Keresés a honlapon:

Farkas Molnár Péter: Esemény nem történt

 

 

 

 

Esemény nem történt 

 

Utasok lógnak a kapaszkodón, mint marionettfigurák egy mobil bábraktárban. Egymásnak dőlnek, össze-összeütődnek a gyorsulás vagy a lassulás következtében, valamennyien mindig egy irányba. A villamos, mint a kényszerű összezártság által létrehozott közösségi tér. Vannak, akik az ajtók felé nyomakodnak, vannak, akik szeretnének beljebb húzódni, és vannak, mindig vannak, akik megállnak az ajtóban.

Vietorisz Imre rendőrtörzsőrmester megérinti az útjában álló férfi könyökét, az rábámul. Nem moccan. – Ha volna olyan szíves... – mondja Vietorisz, a félbehagyott mondat végén lebegtetve a hangsúlyt, mintegy ezzel is érzékeltetve, hogy leszállna. A férfi kifejezéstelen szemmel néz Vietorisz arcába. Nyaka vastag, orra húsos, állát előretolja. Feje csillog, kopaszra borotvált. A borotvált fejű emberek három csoportra oszthatók: nehéz fiúkra, meg azokra, akik nehéz fiúnak szeretnének látszani, továbbá azokra, akik igyekeznek követni a trendet. Van még azután egy kis létszámú csoport, akik – mint kivételek – erősítik a szabályt. Ők azok, akik erősen kopaszodnak, és ahelyett, hogy ezt a tényt valamilyen mesterkedéssel leplezni próbálnák, jobbnak tartják gyérülő hajukat reggelente villanyborotva segítségével eltávolítani, ahogy annak idején Telly Savalas vagy Yul Brinner. Ebbe a csoportba tartozik Bruce Willis csakúgy, mint Vietorisz Imre, aki húszéves kora körül kezdett kopaszodni.

Az ajtóban álló férfi kimért lassúsággal megmozdul, kelletlenül félrehúzódik, Vietorisz pedig végre leszállhat a villamosról és elindulhat a munkahelye felé. Ahogy sietős léptekkel átvág a téren, rágyújt még utoljára, mielőtt belépne a kerületi kapitányság kapuján, mert odabent ezt már nem teheti. A következő, nagyjából tizenhárom, a körülmények szerencsétlen alakulása esetén tizennégy vagy tizenöt órában tehát nikotinos tapasszal és nikotinos rágógumival igyekszik tompítani az egyre erősebb hullámokban rátörő nikotinéhséget. Természetesen eredménytelenül.

Süt a nap, meg-megcsillannak az ablakok és kirakatok üvegtáblái, gyönyörű a kora őszi reggel. Vietorisz nem szereti a gyönyörű reggeleket, levertnek érzi magát, kicsit fáradtnak, fásultnak is. A kapuban köszön a beléptetést végző biztonsági őrnek és megáll a liftnél, megvárja kollégáját, együtt szállnak be. Vietorisz a második emeletre megy, a liftajtó nyílik, köszönésképpen odabólint a kollégának. Végigsiet a folyosón, a hangulattalan, régen vajszínű, most lehangoló-szürke olajlábazat már nem zavarja, fel sem tűnik neki. Az ötvenes években divatos műkőlapokra fektetett PVC padló is csak esős időben, mert akkor csúszik. Mágneskártyáját behelyezi a falon lévő leolvasóba, vár, az elektromos zár kattan, betaszítja az ajtót. Megérkezett. Megnézi a beosztását a falitáblára függesztett nyomtatványon. Szeretne telefonügyeletes lenni, de nincs rá esély, és ezt tudja is. Ebben a hónapban már négyszer volt, tehát tulajdonképpen nem lepődik meg, amikor a neve mellett meglátja, hogy a következő tizenkét órában övé a hatos és hetes, a nyolcas, a kilences, a tizenkettes és a tizennégyes térfigyelő kamerához tartozó monitor. Az öltözőbe siet, megszabadul a civil ruhától, egyenruhába bújik.

