Videó

A Deák Erika Galéria videója




Keresés a honlapon:


Magén István: Jel(öl)és

 

 

 

 

Jel(öl)és

 

“a lámpák kihúnynak félelmükben

és a fák derékba törnek” (Kassák)

 

 

Ijesztően hamar telefonált. Bosszúsan szagol, ha a diagram megjelenik. Nem őt verik, a munkalapjáról importált adatok alkotják az oszlopokat. A testek tele vannak, bonyolultabb is lehet kellő gyakorlat után. A fejléc a felső sor, meg az oszlopok. Tiltakozik, az ablakban állapotjelző. Feladatok. Látjátok, miként fog kinézni száz év múlva. A navigációs ablakban kering. Megtenné fejen állva is, a lekérdezés típusától függ. A nyaka recseg, szégyenteljes jelölés, szó szerint jelenik meg a határidő. A sorrendet keresi, segédvonalakat tartalmaz. Oldalazva levegőt vesz, koppanva úszik. Betolakodott, végeredményben nem a mámortól, nem a dühtől. Eltölti a bűntudat, Hosszú a lista, a kamatperiódus. Megvan a hely, megszokhatta volna, nem tudni kik laknak ott, szédülést okoz, kapaszkodik, legördít. Egy gyűrött bádogbögre, szelíd és rokonszenves, kering, duplán kattint, így olvashatóbb. Felfogás, mely a kiégést közömbösíti. (Fintorognak, télikabátban járnak, meg vadonatúj munkaruhában.) Végrehajtja a hízást, szárnyas autókat röptet a levegőben. Lehuppannak a papírra, messzire eltartja magától, boldog. Széles csapáson halad a nyelőcsövén keresztül. Bocsánat kérően mosolyog, hibáztatják. A szalagok kellenek, meg a szalagokon található gombok. Ez a szöveg helye, a feliraté, melyet nem engedünk beírni. Aki a szögek közé nyúl, elfelejti a kötődéseit, vált, elérhetetlen. A szögek számok is lehetnek. Kattintás előtt kialakulnak a tagolások. (A herceg nagy népszerűségnek örvend a monarchisták között.) A lüktetéstől zizegnek a vezetékek. Az élettel azonosítják a lélegzetet. Egy rágógumizó, arcán a furcsa foltokkal, kapargatja finoman megmunkált szobrát. Közben gázszag, szivárgás, a járókelők tolakodva özönlenek az ajtón.

Szilvia az egyik időegységből a másikba ugorva számol. Felfedez egy akupresszúrás pontot, egy nyugodt helyet, mely végigfut. Az öregedés nélkülözhetetlen az életben maradáshoz. Ezt követően Szilvia megjelenik a képernyőn, és a testsúlyát lassan áthelyezi a jobb lábáról a bal lábára. Az emberek a hátára menekülnek, a hajába bújnak, meg behajtanak a szájába. A világ közepén felébrednek az árnyak. Birtokaik szétterülnek, erdők nőnek a lábaik között. Az alattvalók jönnek a Föld szívébe üdvözölni. A keselyűk a magas halálozás miatt röpködnek körbe-körbe. Ismeretlen módon látják a különböző állatokat és gépeket. Mások a beállítások, mint amilyenre készültek. Kilométerről kilométerre emlékeket hív elő. Szárazon bánik a foglyokkal, és halomba dobálja őket. A hadvezérek hallgatnak, és kimondják a halálos ítéletet. A játszma tudatos, a személyiség védtelen.

Bólogat, néz, kicsit tőlük származik. Megélésre használja őket, azokat a technikákat. Az a hülye, mondja, aki betölti a termet, ahelyett, hogy az idejét gitározásra fordítaná. (A tudásod egy részét sűrű csuklások közepette tudod hasznosítani.) Szilvia együttműködésre kényszeríti őket, nem az egyiket, nem a másikat, valamennyit. Ravaszkodik, nem szól, az örökösen lecsúszó sapkáját igazgatja. Iszonyúan fehér, remeg a lába, nem az övé. Nem azért ültették oda, hogy nevessen jókedvében. Szilviát kedvezően fogadják, soha nem jut semmi az eszükbe, hogy kielégítsék állati ösztöneiket. A lény nem vesz észre semmit. Megjátssza a magányosságot. Önmagáról hazudik, vagy mesél. Nincs többé zuhanás, se hétfő, se kedd. Zászlók alatt viszi harcba a király ellenségeit. Csak rá vonatkozik a szöveg, vétkezik. (Meg fog gyűlni.) Somfai azokat az otrombaságokat képzeli maga elé, amiktől Szilvia megváltozott. Rámászik Somfaira, és a körmeivel szabdalja kreolbőrű arcát. Adnia kell, betakarja a szemét, végiglopódzik a lépcsőhöz vezető úton. A saját testsúlyával foglalkozik, valószínűtlen megoldás, útvonal a határ mentén. (Friss, mokány káposztalevél, meg lengyel halkonzerv.) Remélem, mondja, hogy nem hazudik, és nem. És nem beszél azokról, akik szerint elképzelhető. A városban az idegeneket kardélre hányják, mondja. Hunyorogva pislog, adottságaira hallgat, nem egyéb ez, mint fordulat. Szilvia azon kapja magát, hogy suhan, pedig már létrejött az összeköttetés. Már arra is hajlandó, hogy kifinomult, művelt és intelligens legyen. Saját ruhája a térdéig ér, és a combjából nem látni semmit. Látogatókat fogad, cigarettázik, és kérdezés nélkül beszél.

