Keresés a honlapon:

Juhász Zsuzsanna: Pizsamaparti

 

 

 

 

Pizsamaparti

 

Mondtam én, lányok, hát nem? Hogy pizsiparti lesz, úgy készüljetek.

Jó kis munkahely ez, látjátok, hogy hagyja, hogy ilyen. Pontosan olyan minden műszak, mintha pizsipartira jönnénk. De főleg az éjszakai műszak olyan, mert ilyenkor kicsit szabadabbak vagyunk. Magunk is beleszólhatunk a magunk dolgába. Persze csak itt, helyileg, hogy mikor mit végzünk. Mikor melyik munkát.

Hát mondtam én, ma is pizsiparti lesz, csak az éjszaka kicsit reggelre tolódott. De milyen jó, mert legalább a váltás is itt van. A két éjszakásból az egyik váltóembere.

Mert felváltva pumpálhattok legalább, míg én az irányt nézem. Mert nem mindegy. És nocsak, egy negyedik csajszi is itt van egy másik területről. Korán jött ez is, jóval munkakezdés előtt. Lehet, hogy őt is, látjátok, a kíváncsiság lök ki az ágyból jó korán, hogy van-e, megvan-e még az állása, a helye.

De nem baj, pillanatok alatt csoportba verődtünk, igazi, jól összedolgozó csoportba. Mindenki rögtön tudta a helyét és a feladatát. S ha az egyik csendben nyög, hogy görcsöl a lába, rögtön felváltja valaki. Én nem tudom, hogy ki, a megfigyelő, a csoportot végig kamerázó, és ezzel egyben tartó valaki nem én vagyok. De kell ilyen is közénk, aki csak figyel, elemez és közöl. Közli a látottakat, a siker vagy sikertelenség eredményét. Bevesz és elénkokádik. Bevesz minden ingert, minden mozzanatot, majd elénk teszi. Közli, hogy még, és mit még és mennyit és mennyire, miközben nem csinál semmit. Miközben ő a mi agyunk, a csoportunk agya. Meg is fájdult a gyomra a végére. Pedig végül sikeresek lettünk, Sikerünk lett, lányok.

Igaz, csak a végére, csak reggelre, de akkor is. Nem tudom, mi ez az ódzkodás bennetek az összeröffenéstől, a lánybulitól. Hiszen ez egy női munkahely, hiszen ennek mégsincs semmi köze az elbuzuláshoz. Dehogy. Ez csak egy pizsiparti, lányok! Hát nem emlékeztek már, milyen volt? Milyen volt kilenc évesnek lenni? Milyen volt nyugodt ösztönökkel létezni a világban? Milyen volt abban a korban élni, amikor még Freudnak se volt egy picurka szava se. Amit még ő is úgy intézett el, hogy az ösztönnyugvás kora. És jó is hogy békén hagyta ezt a kort. És nem mondta rá, hogy valójában a kezdete volt a pénisz elirigylésének a mi kislányos fejünkben. Hát miért nem emlékeztek inkább? A korra, mikor nem éltünk senkinek. Csak magunknak. Mert feledtük az imádott papát, akit ötévesen még tényleg imádtunk, de kilencévesen már nem. És feledtük a mamát is, aki még hiába mondogatta, hogy milyennek kell lenni egy lánynak. Hogy szeresse a leendő férje és vele a papája és a mamája is. Hát nem emlékeztek, hogy volt, amikor nem akartunk megfelelni senkiknek, de senkinek. Amikor nem akartunk másnak élni, máshoz idomulni, más eszméket szolgálni, csak azt, ami a saját fejünkben született. Én emlékszem. Én igen, hogy főleg hálát, sok-sok hálát akartam kiváltani a világból, ha felnövök. Azért, hogy vagyok, hogy lettem, és hasznára, már-már áldására vagyok azoknak, akik körülöttem élnek. Én ez voltam, lányok! Én emlékszem. És tudjátok, mi voltam még? Fiúmentes. Vagyis inkább minden függéstől mentes. Azaz bíztam magamban, de nem vonzódtam, nem figyelgettem a srácokat. Amit láttam, az meg lesújtó volt. Én akkor ugyanis még láttam. Láttam fehéren, feketén, hogy a jól kinéző, és okos srácokra az összes lány bukik. A maradék, a selejtje meg határozottan elborzasztott. Akkor még ki mertem mondani, hogy ez vagy az akkor se kéne, ha szűzen kellene meghalnom. Sőt, nem emlékeztek? Sokszor csak eljátszottuk, hogy milyen lenne, nagy cicikkel fel s alá járkálni a fiúk előtt. És csak röhögtünk, nevettünk értetlenkedve. Hogy ez: Ezek miatt, a didkók miatt fognak bukni ránk majd a srácok? Hát elment az eszük? El fog menni, hogy két mirigyes, bár ruganyos kinövés miatt keresnek majd bennünket? Szóval akkor még nem értettünk semmit, de ráláttunk arra, hogy mi az, amit nem értünk. És tudtunk nevetni a fiúk-férfiak nemi kiszolgáltatottságán. A vonzódásukon, holmi élő, de néma dudák iránt. És emlékeztek? Emlékeztek, hogy észre se vettük, hogy nem függünk. Hogy véleményünk független minden szülői vagy másik nembeli akarástól.