Kezet fog az őrmesterrel, akitől átveszi a szolgálatot. Leül, maga elé húzza a szolgálati naplót, megkeresi váltótársa beírását: „Szolgálati időm alatt esemény nem történt.” Arra gondol, hogy unalmas lehetett az éjszaka. Meg arra, hogy az unalom ellenére nem bánná, ha este ő is ezt írhatná a naplóba. Jobb az unalom, mint fáradtan, tompa, álmos kábulatban jelentéseket írni gépjárműfeltörésről, verekedésről. Hét óra előtt pár perccel a monitorok felé fordul. Megkezdődik a szolgálat.

 

Brigi kiszalad a folyosóra, a poros rácson át lenéz a földszintre. Nem lát senkit, nem történik semmi, de süt a nap. Az jó, ezt Brigi is tudja. Biztosan kimennek majd az óvoda udvarára. Ugyan melyik négy éves nem örül ennek? Lábfejét ide-oda forgatva gyönyörködik piros cipőjében, fehér térdzokniját kicsit félve veszi szemügyre, mert a fehér térdzoknik a legváratlanabb helyeken képesek összekoszolni magukat. A kislány nem lát foltot, tehát örül, örömében forogni kezd, figyeli, ahogy szoknyája kiterebélyesedik, pörög vele együtt. Szénfekete, fényes copfjai röpködnek, néha az arcához csapódnak.

A folyosó közepe táján ajtó nyílik, fekete hajú, bajuszos férfi lép a gangra, fehér inge makulátlan, ráfeszül a büszkén domborodó pocakra. Brigi megáll, sőt – megdermed. Nézi a férfit, aki mosolyogva int felé, majd eltűnik a lépcsőházban. Brigi berohan, megbotlik az előszoba padlójára terített szőnyegben, majdnem elesik. Ahogy visszanyeri egyensúlyát, szalad a konyhába, és torkaszakadtából kiabál:

– Adem bácsi visszajött! Anyu, Adem bácsi visszajött!

A mosogatónál alacsony, molett fiatalasszony áll, kezéből éles csörömpöléssel kizuhan a kávéscsésze. Látja, hogy Brigi kifelé mutat, hát kiszalad a folyosóra, nem lát senkit, már fordulna vissza a lakásba, amikor észreveszi odalent a kapu felé lépkedő, fehér inges alakot. Egy pillanatig bámul utána, aztán rohan vissza a lakásba, felkapja a lányát, táncol vele, egyszerre sír és nevet:

– Mit mondtál anyának? Mit mondtál? Mondjad hát, kislányom! Mit mondtál?

A kislány meglepődik, a könnyektől meg is szeppen picit. Kis fejét anyja vállgödrébe szorítja és most már halkan mondja: – Adem bácsi… Láttam! Visszajött!

A nő egyik kezével a lányát öleli, a másikkal a táskájában kotorász, időbe telik, amíg előszedi a telefonját, és billentyűzni sem egyszerű a gyerekkel a karján. Amikor férje hangját meghallja, szinte sikolt:

– Beszél! Hallod? Megszólalt, beszél!

Két éve történt, hogy egy török férfi, Adem Sisman, először bérbe vette, majd megvásárolta azt a lakást, ahonnan Brigi az imént a fehér inges férfit kilépni látta. És miután Sisman – Adem bácsi – gyakran viselt fehér inget, fekete nadrágot, továbbá pocakos volt és bajuszos, a kislány joggal gondolhatta, hogy a barátja tért vissza, aki tört magyarsággal hercegnőnek szólította, néha felkapta, hogy megpörgesse a levegőben, és minden alkalommal amikor találkoztak, mézes szezámmag-szelettel kedveskedett neki. És akit egy nyári délutánon elgázolt egy autó, amikor épp a kocsijához indult. Talán figyelmetlen volt, elfelejtett körülnézni mert sietett, talán a baleset okozója hajtott túl gyorsan, már soha nem derül ki. Adem bácsi felemelkedett, megpördült a levegőben, majd lezuhant. Nem mozdult, a szemét se nyitotta ki, csak a feje alatt, az úttest kockakövein nőtt egyre nagyobbra egy sötéten, szinte feketén csillogó tócsa. Brigi látta a balesetet, apja kezét markolva állt a járdán és a kétévesek tévedhetetlenségével tudta, hogy a barátja meghalt. Azóta a kislány nem szólalt meg. Ma reggelig.

