Videó

A Gallery FreylerArt videója




Keresés a honlapon:


Habony Gábor: Odafenn, a fán

 

 

 

Odafenn, a fán

 

Ment az ember az úton, ment nagy irammal, kereste a gyerekét, a koszvadt kölkét, aki aznap délelőtt kóborolt el. Ilyen gondolatokkal ment, hogy elveri, ha megtalálja, bizony elpicsázza, csak találja meg, azt a koszvadt kölköt, hogy hová kódorgott el már meginst!

Így ment az ember, tettre készen, felbőszülten, így is ért ki a hármashatárkőhöz. Itt aztán heves fejvakargatásba kezdett, hogy kimódolja, miként folytassa útját ezután, hogy eljutott mindhárom falu határába. Merthogy három falu is állt Kislak körül, név szerint Hídvég és Kőhidas a patak két partján, Széplak pedig kicsivel arrébb. Hogy ki és mikor jelölte ki a három falu közös határát, arról már csak a Kislak alapítását elbeszélő mesék szóltak, de a hármashatár a kisváros közepén álló faragott kőtől eddig, a dombok tövében álló másik kőig húzódott, amely előtt a parasztember a fejét vakargatva tűnődött.

Nem mintha nagy dombok feküdtek volna körülötte, épp csak akkorák, hogy ne lehessen átlátni felettük. De nem is kellett igazán, hiszen így is észrevette azt a frissen nőtt fát valamivel arrébb, egy másik dombocska tövében. Ott, ahol azelőtt nem állt ilyesmi. Kisebb ligetek mindenfelé rejlettek a környéken; Kislak falainak tövében ugyanúgy, mint kint, a domboldalakra felkúszó szántóföldeken ― és természetesen, a magányos fák sem számítottak ritkaságnak. Azonban ott, ahol ez a fa állt, azelőtt csupán két domb egymásba olvadó oldala hevert csupaszon, legalább két évszázada megfosztva minden olyan növényzettől, ami az eke útjába állhatott volna. Arról nem is szólva, hogy a fa teljesen kopasznak tűnt, az egyik vaskosabb ágon pedig apró alak ücsörgött.

Az ember abbahagyta a kétes eredményekre vezető fejvakargatást és elindult a fa irányába. Nem kellett sokat mennie, hogy sejtése beigazolódjon; a vaskos faágon fia, Kispratti ült nagy kényelmesen.

Hinnye, az anyád mindenit, Pratti! – kiáltott oda már félútról, azzal felkészült rá, hogy ha a gyerek leugrik és elszalad, akkor apai kötelességeként kergetnie kell majd egy kicsit. No, nem sokáig, mert a kölyök úgyis gyorsabb nála, ezt már kitapasztalta a korábbi esetek során.

Azonban az alig tizenkét esztendőt megélt, ifjú Pratik meg sem mozdult, csak ücsörgött tovább odafenn, a fán, hátát a törzsnek támasztva. Tekintetét odafordítva lemosolygott aláérkező apjára. – Legyen jó napja, idesapám! – köszöntötte illendően az embert.

Gyere lefelé, az anyád mindenit, Pratti, de azon nyomban, vagy fölmegyek érted! – közölte jövetele okát az atya.

Mennyen a rosseb! – felelte a tőle megszokott szemtelenséggel a gyerek. Nyilván az anyjától tanulhatta ezt a beszédet, gondolta az apja, merthogy ő csak a fenébe szokta elküldeni a világot, ha baja van vele, de azonkívül mindig is a tisztes beszéd híve volt. Vagy a szomszéd gyerektől, az még ilyen komisz. Meg a Kőhidasba való kölkök, azok is ilyenek.

