úgy bámulok rá, mint aki allergiás a nevetésre. Talán, ha becsukom a szemem, leszáll a következő megállónál. Vígjáték a végjátékban. A titkoknak mindig van képük kiderülni. Néha csak hétköznapi leletek. Esemény előtt, esemény után. Meztelen szívem mégis átpiroslik és bátor. De az ősz haj szívtelen diktátor, szemeimre szürke fátylat borít. Jól ismerem, hogy a húsomban miféle óra ketyeg. Kérlek, a hosszú sípszó után már ne hagyj üzenetet

Mindegy, hogyan érsz ide, neked is össze kell raknod magad. Nem érdekel, szeretkezünk-e, dugunk-e vagy baszunk-e. Az első szép és szelíd, a második vagány és erős, a harmadik őrült és szenvedélyes. Tőled tanultam, hogy ne háborítsanak fel a szavak. Mondjam ki, amit akarok. Rázzak kezet a bizalommal, és cselezzem ki a szégyent. Ez sem megy bárkinek. Már tudom, hogy gyönyör és gyönyör között lekottázhatatlan különbség van. Megjátszva nem éri meg.

Annak is örülök majd, ha csak ülsz és megnyugszol. Mesélsz, közben iszol valamit, cigizel és nézel ki az ablakon a kurva lakótelepre. Ma minden kurva. Én is. Kurválkodom a szeretetért. Azt mondtad, szép, ami köztünk van. Amikor arra gondolok, hogy itt vagy, és csak úgy vagyunk. Akkor élek. Nem félek, hogy megint mit cseszek el. Aki valamit elszúr, az él is. Most ne érj ide. Késs el, mondj le valami cukormázas indokkal. Ha most belépnél az ajtón, látnád a remegő kezemből kilötyögtetett kávét a konyhakövön, a gyűrött ruhákat, a koszos foltokat a fürdőszobacsempén, hogy a szar is elkenődött a vécében, meg én is. Látnád, hogy fájdalomcsillapító nélkül már nem tudok kecsesen ülni, szeretkezni sem. Nem borotváltam meg a lábam, a hónaljam, a szeméremdombom. Kócos vagyok és izzadt. A fürdés szertartása több mint egy órás erőltetett menet. És még meg kell szárítani a hajam, formázni, hogy frizura legyen. Neked. Nekünk. A sminkelést megúszom, nem szereted. Százszor is elképzelem, hogy jó lesz az az egykori selyemszatén neglizsé, a fekete amúgy is slankít. Vagy a fekete csipkés melltartóm, bár szivacsos és az kevés a valódi szépséghez. Nem túl ízléses, hogy merevítők tartják a melleim. A nemszeretemmelleim. Fekete csipkés francia bugyit tettem félre csakis neked. Mindenáron tetszeni vágyom.

Úgy kellesz, ahogy vagy. El tudod velem hitetni, pedig utálom ezt a mondatot. Félek. Mikor majd ideérsz, nem tudok hangulatba jönni, nem leszek kedves, spontán és szexis.

Csupán egy fekete kerekesszék.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2022-02-28 18:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.