Azaz figyeltek lányok? Kilencévesen még tudtunk nem építeni senkire. Senkire, de senkire, csak magunkra. Az álmainkra, a magunkról, magunknak szőtt, de nagyon is reális álmainkra. Hogy melyikünkből ki lesz. Mihez fog érteni. És el s tudtuk képzelni, hogy pár év múlva csüngünk. Lógunk egy fiúval, lógunk egy fiútól. Hogy lesz egy srác, aztán még egy, akitől jó lenne függni. De az éppen nem minket akar lógatni le maga alatt. Vagy fölött, vagy mellett. De azt megértettük, hogy függni kell. Ez az élet rendje. Függni, mert… Miért is, lányok? Mert az anyánknak is így volt jó? Vagy mert minek lázadozni? Ha egyszer majdnem minden itt a férfiaké, s a mienk csak annyi, amennyit nekünk löknek, mint koldusoknak? S akkor nem lehet mást tenni, mint elfogadni. Elfogadni a függést, és lehetőleg minél jobb partit szerezni a függeszkedéshez. Partinak lenni, de társadalmilag elfogadott partinak lenni,. Leendő feleségnek, aki egyre jobb áron próbálja eladni magát. Mert ezt tettük, nem, lányok. Mindannyiunknak volt vagy van férje, és mindannyian szültünk gyerekeket, akik már fel- vagy majdnem felnőttek. És mi most már akár emlékezhetnénk is. Petire meg Zolira, akik semmi pénzért nem kellettek volna nekünk kilencévesen. Aztán mégis feleségül mentünk hozzájuk. Mert a legszimpibb srác már elkelt, vagy elvált, de már újra lecsaptak rá. Mert el van kényeztetve a lányok által, és ezért ahhoz van szokva, hogy kézről kézre adják. Mint egy csecsemőt, mint egy újszülöttet, mint egy királyi sarjat.

S most, lányok, hogy újra szabadok lehetnénk, féltek. Féltek a pizsipartiktól, féltek a gyermekléttől. Holott gyermekek idáig voltatok, függő, kiszolgáltatott gyermekek. Kamaszkorotoktól idáig voltatok igazán kötöttek, függő gyermekek. Más véleményétől, más pénzétől, más zsebétől, más egyéni és társadalmi véleményétől függő nőnemű lények. Kislányok. Tizenkettőtől negyven-ötven éves korotokig. És még most is féltek. Féltek, holott a női hormonjaitok igazán megcsappantak. És csak játsszátok, eljátsszátok, mímelitek, hogy mennyire odavagytok a férfiakért. És én megértem, hisz’ ehhez, a férfitól való függéshez vagytok szokva. Hát féltek a szabadságtól. Inkább féltek tőle, semmint vágyjátok. De az én pizsipartis műszakjaimat akkor se nevessétek ki. És főleg ne viszolyogjatok tőle, mert ez nem a női munkahelyből fakadó ellenállási lehetőségem nekem. Hanem lehetőség az emlékezésre. Mikor tkp. kilenc évesen a leendő életünket sirattuk el, a szabadságtól mentes jövőbeli életünket. Miközben önerős, csak magunkra épülő életről álmodoztunk néhány éjszakán át. S most, hogy újra kilencéves hormonokkal rendelkezünk, most, hogy egy fia petesejtet se termelünk,. most, hogy függetlenedtünk a női, nagyon női hormonjainktól. Most, hogy szabadok lehetnénk újra, ragaszkodunk a bevált recepthez. A férfihoz. Holott, ha nem vennétek észre, ezek a férfiak nem olyanok, mint akik ránk vártak anno, ránk, hogy mellünk nőjön végre, hogy észrevehessenek bennünket. Igaz, a mellünk által először. De most mintha fordult volna a kocka. A lányok startolnak rá az általában félős, már egyáltalán nem fickós fiúkra. Mintha a gyors tempó, a sűrűn lakás, a munkahelyekért vívott harc odalent, alant elkezdte volna visszafogni, elbátortalanítani őket. Vagy a folyókba ömlő, az antibébi tablettákat szedő nők vizeletéből beléjük kerülő női, szelidítő, függésre csábító hormon tenne be nekik.