Hát akkor ugorjál, ha futni akarsz, Prattikám, mer' én most felmegyek teérted! Nem tudsz majd futni, ha elkaplak és elpicsázlak! – vágta rá az ember vörösödő fejjel, azzal rá is szánta magát, hogy felmászik a fára. Egészen könnyen megkapaszkodott a ránézésre, kérge és ágainak állása alapján shakamorfának tűnő növényen, azzal már haladt is felfelé, a fej fölött karnyújtásnyinál alig magasabban lévő ágvillához, amelyen a fiú ücsörgött.

Pratti csak nézett, mosolygott, nem foglalkozott apjával. Az ember pedig az első lendület hiábavalóságát felismerve lelassított ugyan, de azért mondta tovább a magáét: – Vízé' kűdött az anyád, Pratti! Hová letté' egész délelőttre? Merre jártá', te koszvadt kölök?! Az ebédet is kihagytad, de meglásd, nincsen másik! Ma már csak vacsorát kaphatsz, de csak ha gyüssz máris hazafelé!

Pratti csak ült odafenn, a fán, vigyorgott magában, mintha különösképp nevetségesnek tartotta volna az egész helyzetet, és talán igaza is lehetett. Ahogy apja egyre fentebb ért, úgy párolgott el a bosszúsága, kidolgozta dühét a mászással ― amúgy sem tartották haragtartó fajtának. Persze, ha már ezért mászott fel oda, mégiscsak odahúzódzkodott a fiú mellé, de amikor látta, hogy Pratti meg sem próbál elinalni előle, nem nyúlt a grabanca után.

Osztán merre jártá', gyerek? – kérdezte immáron elhagyva minden fenyegető élt a hangjából.

Elmentem vízér', idesapám. Ahogy idesanyám mondotta. Ott is van a kancsó odalenn! – azzal lemutatott egy kőre a fa közelében; annak nekitámasztva két, karimáig telt vizeskancsó állt.

Akkor meg mit ülsz itt a fának ezen a vaskos ágán, fiam? – kérdezett ismét az ember, ezúttal neveléshez használt hangsúllyal.

Hát csak... – felelte Pratti a vállát vonogatva –, ...olyan jól körül lehet nézni innen...

Az ember eladdig csak félig négykézláb kapaszkodott a fia mellett, de ahogy a válasz elgondolkodtatta, leült és elhelyezkedett. Megült és körülnézett; bár csupán egy alsó ágra mászott fel, az alacsony dombok felett belátta a környéket.

Való igaz – kezdte tűnődve –, jó innen a rálátás a dolgokra.

Ettől kezdve ketten ültek odafenn, a fán, beszélgetve és nézelődve, tanakodva és tűnődve, apa és fia együtt szemlélték a tájat, dúdolták és fütyörészték nótáikat. Kora őszi napsütés melengette őket, s hűs északi szellő akadályozta meg, hogy túlságosan kimelegedjenek.

 

***

 

Rosszat sejtek, lyányom! – szólalt meg az idősödő Elkhe, miközben kimeregette a vacsorára szánt kenyérgombócokat a főzőléből. – Gyere, nézzük meg, hová lettek a férfiak ebből a házból!

Azzal felkerekedtek, kimentek Kőhidas főutcájára, és mivel az egyetlen szélesebb, a kicsiny falut hosszában átszelő utat nevezték így, nem kellett sokat gyalogolniuk, hogy kiérjenek. Ott végignéztek a településen balra is és jobbra is, azután célba vették a közeli ― szintén egyetlen ― kocsmát.

Odabent nem találták meg az idősebb Pratikot, sőt, valaki mondta, hogy a férje járt ugyan ott, de csak felhajtott egy italt és már ment is tovább valamerre. Így aztán ők is sebesen továbbmentek, ki a faluból, át a kis kőhídon a patak felett, és még tovább, amerre a ház férfiait sejtették. Végezetül eljutottak a hármashatárkőig, ahol korábban az idősebbik Pratti állt meg tűnődni egy kicsit.

