Keresés a honlapon:

Farkas Molnár Péter: Írásgyakorlat harcszerű körülmények között

 

 

 

 

Farkas Molnár Péter: Írásgyakorlat harcszerű körülmények között

Áll az öregasszony a késői télben a pályaudvar bejáratánál. Előtte a járda vizes-hidegen csillog. Az olvadó latyakot alighanem elcsámpásodott, ősöreg hótaposójával rugdoshatta félre, kevéske biztonságos helyet készítve kartondobozának, ott a lába előtt. A dobozon, gondosan nejlonzacskóba bugyolálva, öklömnyi pogácsák. Egy zacskó, egy pogácsa. A nőn vastag kabát, tiszta de kopott kordbársony nadrág, amennyire megállapítható, tiszta az is. Fonnyadt almaarca épp csak kivehető a fejére tekert kockás sál redői közt. A szeme színe a frissen fagyott jégre emlékeztet.

Megállok tőle úgy két méterre oldalvást és cigarettát veszek elő, meggyújtom, közben rásandítok. Szinte a füst mögé bújva. Észreveszi hogy nézem, de nem reagál, nem fordul felém. Csak a kezét emeli meg egy kissé, épp csak… Szinte jelzésértékű a mozdulata, nehogy úgy érezzem, hogy tolakodó, hogy rám akarja tukmálni a portékáját. Csak a szeme villan felém egyetlen pillanatra, aztán közönyösen bámul valahová, a villamosmegálló irányába. A hó szakad, a hőmérséklet lassan nulla fok alá süllyed. Fázik a kezem. Végigszívom a cigarettám, a csikk sercenve fullad a hólébe.

Odalépek az öregasszonyhoz, látom, zacskót tart a kezében. Nem pogácsa van benne, hanem valami sütemény. A néni rám néz, bólintva köszön, visszaköszönök, közben azon töprengek, mi legyen: pogácsa vagy sütemény? Tekintetünk összekapcsolódik, valójában vevő és eladó most kerülnek kontaktusba. Tessék választani – mondja, a hangja egészen vékony. Baljával a süteményt kínálja - így közelről már látom, valami pite, alig kisebb, mint egy pingpongütő -, jobbjával a pogácsák felé int. Ismét az a lassú, alig észrevehető, finom mozdulat. Szinte elegáns. Nincs benne semmi tolakodó, rábeszélő, jelzés csupán. Nem mesterkélt, begyakorolt, inkább afféle gesztus a vevő felé azokból az időkből, amikor a kereskedők még nem kaptak marketing képzést, ösztönösen tudták, mit és hogyan kell.

Kérdem, mennyibe kerül a pogácsa és a pite, a néni csendben mondja: amennyit nekem megér. Mert délután, amikor jött, még száz forintot kért mindkettőért, de lassan tíz óra, húsz perc múlva indul az utolsó vonat amivel még hazajuthat, a maradék portékát nem szeretné magával vinni, mert azt másnap már nem lehet eladni. Mindezt egy szuszra sorolja el, aztán elhallgat és vár, mert a döntés természetesen a vevőé. Jelen esetben az enyém. Én viszont azon gondolkodom, amit kimondatlanul közöl velem ez az információsor. Hiszen a megmaradt pár darab tésztát megehetné ő is, akár már a vonaton hozzáláthatna. A kimondatlan üzenet tehát az, hogy a néninek van otthona, étele, nem koldus hanem kereskedő, aki előállítja és értékesíti a terméket.

Feltámad a szél, behúzom a nyakam és zsebre vágom a kezem. A csend kezd kínossá válni, amíg igyekszem döntést hozni, ketten is vásárolnak. Félrehúzódok kissé, ha már határozatlan vagyok, legalább ne legyek útban, közben azért figyelek, két pogácsa kétszázért, két pite kétszázért. A vevők nem élnek az árkedvezmény lehetőségével. Előveszem a pénztárcám és magabiztosan lépek vissza az asszony elé. Megveszek mindent, ami maradt – mondom neki, ő pedig mosolyog, lehajol és felemeli a két, zacskóba csomagolt pogácsát. Ennyi? – kérdezem, ő meg bólint: ennyi. Fizetek, elteszem a visszajárót és kiveszem a néni kezéből a zacskókat. Egyet a jobb, egyet a bal zsebembe tuszkolok, elköszönök és indulok a megálló felé. Uram! – hallom a vékony hangot, megfordulok, az öregasszony mosolyogva int: Köszönöm…

Csikorognak a hólapátok a kopott járdán. Egy asszony meg egy férfi lapátol, szomszédok, beszélgetnek. A jódgőz lámpák sárga fényében szikrázik az utca, a hó csak szitál, de nagyon sűrűn.

