VideóA Ma7 csatorna videója Keresés a honlapon: |
Balogh István: Vidám Vince-napok
Vidám Vince-napok
Idén, 2022. január 22-én a Magyar Kultúra és Vince napján kora délelőtt kimozdultam a házból, el öcsémhez, Lacihoz, mert az ő kicsi kertjében a ház előtt két szőlőtőke éldegél, aztán segítségükkel vizitálhatunk, milyen szőlőtermésünk lesz idén. Borra ugyan kevés adatot kaphatunk, mert az egyik tőke csabagyöngye, a másik meg saszla. De a Vince-napi rituálénak eleget teszünk, és ez a fontos. Öcsémhez együtt érkeztem öregdiák társam, Istók Jóska Benedek nevű unokájával. – Pista bácsi! Tata küldi maguknak ezt a teli kis demizsont. Juhfark van benne, hároméves. Ebben a literes üvegben meg újbor. Ősszel, Mártonkor kóstolgatták, akkor sok jót mondtak róla. Tata szerint, aki azzal kezdte, hogy a lopóból pohárba csurgatott, nagyon jó boriskává változott. – Akkor lassan készülődtök, Bence? – Tele lesz tavaszra a zsákom, hozok sok-sok meleget! Öcsém, Laci asztalhoz ültetett. – Nézzük azt a rizlinget! Gyertyavilág előtt forgattuk a poharat, néztük, szagolgattuk, nyelvünket kenegettük, aztán torkunkat is. Kicsit eltértünk a borbírák gyakorlatától. Fröccsöt is varázsoltunk, már így is pompás! Kint két vesszőcskét kértünk a szőlőtőkéktől, adták is ők szívesen, vízbe raktuk, hogy naponta ellenőrizzük, mi lesz velük, hogyan alakul tőről metszett életük. 2019-ben baráti társaságunk a Vince-napon a zentai Kisrétben, Péter-Pál barátunknál vizitált, villant föl előttem. A kortyolgatás után kivonulás a szobából. Péter-Pál metszőollója lecsattantott egy vesszőt, azt szemlélgettük nagy hozzáértéssel. A szőlészek-borászok védőszentjének napján a hozzáértők a levágott szőlővesszőből igyekeznek megfejteni, mi várható szőlőskertjeinkben a folyó esztendőben. Péter-Pál orrunk alá tartotta szemlélődésünk tárgyát. – A vesszőben nem keletkezett kár, a rügyek élnek. Vegetáció sincs még, s ez üdvös, a jelek szerint jó termésünk lesz. – Ha megcsordul Vince, megtelik a pince! – ugrott sorközépre a rigmus. – Ha fényes a Vince, megtelik a pince! – nevetett ránk a házigazdánk. – Most éppen nem nevet ránk a napocska! – kötekedtem. – Most éppen nem. De ma még akár meg is jelenhet. Ám ami fontos, nem esik az eső. A csapadék a mai napon nem jó jel.
Akkor vidám volt a Vince, most halkan ült meg ő is a szoba félhomályában. A Covid19 Omikron nevű változata záratja be velünk az ajtót. – Bús és félelmetes világot élünk manapság – szólt öcsém. – Bús és félelmetes Vince-napokat éltem át, míg itt tanárkodtam az Emlékiskolában- kezdtem a történetet. – 1823. január 22-én dátumozta Kölcsey Ferenc szent énekünket, a Himnuszt. – Tudom – bólogatott öcsém. – Ez most a Magyar Kultúra napja. – Így van. Vajdaságban minden magyar tannyelven működő iskolában fölemlegetik e fontos napot és Kölcsey versét, szavalóversenyek tárgya a Himnusz. – El is éneklik. Erkel Ferencről is megemlékeznek. – Így van. Csak akkortájt, fiatal tanár koromban, a hatvanas-hetvenes években tanítanunk sem lehetett e csodálatos költeményt. De én fölemlegettem, aztán úgy alakítottam mondókámat, hogy a diákok kíváncsiságát fölcsigáztam, és ki tudja, milyen úton-módon, de mindenki elolvasta Kölcsey költeményét. Lassan nyugdíjasok lesznek volt tanulóim, egy-egy osztálytalálkozó alkalmával fölemlegetik, hogy kéziratban terjedt a szöveg, és a vége az lett, hogy nyolcadikos korukban már mindenki fejből tudta. Boldogan mesélték a nagyszülőkorba készülők, hogyan várakoztak arra, mit mondok és hogyan beszélek majd a Himnusz napján az osztályban arról, amiről nyikkannom se lenne szabad, mert a hatalom lakatot vert a számra. – Számunkra vidám Vince napok voltak azok akkor – jegyezte meg Anna, aki az osztályból elsőként dajkálta unkácskáját. – Én gyerekeimnek sokat emlegettem a Kölcseyről szóló januári óráit, ismételgettem nekik a tanár bácsi szavait, és házi feladatot is adtam a kölyköknek! Bizony, a Himnuszt. De az unokám már az iskolában fogja tanulni! Most már engedik. Remélem, mire ő odaér, akkor is így lesz. A többiek hol Annára, hol rám néztek. Egy darabig sikerült visszaszorítanom, de a beszámoló vége felé, éreztem, idegrendszerem enged a nyomásnak, kicsit reszketni kezd a kerthelyiség, homályossá lesz látásom, szempillantással érzékelem, nedvesedik szemem külső sarka. Hát ilyenek voltak azok a tilalomban termett iskolai vidám Vince-napok. Délben kopogtak az ablakon. Újra Benedek látogatott hozzánk. – Kis birkapaprikást küldött a mama! Megörültünk nagyon az ajándéknak. – Milyen pompás az illata, szép a színe – osztályozta a kapott étket öcsém, Laci, a nyugalmazott szakács. – Öregapád kitett magáért! – Hát nem! – ellenkezett a gyerek. – Tata azt mondta, ez csak hamis birkapaprikás! – Milyen? – hüledeztünk mind a ketten. – Azt mondta hamis. Nem ő főzte akáctűz fölött szolgafán lógó bográcsban, hanem a mama, konyhában, lábasban, gáz fölött. Ment volna nézni az öregem, mit csinál a párja, de mama elkergette, kiüldözte még a konyhából is! Férfi ne közelítsen asszony főzte birkapaprikáshoz! Örüljön, ha osztanak neki belőle! – Hát igen – tanítottam a gyereket. – A bográcsban főzés férfimunka. Asszony azt meg nem közelítheti. – Miért? – nyílt kerekre Benedek úrfi szeme. – Ez a bogrács ősi regulája! Nagyot nevetett erre a bennünket megörvendeztető ételfutár, mi meg vele tartottunk. Még a nap is kikukucskált kíváncsian egy kócos felhőcske mögül!
Megjelent: 2022-02-04 18:00:00
|