Az asszony és a lánya már messziről látták a fát, és Elkhének is feltűnt, hogy korábban nem állt ott ilyesmi. Néhány lépéssel arrébb felismerte a vaskos ágon üldögélő két alakot, megszaporázta hát lépteit, hogy minél előbb odaérjenek. Közel eladósorba került leánya könnyedén követte, csak a szoknyáját kellett kissé emelgetnie az út pora miatt.

Felnéztek a shakamorfa vaskos ágára, fel az emberre meg a gyerekre, és leparancsolták őket, legalábbis Elkhe megpróbálta, de semmire sem ment vele. – Osz'tán mióta ültök ti odafenn? – kérdezte az asszony értetlenkedve.

Mióta elküldött vízé', idesanyám ― felelte őszintén a kisebbik Pratti. – Hát, mióta megtaláltam a kölköt, babám – válaszolta a nagyobbik Pratti.

Osz'tán miért? – jött a következő kérdés, de erre már csak a gyerek válaszolt:

Csak úgy. Mer' jó itt.

Mindjárt adok én nektek csakúgyot meg jóittet! – kiáltott fel Elkhe, azzal szoknyáját markolva máris azt kereste, hogyan mászhatna fel a háznépéhez. Ám mielőtt bármivel próbálkozott volna, így fordult lányához: – Fuss el a falubíróhoz, Mriririkém, hívd ide, mer' lehet, hogy ő kell leparancsolni ezeket a lókötőket!

El is indult Mririri, engedelmesen visszament Kőhidasra, azután meg Hídvégre, mert azt mondták neki, hogy a falubíró ott időzik éppen. Megtalálta a hídvégi ivóban, gyorsan elmondta neki, hogyan állnak a dolgok a hármashatárkő közelében, és a testes, vastagbajszú bíró az asztalra csapott. Az egybegyűltek sörös kupái csak úgy tolongtak az elsőbbségért, ahogy mind feldőlni kívánt, és koppanásaikkal alig hagyták szóhoz jutni a nagydarab embert: – Akkor pediglen mennünk kell! Vezess oda, leány!

Azonban ekkor már híre ment a nagy felbuzdulásnak. Előbb Nagypratti emlegette a kőhidasi kocsmában, hogy Kisprattit indult megkeresni, majd Elkhe kérdezősködött a férje után ugyanott. Az iszogatók között gyorsan terjedt a szó, s hamar találgatásba fordult, főként azután, hogy Mririri a három falu bírája után érdeklődött.

A tisztségviselő épp elsimított egy majdnem perbe forduló ügyet odaát, Hídvégen, és a békét megpecsételendő tettként mindkét fél meghívta egymást és a bírót egy-egy kupa sörre. Ily módon került az ivóba a széles derekú férfi, és alkarjával törölve le bajszáról a serhabot máris indult kötelessége teljesítésére. Mert mindig is hangoztatta; előbb a kötelesség, azután a többi ― kötelességének érezte azt is, hogy megoltalmazza sörét a felmelegedéstől, felkapta hát félig telt kupáját, s vitte magával.

Példáját nem egy férfi követte az ivóban lebzselők közül, s az utcán még néhányan rákérdeztek, mi történt és merre tartanak. Született többféle válasz, míg végül valaki már úgy beszélt, hogy a két Pratik és Elkhe eltűntek, szegény lány meg sírva futotta be a három falut segítségért. Tízen, vagy többen is mentek Mririri és a falubíró mögött, egyesek fakupákkal és poharakkal, mások kaszákkal, kapákkal és kisbaltákkal a kézben, hátha valami veszély adódott odakinn, a határban.

Amikor meglátták, hogy a két Pratti és az asszony fenn ücsörögnek a fán, egy részük rögtön megfordult és hazament; jobb dolguk is akadt, mint mások bolondériájával foglalkozni. Ha meg mégis valami érdekesség adódna, hát azt majd elpletykálják az asszonyok, azután hamarosan a szomszédos országban is tudni fognak mindenről.