– Szeretem az ilyen időt. Lehet havat lapátolni, meg elfűteni a fa maradékát. Ha még egy hétig ilyen hideg lesz, nem tudom mit csinálok.

– Lapátol. Attól majd jól kimelegszik.

A férfi megáll, a nőre néz, vár. Aztán dühösen ledobja a lapátról a rátorlódott havat. Rátámaszkodik a lapátnyélre és nézi az utca túloldalán a tízemeletes házakat. Állával feléjük bök.

– Azoknak nem kell lapátolni. Fűteni se. Elég megnyitni a csapot és jön a meleg víz.

– Akkor adja el a házát és vegyen lakást. Van eladó, négy is.

A férfi úgy néz lapátolótársára, mint tyúk a piros kukoricára.

– Nem bolondultam meg!

– Akkor lapátoljon, mert megfázik!

– A fene se tudja, mi lenne a jó.

– Én tudom. Meg maga is. Csak nem mondjuk.

– Maga szerint mi lenne a jó?

A nő is megáll, odaütögeti a lapátját a fagyos járdához. Gondolkodik. Aprót bólint, ahogy odavágja a választ, dacosan.

– Megpihenni. Betakarózni a jó meleg földdel és letudni a sok bajt, egyszer és mindenkorra.

A férfi nem csak a fejét fordítja a nő felé, odafordul hozzá egészen és majdnem ordít.

– Hát, maga nem normális, annyi biztos!

Mérges, gyors, kapkodó mozdulatokkal hányja a havat. Amikor végez a saját szakaszával, megkerüli a nőt és folytatja annak a háza előtt is.

– Most meg mit csinál?

– Segítek. Hamarabb végzünk és mehet meghalni!

Aztán már nem beszélnek, csak a lapátok karistolják a dermedt aszfaltot, idegesítő csikorgással.

Csorog a víz a tányérra, az utolsóra, aztán kész a mosogatás. Beteszi a tányért a többi mellé a csöpögtetőbe és megtörli a kezét, aztán a homlokát is. Résnyire nyitja az ablakot, kitölti a reggelről maradt kávé felét egy kis csészébe. Pihen. Közben azon töpreng, mit adjon a gyereknek vacsorára, ha hazajön. Hagyma, zsír és krumpli van itthon, majd leszalajtja a fiát és hozat vele két pár virslit. Paprikás krumpli. Nem rossz az, ha rá tudja venni a gyereket, hogy kenyérrel egye, marad egy adag holnapra is. Feláll, bemegy a szobába és előveszi a pénztárcáját, amikor hallja a kulcs csörgését a zárban. Trappolás, beszélgetés. Megdermed. Ez a gyerek nem egyedül jött, ez hozott magával valakit! Kilép az előszobába és meggyújtja a villanyt. Ne vakoskodjatok – mondja a két fiúnak, akik lihegve húzkodják magukról a kabátot, sapkát és dobálják a fogasra, kilépnek az átázott cipőkből, azokat persze otthagyják egymás hegyén hátán és rohannak a konyhába.

Tamás átöleli az anyját.

– Nem baj, ha itt marad a Zoli, amíg hazajönnek a szülei?

– Nem hát. Éhesek vagytok?

Azok. Akkor is, ha alszanak, csak akkor nem mondják. Szereti ezt a vigyorgó gyereket, a fia barátját. Az apja valami üzletkötő, a felesége segít neki, néha későn érnek haza. Jól élnek, kocsijuk is van. Náluk biztos nem gond a vacsora. Kicsit irigykedik. Náluk se volt gond, amíg a férje élt.