 

Egy pénztáros jelentős, mondhatni fontos személyiség. Sokakban felmerült már a gyanú, mely szerint titokban a pénztárosok irányítják a világot. Azért, persze pénztáros és pénztáros között szembeötlő különbségek fedezhetőek fel. Nem mindegy például a munkahelyük, ez nagyban meghatározza ugyanis fontosságuk mértékét. Egy nemzetközi nagyvállalat magyarországi üzletláncának pénztárosa lenni, az igen, az valami. Egy nyolcadik kerületi mellékutca kis boltjában pénztárosnak lenni, már nem olyan nagy dolog. A kasszánál álló fiatal, sovány nő haja gondozatlan, kócos, a világosszőke, csaknem fehér hajszálak töve árulkodó sötétbarna. A reggel hűvöse ellen kinyúlt, piros kardigánnal védi magát, arra húzta fel fehér köpenyét. Arca nincs kisminkelve, a szeme alatt fáradtságérzetet keltő, sötét karikák. Kopott névtáblát csíptetett a melle fölé, hogy jelezze, mégiscsak valaki.

Özvegy Bogdánné (Valika néni) bizonytalan léptekkel siet a bolt felé. Hat zsömlét kért, a kasszánál is szólt, hogy hat a zsömle, tehát annyit fizetett, és tessék! Otthon vette észre, hogy a nejlonzacskóban nyolc zsömle lapul. Tudta, hogy a két zsömlét vissza kell vinnie, lépteinek és elhatározásának mindössze az adott bizonytalanságot, hogy vajon visszaveszik-e tőle a két péksüteményt, vagy kifizettetik vele? Mert a két zsömle ötven forint, és neki hó vége felé ez bizony érzékeny veszteséget jelentene. Kicsit megnyugodott, amikor az üzlet bejáratánál meglátta a cigarettázó, idősebb urat, a bolt tulajdonosát. Odasietett, köszönt és előadta a zacskóban szorongatott zsömlék történetét. Mégiscsak más ez így, kettesben, ő meg a tulajdonos, mint odabent a vevők előtt. Az ügylet nem is vesz igénybe többet két rövid percnél, és özvegy Bogdánné (Valika néni) már hazafelé siet, a bolt gazdája pedig a fejét csóválva néz utána. – „Képes volt visszahozni két zsömlét. Ha az összes ilyen becsületes volna”... – dörmögi, csak úgy magának. Özvegy Bogdánné (Valika néni) pedig reggelit készít magának, beveszi a gyógyszereit, aztán elmosogat és kávét főz, közben készülődik. Délelőtt rendel a háziorvos.

Jó szándékkal elkövetett, ám meggondolatlan cselekedetek gyakran vezetnek konfliktusokhoz. Özvegy Bogdánné (Valika néni) becsületessége ezt ékesszólóan bizonyítja. Magára veszi barna átmeneti kabátját, a tükör elé állva műselyem kendővel fogja össze ősz haját, kézbe veszi táskáját és végigpillant a kis lakáson. Az ablakokat bezárta, a vizet, a gázt nem felejtette nyitva, a villanyt is eloltotta mindenhol. Gondosan bezárja a lakás ajtaját és kifordul a kapun a kora őszi napsütésbe. Cipője vidáman kopog és özvegy Bogdánné (Valika néni) örül a jó időnek. Ahogy a kis bolt elé ér, mosolyogva köszön a tulajdonosnak és a tér felé kanyarodik, kikerüli a buszra várókat a megállóban. Felnéz a téri fákra. Hogy megnőttek, megvastagodtak. Hatvanöt éve él itt, ezek a fák mind az ismerősei. Mondhatná úgy, a barátai. Elmosolyodik, megnevetteti a bolond gondolat, hogy egy fa az embernek a barátja lehet. Még mindig felfelé néz, a kopaszodó ágakra, amikor valaki nekiütődik. Keményen, erőszakosan.

– Nem tudsz a lábad elé nézni? Először kirúgatsz, aztán fel is akarsz lökni?

