VideóA Danubia Televízió videója Keresés a honlapon: |
Gänszler Beáta: Beatrice
BEATRICE
– És te miért szeretsz még mindig, még most is? – szegezted nekem a kérdést. Válaszolhatnám azt, amit te: csak. Vagy, ha virágos jó kedvem lenne, azt mondanám, hogy mindenért. Mert te ezeket szoktad felelni, ha én teszem fel ugyanezt a kérdést neked. A csak ugye nem válasz, a mindenért pedig éppen hogy semmi. Mondd legalább, hogy a szép szememért, a hosszú hajamért, a kerek csípőmért, bármiért, csak ne azt, hogy mindenért! Ha azt hiszed, hogy nem tudok bővebben válaszolni, akkor tévedsz, mert én egészen pontosan meg tudom mondani, miért szeretlek. Még mindig. Alapvetően most is azért, mint amiért beléd szerettem. A mosolyod fogott meg legelőbb. Hatvannégy foggal nevettél a világra, nevetted a világot. Aztán a szemed. Nyugtalanul tekintettél vele ide-oda, de ha rám néztél, a nyugtalanság elröppent és a szemed meg sem rebbent. Azt hittem, a kutakodó tekinteteddel belelátsz a fejembe és olvasol a gondolataimban. Éreztem, ahogy egy kis szemsugarad utat vág egészen az agyamig. Érdekes módon ez csöppet sem volt kellemetlen, sőt. Élveztem, hogy ilyen gondosan és alaposan figyelsz rám, megfigyelsz engem, és ez a mai napig így van. Néha felnevetnék az elégedettségtől, amikor látom rajtad, hogy kicseleztelek, hiszen hiába látsz belém, mégsem tudod, mit fogok tenni a következő pillanatban, hogy miből milyen következtetésre jutok. Még mindig szeretem, hogy kiismerhetetlennek tartasz. Nem szeszélyesnek, hanem titokzatosnak. Én bezzeg annyira tudom, milyen rugóra jár az agyad, mert te önmagaddal vagy azonos, én pedig annyi mindenki mással…! Azt hiszem, mégis inkább maradjunk annál, hogy a jókedvedbe szerettem bele. Állandóan nevettél. Még sosem láttam senkit olyan felhőtlenül örülni, csak úgy sugárzott rólad a gondtalan boldogság, az életöröm. Aztán a hangodat is azonnal megszerettem; ugyanolyan bársonyos és kedves, mint amilyen a szemed. A szád leginkább két vonal egymás fölött, ám amikor az a két vonal kicsit gúnyos mosolyra húzódik…! Jaj, de szeretem! A kezed, a kezed és a karod is elbűvölt. Az az erőteljes alkar és a finom kezed! Rögtön tudtam, hogy azért vannak, hogy átöleljenek, felemeljenek és simogassanak. Még a hegycsúcsot formázó szemöldöködet is szeretem. És szerettem az erős vádlidat, a formás popsidat, a keskeny csípődet, izmos hasadat. Másra nem térek ki, úgyis tudod… A göndör hajadtól elaléltam, jobb, ha tudod. Szeretem, ahogy felvonod a vállad és széttárod a karod, ha tanácstalan vagy. Szeretem, hogy olykor különböző színű zoknit húzol és elfelejtesz cipőt venni és papucsban mész dolgozni. Szeretem, amiért mindenért engem okolsz. Hogy le akarsz földelni, mert állandóan beriasztózom a boltokat és te ettől olyan kényelmetlenül érzed magad. Szeretem, hogy szereted, ha beteg vagyok, mert akkor körülöttem ugrálhatsz és oszthatod magadnak a parancsokat, hogy mit hogy csinálj és persze ilyenkor (is) mindent jobban tudsz. Én meg próbálom semlegesíteni a gyógymódjaidat, hogy meggyógyuljak azért egyszer. És szeretem a kétségbeesésedet, amikor kiderül, ha tényleg nagyon beteg vagyok. Olyankor olyan édesen remeg a pániktól kitágult orrcimpád! Szeretem, ahogy és amit főzöl. Hogy minden jót magadnak vindikálsz és minden rosszat a nevemre szignálsz. Szeretem, hogy a játszótéren, ha nincsenek ott épp gyerekek, meghintáztatsz. Szeretem, ahogy meglepetéssel készülsz a születés- és névnapjaimra, de előtte két nappal elárulod, hogy mit kapok, mert nem bírod a titkolózás feszültségét. Szeretem, hogy még mindig mesélhetek arról, ki vagyok és érted is, sőt, te voltál a barátnőm után az első, aki olyan nagyon mélyen megértetted, hogy miféle lélek lakozik bennem. Szeretem, hogy te is megsimogatod a szüleink fényképét, ha elővesszük azokat és emlékezünk rájuk. Szeretem, hogy eltűröd a gyertyafüstöt, pedig valamilyen rejtélyes oknál fogva nem szereted a gyertyafényt. És még most is szeretem a játékunkat, amit a mai napig rendszeresen eljátszunk: ülünk egymással szemben az asztalnál és világmegváltó dolgokról beszélgetünk, majd semleges témákra térünk át. Már nem a tartalomra figyelünk, hanem egymást nézzük. Elhallgatunk. Nekem ekkorra már kiszárad a szám, a szívem hevesen dobog a rám váró élménytől, mert pontosan tudom, hogy