A telefon az ecsetek és festékek fölött lebeg. Telefonok sorakoznak a dobozokban a sajtok között. Válaszolnak, hogy megismerje őket a világ. Az ilyen jelölés az első lépés. Levágják őket, amikor beköszönt a reggel. Valamit akar még hallani, megpróbálja felderíteni, ki és hol? Becsomagolják őket, és hagyják, mondják csak. Szilvia fut, ismerőseinek segít a nyilvántartásban. Odajön, és hogy lássák, hogy komolyan gondolja, lő. Akiket száműzetésre ítélnek, és akiknek a szájából vezetékek lógnak. Az iroda falába fúródik a golyó. A közönség visszafelé szalad a színházterem felé. Somfai próbálja összeszedni a bátorságát. Kinyílik az ajtó, az emberek nekirohannak, vízhatlan ételeket esznek, melyek szó szerint láthatatlanok. Kiugranak a tengerek fölött, a veszély idegesítően távoli, nem is értik, hogy amikor ez történik, az már a huszonkettedik század.

 

(ránéztem kutattam volna az égbolt tele van repülőkkel egyetlen szót sem szól kellemetlen a király egy agyagbábú kiismeri magát úgy döntött magával rántja a fuldoklókat csinál valamit egy májfoltos de azért szép a kívánt helyre kattint hogy ne jelöljék megragad egy nőt az utcán kapcsolatra kényszeríti a cella falába vési a nevét vizet nyel félti magát egyszer víz alatt lakott a halak cigarettával a kezükben kergették megjelent egy kimutatás szám a levegőben még hibának fogják fel a kövérséget az emberek összekarcolt homlokára kiül a bizonytalanság szilvia egész sor problémát vetett fel egy tigris fekszik a hosszú padon ostobaságokkal)

(az sem igaz a személyesen megerősített nyitott ajtók mögött olyan sokra lehet számítani somfai belegabalyodik a horgaiba meg erőltetik korhadt a padló hallani a sikítását szilvia kibontakoztatja a nőiességét szobájában vasúti sínek futnak hogy az ellenséget megtévessze az útkanyarok festetlenek az ív a főváros felé somfai nem hiszi ne állnának meg süketség keríti hatalmába be akarja bizonyítani)

(végzi a dolgát, ahogyan a kukacokat szokták összegyűjteni azt gyakorolja, amit már egymillió éve két lábon ugrándozik valami történni fog a mélyben a nevét mantrázzák félhangosan imádság lenne szilvia megállt öltözködés közben ha megöregszik erre se fog emlékezni elmés állapotokra számított például apró vékony állatokra akik a hidegben halálra fagynak délutánonként amikor eldördülnek a fegyverek hallani fogják)

Riadt drónok repkednek a madarak fészkei felett. (Gyönyörű rajzolatú madarak keringnek a magasban, világosszürkék, feketés barnák, városi madarak, meg a ligetek és a kertek madarai. Itt hagyják a földet, jóságért jósággal fizetnek, közös cigarettát szívnak, azt mondják, hogy meggondolták, hogy hányinger fogta el őket a vértől.) Egy másik állomásra megyek, olyanra, mely kiegészítésre szorul a rossz idők miatt. Az ember boldog, a ló lába csak akkor ér földet, ha hibaüzenetet kapunk. (Pillanatnyi szünetet tart, ilyenkor történnek a lekérdezések.) Semmivel sem szeretnék foglalkozni, mondja, itt már nincs visszatérési lehetőség, mondja, csak a tömböknek kell új értelmet adni. (Már az egyszerű emberek sem hiszik el a sajtóhibás szövegeket.)

Hallgatott, talán azért, mert csomót érzett a gyomrában. A kiegyensúlyozott emberek illata lengte körül. Azon az estén megvalósítható volt az. Először jelent meg a képernyőn, megjelent és eltűnt. Az utca földszintes házai lelkesek voltak. Senki sem tudta eldönteni, micsoda ez? A napszél kioldotta a részecskéket. A felfedezett hasadékok és árkok mesterséges öntözőrendszerek. A szobájában tartották a tanácskozást, a folyókból kiszivattyúzták a vizet, a szántóföldeket beültették szögesdróttal. Az ember boldog, mert egyszerre lehet bátor és gyáva. Hordókban ég a tűz, sütnek, pirítanak, az afrikaiak denevérhúst esznek. Ha nem így lenne, nappal is láthatnák a csillagokat.

Szilvia átsietett a fák között, a tipegő éjszaka elhozza a titkot is, mint egy öreg, keresni kezdi a szellemet, a vastagnak tűnő, érdes, durva állványokat. Bedugták őket a kórházba, és a visszatérésükre várnak. Nem hall egy szót sem, csak azt kívánja. (No meg gyereket, meg pasikat.) Majdnem elaludt, mikor hallotta, hogy kopognak az ajtón. Ácsolták a gázkamrákat, a nők kopaszok voltak, Szilvia orrát megcsapta az égett hús szaga.

 

 

 

  
  

Megjelent: 2022-02-02 18:00:00

 

Magén István (Budapest, 1950), 

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.