Özvegy Bogdánné megmerevedve nézi a rikácsoló nőt. – Elnézést – motyogja, de az udvariasság csak olaj a tűzre.

– Elnézést? Rohadtál volna meg a zsemléiddel együtt!

A nő már nem özvegy Bogdánnéval ordít, már a közönségnek játszik, a buszra várakozók felé fordul, úgy üvölti:

– Két szaros zsemle miatt képes volt kirúgatni, a mocskos, vén, cigány kurva!

És özvegy Bogdánné (Valika néni) lehajtott fejjel, égő arccal, a könnyeit nyelve fut át az utca másik oldalára. Fülét legszívesebben befogná, hogy ne hallja, ahogy az a nő, a pénztáros, akit miatta rúgott ki a főnöke, egyre csak ordít. Azt ordítja, hogy akkor lennének ilyen becsületesek a rohadt cigányok, amikor a házak udvaráról ellopkodják a kiteregetett ruhákat.

 

Brigi áll a napon és a csoporttársát nézi, szőke, a kerek fejű dundi lányt, aki a legbarátságosabb volt vele mindig. Nem zavarta Brigi némasága, legalábbis soha nem mutatta. Alig pár nap alatt megtanultak beszélgetni. A szőke, dundi lány szavakkal, Brigi pillantásokkal, kézmozdulatokkal, fejbólintással. Sokat nevettek. Állnak a napon és beszélgetnek most is. Már mindketten szavakkal.

– Mikor tanultál meg beszélni?

– Tudtam beszélni, de nem akartam.

– Miért?

– Szomorú voltam.

– Miért?

– Meghalt a barátom. Elütötte az autó.

– És már nem vagy szomorú?

– Nem. Nem vagyok, mert visszajött.

A dundi erősen gondolkodik. Szóval Briginek volt egy barátja, akit elütött az autó és meghalt. Ezek fontos dolgok, megérnek három ráncot a homlokán és az orra tövében.

– Aki meghal, az nem jön vissza – mondja végül.

– De. Visszajött, láttam – válaszolja Brigi. A dundi gondolkodik, mert érzi, hogy igaza van, de ugyanezt érzi a másik kislány is. Végül a dundi lezárja a vitát.

– Nem jön vissza! Buta vagy!

És elszalad, magára hagyva Brigit, aki érzi, hogy megingott valami kényes egyensúly és ha nem vigyáz, ha nem talál ki valamit gyorsan, szegényebb lesz.

Ebédelnek, gyerekszájak sustorgása nyomja el a kanalak, villák csörrenéseit. A leves után húst kapnak, meg kukoricás rizst. A zsírszaft fénylik, lassan terül szét a hússzeleten. Brigi a dundira néz: – Kéred? – kérdezi a húsra mutatva. A dundi szeme felcsillan, fejével szaporán háromszor is igent bólint. Brigi körülnéz, azután villájára tűzi a húst és átemeli a másik tányérjára. Eszegeti a rizst, amit átitatott a zsírszaft, émelyítő ízétől a kislány elundorodik. Márti dadus nagy, piros tálcán buktát hoz, Brigire néz.

– Meg se érdemled! A húst bezzeg befaltad. És a rizzsel mi lesz?

Persze, azért Brigi is kap buktát. A dundi nézi a sajátját, nagyot sóhajt. Nehéz a döntés, de végül kettétöri a süteményt és az egyik felét Brigi elé teszi. Esznek. Megmenekült a barátság.

 

– Két csomag pézsé, egy doboz tiktak, pár zokni, akciós... Hoppá, hoppá!

Edit úgy érzi, megnyílik alatta a föld. Húsz percig sétált az üzlet előtt, türelmetlenül be-belesve a kirakaton át, reménykedve, csodára várva. Hátha történik valami és a srácot felváltják a pénztárnál, talán előkerül a bolt titokzatos mélyéről egy nő, mindegy milyen korú, csak nő legyen! Csoda nem történt, csak az idő telt vészes gyorsasággal, végül Edit elszánta magát, és besettenkedett a fényes vásárlótérbe, kicsit őgyelgett a gondolák közt, mint akinek nem sürgős, ráér, nézelődik, csak úgy... Közben meglátta az akciós zoknit, leakasztott két párat. Megvette a zsebkendőt, a mentolos cukorkát, végül égő füllel megállt az óvszereket kínáló polcnál. Amikor megnézte az ártáblákat, az egyik pár zoknit visszavitte, a másik alá pedig becsúsztatott a kosárba egy kis levélnyit az ultravékonyból. Ezt találta meg a pénztáros fiú. Most Editet nézi, akinek már céklaszínű az arca, könnyek gyűlnek a szeme sarkába.