Mit adjon nekik? A krumplipaprikás most már nem jöhet szóba, négy szál virsli kevés lenne, a kenyér se elég hármuknak. Kimegy az előszobába, kinyitja a hűtő ajtaját és töpreng. Tétova mozdulattal nyúl a zsírért, félúton megáll a keze. Fogalma sincs, mit csináljon. Visszamegy a konyhába, kínjában az edényeket kezdi visszapakolni a helyükre. Végez, fogja a kis műanyag vödröt, amiben a súrolókendőt meg a nyeles kefét tartja, beteszi a csöpögtetőbe. Nézi a nyeles kefét és elmosolyodik.

Végez a krumplisikálással, minden szemet alaposan megtöröl, tálcára rakja az összeset, végül a tálcát ráteszi a radiátorra. Bekapcsolja a sütőt és előveszi a nagy, zománcos tepsit. A két gyerek ül az asztalnál és őt nézi. Aztán a fia felkiált:

– Anyu! Suszterfánk?

Ő csak bólint: az.

Halomban áll a héjában sült krumpli a nagy porcelántálon, kendővel letakarva, a fiúk előtt tányér, annak a szélén zsír, pirospaprika meg só, és vékonyra karikázott hagyma. Nézi a két gyereket, ahogy egyik krumplit tüntetik el a másik után, álluk, ujjuk fénylik az olvadt, paprikás zsírtól.

Húsz perc múlva elcsomagolja a kihűlt krumpli maradékát. A két fiú arcán kövér, jóllakott mosoly.

Csengetnek. Az órára néz, kilenc lesz tíz perc múlva. Ki a fene lehet az ilyenkor? Papucsba lép, ajtót nyit. Zoli anyja áll a küszöbön, kabátja a vállára terítve, a haja kócos.

– Jó estét, ne haragudjon, amiért ilyen későn, de nemrég értünk haza…

Bizonytalanul elharapja a mondatot, mert nem tudja, milyen fogadtatásra számíthat.

– Dehogy haragszom, jöjjön be.

– Nem akarom zavarni.

– Nem zavar. Na, jöjjön már, ne álljunk itt az ajtóban.

Bevezeti a vendéget, hellyel kínálja.

– Tényleg csak egy pillanatra… A gyerek mondta, hogy itt vacsorázott. Suszterfánkot. Nem győzi dicsérni, nekem meg fogalmam sincs mi az. Szóval, köszönöm szépen, hogy befogadta a fiamat, és ha lesz egy kis ideje, leírná nekem annak a fánknak a receptjét?

Érzi, ahogy belebújik az ördög. Tudja, nem kellene, de nem bír ellenállni a kísértésnek.

– Ne köszönje, a két gyerek nagyon ragaszkodik egymáshoz és Zoli tényleg jó fiú. A recept pedig nem nagy ügy, várjon egy pillanatig!

Kockás lapú noteszt vesz elő és az asztalra teszi a vendége elé.

– Hát akkor tessék írni! Kell hozzá négy személyre másfél kiló krumpli.

– Igen, írom. Megvan.

– A krumplit alaposan le kell sikálni aztán megszárítani, mert fontos, hogy a héja száraz legyen, másképp nem sül meg rendesen, szép ropogósra.

– Felírtam.

– Ha a krumpli megszáradt, tepsibe teszem és a forró sütőben addig sütöm, amíg szép hólyagos és barna lesz a héja.

– Megvan.

– Akkor ki kell szedni egy tálra és letakarni, nehogy túl hamar kihűljön. Tányérra szedjük, a tányér szélére teszünk pirospaprikát, sót, zsírt és karikára vágott hagymát.

Zoli anyja kezében megáll a toll, elkerekedett szemekkel néz maga elé. Tamás az ajtófélfának dőlve figyel, arca egyre vörösebb. Nem bírja tovább, kitör belőle a kacagás. A két nő nézi a gyereket, aztán egymást. A gyerek lassan a sarkára ereszkedik, végül leül a küszöbre és csak nevet, teli szájjal. Épp amikor abbahagyná végre, Zoli anyjából is kipukkad a nevetés. Tamás feltápászkodik, beleül az anyja ölébe, fejét a vállára hajtja és nevetnek, nevetnek…

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2022-02-16 18:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.