De lányok! Biztos vagyok benne, hogy ezeknek a srácoknak a topos didkó már nem elég. Nem elég a beinduláshoz. Pedig valaha elég volt egy kivillanó boka, egy alkalmi fehérség, női bőr, hogy beinduljanak. Talán mert több volt bennük a férfihormon. És igazán megérne egy pizsiparti témát, hogy mi lesz. Mi lesz a kamaszlányokkal, ha a szexben át is veszik az irányítást, mi lesz pár év múlva velük, ha a férfi nem kéri. Nem kér semmilyen irányítást,.sem irányítatlan szexet.

Mert szexet nem kér. A szexet nem kéri. Mert nélküle is megvan jól.

És nem tudom, tudjátok-e, hogy egyre több férfi fordul orvoshoz, mert az a panasza, hogy nem tud, az istennek se tud szerelmes lenni. Ha beledöglik, akkor se. Pedig szeretne. Szeretne olyan lenni, mint a többi, a többi férfi.

Akik, te jóég, lehet, hogy szintúgy csak szeretnének szerelmesek lenni, de nem tudnak. Hát úgy csinálnak. Úgy, mintha szerelmesek lennének. És régi regényekből veszik, hogy milyen is egy szerelmes férfi. Vagy kortárs, nőknek írt, nők által írt regényekből, hogy milyennek is várják, képzelik a nők a férfit, ha szerelmes. De érezni nem sokat éreznek már. Csak csinálják a szerelmet, a szerelmességet.

És mi lesz, ha megunják a mímelést? És beletörődnek a nőtelenségbe. Sőt. Felbátorodnak? Hogy minek is kell csinálni nekik bármit is, amihez kedvük egy szál se.

És akkor mi lesz a kb. 4 milliárd nővel, akinek mása sincs, csak két cicje? Se pénze, se vagyona, se trendi szakmája. Csak néhány gyereke, akiket azért szült, hogy hátha. Ha a férfi férfi(?) nem akar, nem tud férfi lenni, azért még apa lehet belőle, jó apa. Jóságos, szelíd, örökhagyó apa. És mi lesz, ha a másik majd’ 4 milliárd ivarérett férfi, ha van, ha nincs gyereke, akkor se akar, apa se akar lenni? Mert drága. Mert túl költséges. Mert nem térül meg. Vagyis érzelmekben biztos megtérülne, de mit csináljon, ha egyszer a gyerek sem érez. Semmit. Semmi jót. Csak a hatalmat. Hogy esetleg uralkodni rajta még lehetne. Arra még jó lesz. De mi van? Hogy ahogy párosodni nem akar, úgy uralkodni sem. Mert ahhoz akkor is kevés benne a férfihormon. Miközben a világ termőterületének, víz- és egyéb természeti kincsének 80%-a az ő kezében van. A férfiében. A férfiakéban, akiknek épp megy el a kedvük. Tőlünk. És általunk a gyerektől is.

Miközben mi továbbra se értünk semmit, de jó együtt. Pedig alig keresünk, és kacarászunk. Hogy ki mekkora izomlázzal megy haza. Haza, mégsem négy égtáj felé. Miután azt csináltuk teamben, hogy megmentettük egy ember életét.

De a kapun kilépve a sütin jár az eszünk. Mert húsvét van, havas, de mégis csak húsvét. Illene egy kis sütit, házit sütni a család asztalára. Munka után.

Vagyis dehogy! A pizsiparti után. Visszasorolva a családba, a honunkba. Mert a süti jó. Cukrot ad. Cukrot az agynak. A nőinek is a gondolkodáshoz. És a férfiagynak is, ami ugye, látjátok, nem is annyira férfi már. Lassan gyámolításra szorul. De előbb még vigasztalásra. Sok-sok vigaszra a gyászban, hogy ha van is, de más lett, megváltozott. Magának, magáért való lett valahogy. Önmagában is jól ellevő. És akkor ugye, meg vagyunk lőve, nem? Lányok. Csak mert azt nem értjük, hogy miért nem kellünk.

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2022-03-26 19:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.