– Nyolcszáznegyven – mondja a srác, és amikor Edit a visszajáró apróért nyúl, a kezük összeér egy pillanatra.

A lány kiszédül az utcára, kapkodja a levegőt és dühöng. Hogy lehet valaki akkora tapló, hogy a csajával veteti meg az óvszert? Mindegy most már, túl van a dolgon, rohan a villamosmegállóba, végül is nincs a homlokára írva, hogy hová megy, meg hogy minek? Megkönnyebbülve furakszik a kocsi belsejébe, szinte belelapul a tömegbe, eggyé válik vele. Két megálló, leszáll, körülnéz, a sarkon pedig ismét. Most nagyon nem hiányzik egy ismerős. Remegő kézzel üti be a kapukódot, berreg a zár, ő pedig végre bent van. Lifttel megy fel a negyedikre, az ajtó résnyire nyitva, hogy ne ácsorogjon a körfolyosón, ne szúrjon szemet a szomszédoknak, hogy a fiúja meg ő, iskola helyett... Ebben a hónapban már másodszor. Így van ez, ha tombolni kezdenek a hormonok.

 

– Jó napot. Hát a Marika?

– Kenyér kettőnyolcvan, tej, tojás, krumpli, olaj és az alma, az annyi mint kettő-ezeregyszázhúsz. Elküldtem.

– No? Hát mi történt?

– Rosszul számolt. Visszahozta a vevő, amit nem ütött be. Két zsemlével kevesebbet blokkolt.

– Képes volt ezért elküldeni?

– Ha naponta csak háromszor téved, az egy hónapban több, mint négyezer forint. Én se lopom a pénzt. Jut eszembe! Nem ismer valakit, aki beállna a kasszába?

 

Özvegy Bogdánné (Valika néni) ül az orvosi rendelő előtt a kényelmetlen műanyag széken és vár. Próbál megnyugodni, talán az injekció segít. Néha feltör belőle a zokogás, még mindig nyeli a könnyeit. A feje fáj, fullad, a szíve kiugrani készül a helyéről. Istenem, miket ordított utána az a nő! Zsebkendő után nyúl, keresgél, matat a táskájában. El kéne indulni végre, de fél kilépni az utcára.

– Jobban van, Valika néni?

A hangra felnéz, az asszisztensnő áll előtte, kérdőn néz rá.

– Kicsivel... Talán...

– Tessék még üldögélni egy kicsit, aztán ha nem javul, kitalálunk valamit a doktor úrral.

Az asszony bólint, hálás a jó szóért. Megtörli a szemét, feláll. Int az asszisztensnőnek és elindul hazafelé. Süt a nap, langyos a szél. Nagyon lassan, sétálva lépeget végig az utcákon. Mélyet, nagyon mélyet sóhajt, amikor végre belép a kapun.

 

– Megjöttél?

– Jaj, anyu! Hát itt állok, nem?

Edit odalép az anyjához és puszit nyom az arcára. Bemegy a szobájába, leteszi a táskáját, előszedi a könyveit. Már megkérdezte, mi volt a suliban, tudja, melyik tanár milyen feladatot adott. Dolgozatot nem írtak, és ő este átmegy Téri Anikóhoz, illetve itthon ezt mondja, de valójában a háziorvosukhoz megy majd és megkéri, hogy igazolja a napját. Benedikti doktor gyerekkora óta ismeri, biztosan nem lesz baj. Leül az asztalához és kinyitja a kémiakönyvét. Amikor nyílik az ajtó, kérdően néz az anyjára, aki lassan a lánya heverőjére ül, végignéz a kis szobán, a pasztell színű falakon, az összekarcolt, megsötétedett szekrényen, végül a tört-fehér rongyszőnyegen. Egykedvű arccal néz a lányára, mintha semmi különös, semmi fontos...