mi következik. A szád szegletében megjelenik a jól ismert Mona Lisa-i mosoly, melynek nem tudok ellenállni ma sem. Hunyorít a szemed, nevet immár az is. Ilyenkor jobb, ha felpattanok és megpróbálok elfutni. Ahogy emelkedem a székről, úgy mozdulsz te is. Kapok pár másodperces előnyt, pont annyit, hogy átrohanjak a nappaliba, onnan tovább, a hálószobába. Könnyű dolgod lenne velem, ám te is élvezed a játékot. Tudod, hogy tudom, hogy mindjárt utolérsz – merthogy én is ezt akarom. Úgy is van. Elkapsz, épp az ablak előtt. Közelebb húzol magadhoz. Egy pillanatra egymáshoz simul a testünk. Már az egész lényed kacag. Mindketten tudjuk, hogy mi következik, hiszen annyiszor csináltuk már. Egészen közel hajolsz az arcomhoz. Elmerülök abban a sűrű erdőt idéző, barna szempárban, majd megadással lehunyom a szemem. Nagyon szeretem ezt a meghitt pillanatot, a várakozás és a beteljesülés izgalmát. Érzem, ahogy gyengéden megsimogatod az arcom; orrom beszippantja parfümöd bódító illatát. A kezed egyre lejjebb csúszik rajtam. Megremegek. Alig elviselhető a feszültség kettőnk között. Már nincs messze a beteljesülés. - Megvagy! – kiáltod végre boldogan. Ajkamat éles sikoly hagyja el, mert egy csöppet azért mindig fáj, ahogy csinálod. A számban érzem legördülő örömkönnyeim sós ízét. Aztán kinyitom a szemem és látom, milyen büszkén tartod a fény felé a szemöldökcsipeszt, mellyel sikerült egy újabb szőrszálat kihúznod az államból. - Csak a sötétet kaptam ki, a szőkét bennhagytam – udvarolsz elfúló hangon úgy, ahogy csak te tudsz. És sírni lenne kedvem, mert az a szőke szőrszál bizony ősz, csak te finomítod szőkére. És rajtad két szemüveg van egymáson, hogy jobban lásd azt a szőke semmiséget. Még mindig, még most is szeretlek, pedig a gyönyörű göndör fürtjeid egyre egyenesebbek, ritkábbak és fehérebbek. A karod már nem bír felemelni, ám, ha nem is emel fel, de még gyöngéden átölel. Szeretem, ha a bicepszedet büszkén megfeszíted, és azt mondod, hogy tapogassam meg nyugodtan; én megtapogatom és kőkeményeknek hazudom. Szeretem a kezedet, a májfoltok tarkította kézfejedet, ahogy letörli az arcomról a könnyeket. És én is felszárítom a te könnycseppjeidet, de boldogabb lennék, ha csak örömkönnyeket kéne. A vádlid sem makulátlan immár: egy balesetből visszamaradt heg éktelenkedik rajta. A hasad sem feszes, zsírban oldódó vitaminok raktára lett. Szeretem, ó mennyire szeretem még, amikor mélyen a szemembe nézel, és közben mosolyogsz! Pedig a szemed egyre jobban hunyorog, és finomabb-sűrűbb barázdák táncolják körbe. A mosolyodba pedig időközben beköltözött egy kis keserűség. A legjobban az fáj, hogy a szemedből kihunyt az egyik tábortűz: már nem lobog az önfeledt boldogság benne. Kicsit megtört a fénye. Elhamvadtak a vígan pattogó parazsak, kioltotta őket a sok veszteség viharos szele. A szívem összeszorul, ha látom a rémületet a szemedben: már van mit féltened és van mitől félned. Tudom, hogy a szeretteid egészségéért aggódsz, és a kiszolgáltatottságtól tartasz a legjobban. De semmi baj! Én itt vagyok melletted, itt vagyok veled, ne nyugtalankodj, míg engem látsz! Mit nem adnék, ha újra hallhatnám a felhőtlenül boldog nevetésedet! Ha újra láthatnám a szorongástól mentes, tiszta tekintetedet, amikor még nem féltél az élettől! Mondd, ezért nem akarod elmondani nekem részletesen, hogy miért szeretsz még mindig és most is, mert nem tudsz jól hazudni és akkor neked is fel kéne fedned, mit látsz rajtam és bennem? Amit én benned: egy fakóbb, óvatosabb embert, aki tele van bánattal, félelemmel és néha haraggal a világ felé? Igazán szégyellem magam, hogy az arcodba mondtam: elértünk életünk delelőjére és innen indulunk tovább. De hova, merre is? Legközelebb, ha megkérdem, miért szeretsz még mindig, miért szeretsz még most is, nyugodtan mondd, hogy csak, vagy legyen az, mert jelen pillanatban kívánatosabbnak tűnik fel előttem, hogy mindenért. Érteni fogom. Ugye, azért látod a hol mókásan határtalan, hol derűs, csendes boldogságot is rajtam? És érzed szerelmem tüzét, melynek soha nem a parazsa fog pislákolni bennem, hanem elfojthatatlan lánggal fog lobogni érted, míg csak élek? Tudnom kell, hát mondd meg, mondd csak meg! Még mindig, még most is boldog vagy velem úgy, ahogy én veled, Fernando?
Megjelent: 2022-02-12 18:00:00
|