– Mi volt odabent?

– Jaj, anyu! Most kell ezt? Nem lehetne tanulás után?

– Most van időm – válaszol az anyja, a szeme, a hangja még mindig egykedvű. Edit gyanútlan, és ingerült is egy kicsit.

– Semmi extra, anyu. A szokásos. Hat óra, az utolsó kettő matek, az húzós volt. De tényleg semmi különös.

Az anyjára néz, és abban a pillanatban tudja, hogy nagyon nagy baj van.

– Szóval semmi különös. Mondd, neked az teljesen természetes, nem különös, hogy nem mész iskolába? Hogy lógsz, és utána hazajössz, mintha mi sem történt volna? Neked nem különös, hogy a szemembe hazudsz? Neked nem különös, hogy iskola helyett a Puskin utcába mentél ma délelőtt?

Nézik egymást, anya és lánya, az asszony tekintete szikrázik, Edit nem állja a pillantását, lesüti a szemét. Összerezzen, amikor csapódik a szoba ajtaja. Aztán csak ül csendben, bámul az ablakon át az egyre erőtlenebb délutáni napsütésbe. Sírva fakad, nem próbálja visszatartani a könnyeit.

 

Brigi nevetve szalad az apja felé, aki kitárt karral guggol az óvoda padokkal, székekkel telezsúfolt öltözőjében. Felkapja a lányát, magához szorítja. – Mondj gyorsan valamit! – suttogja.

– Szia! – kiált Brigi hangosan, tisztán, és kacag. – Adem bácsi visszajött! Láttam!

– Majd megbeszéljük – mosolyog az apja, – de most öltözz gyorsan! Anya vár.

 

Özvegy Bogdánné (Valika néni) ül a sötét konyhában és hallgatja a csendet. Két keze az ölében, feje lassan a mellére csuklik, pár perc múlva egyenletesen szuszog. Amikor felriad, fájni fog a háta, nyögve feláll és megropogtatja a derekát, aztán vacsorát készít és nem gondol a mai napra, csak az ágyban amikor lefeküdt.

 

Edit abbahagyja a sírást, összeszedi magát és kimegy az anyjához a konyhába. Nekitámasztja a hátát az ajtónak, nagy levegőt vesz.

– Anyu... Ne haragudj. Van egy srác... Negyedikes. Nyár óta járunk.

– Nála voltál?

Edit nem szól, csak bólint és áll lesütött szemmel, a cipője orrát bámulja. Azon töpreng mi lesz most? Az anyja is ezen gondolkodik. Mi lesz, mi legyen most? Edit tizenhét éves. Ő se volt idősebb, amikor a verőcemarosi táborban... Sóhajt, felnéz a lányára.

– Együtt voltatok?

Alig hallja a halk, leheletnyi igent.

– Legalább vigyáztatok?

Edit felemeli a fejét és az anyjára pillant. Nincs harag a szemében, csak valami puhaság, melegség. És akkor eszébe jut a fiú a pénztárnál, meg az óvszer a zokni alatt, és elneveti magát. Leül, szemben az anyjával és mesél, először halkan, akadozva, aztán már magabiztosabban, megkönnyebbülve, mint a bűnös, aki megszabadul vétkétől, a tehertől, ami nyomasztotta.

 

Vietorisz Imre rendőrtörzsőrmester az órára pillant, és maga elé húzza az ügyeleti naplót. Beírja a dátumot, meg a szolgálat átadásának idejét – 19:00 óra. Aztán a megfelelő rovatba nyomtatott, kicsit szálkás betűkkel bejegyzi a megfelelő sablonszöveget.

Átöltözik, leszalad a földszintre, odaköszön a biztonsági őrnek és kilép a kapun. Belekotor a zsebébe, rágyújt, mélyen leszívja a füstöt. Kicsit megszédül. Kellemes érzés, pedig lassan kinyírja magát az ember a dohányzással. Megvonja a vállát. Ráér még ezzel foglalkozni. Fáradt, éhes. És legalább esemény nem történt.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2022-03-10 18:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.