Akik maradtak, azok hamarosan odafenn találták magukat, a fa egyik vagy másik vaskos ágán, amelyek mintha csak az ő kedvükért növekedtek volna ki mindig akkor, amikor valaki el kívánt helyezkedni. Másodikként a falubíró, utána a többiek másztak fel, a férfiak felsegítették asszonyaikat, a kíváncsiságból mögöttük sereglő gyerekek pedig a maguk erejéből jutottak ki a különféle magasságokban meredező ágak végére.

 

***

 

Mondjanak el mindent az elejéről! – kiáltott fel a falubíró. Tokáján két izzadtságcsepp gyöngyözött, és az imént alig találta meg a hangját, miután a sietős gyaloglás elvette a levegőt a szavak elől. Muszájból megnedvesítette a torkát némi sörrel, majd a társaságot odavezető Mriririhez fordult: – Te meg lyányom, fussál el a paphoz, hívd ide őt is! Lehet, hogy még nálam is bölcsebb ember kell majd.

Az idősebbik Pratik válaszolt: – Az asszony elkü'dte a kölköt vízé', aztán mikor nem gyütt haza időben, én utánajöttem.

Aztán, amikor ő se jött haza, én is elindultam megkeresni – folytatta a felesége. – Könnyen megtaláltuk egymást, oszt' azóta itt ücsörgünk.

Na, de jóasszony! – kiáltott fel újfent a bíró, közben szokása szerint a mellénye zsebébe akasztotta egyik ujját. Egy kislaki nemesúrtól leste el a mozdulatot, és mindig nagyon fontosnak érezte magát tőle. – Nem jutott más eszébe, csak hogy maga is felüljön oda, melléjük?

Így látszott helyénvalónak – felelte vállvonogatva Elkhe. – Amúgy csak azért jöttem fel, hogy lerángassam őket – mutatott a két Prattira.

A bíró nem sokáig gondolkodott, csak amíg ivott egy kortyot. – Na, ezt magyarázza meg nekem, jóasszony! Ha értük ment fel, akkor miért ült oda maga is?

Hát, ahogy feljöttem, annyira megtetszett itt, hogy fenn maradtam a többiekkel.

Végül is, egy család lennénk, vagy mi? – tette hozzá a férje.

Az már szentigaz! – jajdult fel a bíró, bár a szenvedő hangsúly inkább az elfogyott seritalnak szólt. – Aztán, mi olyan jó odafenn? – kérdezett újból.

Messzire ellátni innétt. – jegyezte meg Kispratti. – Meg kényelmes is. Nézze meg maga is, bíró uram!

Szülei bólogattak, apja még oda is szólt: – Igen, gyüjjön fel!

Igen! Menjen fel – szólt valaki a kísérők közül. Némi mormolás hallatszott, de nem lehetett eldönteni, hogy helyeslő vagy rosszalló felhanggal.

A falubíró körülnézett, és hamar felfedezte, ki éltette annyira az ötletet. Az egérképű Sonyó volt az, aki mindig is ellenszenvesen viselkedett vele ― csak hát sose csinált semmi rosszat, legfeljebb a szája járt feleslegesen, de ezért mégsem lehetett elmarasztalni. Azonban, nem véletlenül járta az a hír, hogy a bíró a három falu legokosabb emberei közé való ― máris kitalálta, hogyan leckéztethetné meg Sonyót.

Ha annyira akarja, hogy végére járjak az ügynek – szólította meg a férfit –, akkor segítsen feljutnom arra az ágra! Mászhatna előttem, amíg valaki alulról tart támasztékot. Vagy akadályozni akarja a nyomozást?

A kérdésnél rejlett némi rosszindulat a bíró hangjában, és Sonyót sem ejtették a fejére, így aztán rögtön tudta, hogy engedelmeskednie kell, ha nem akar rosszat magának. Tisztában volt vele, hogy az elöljáró csak az alkalomra vár, mert már évek óta meg akarja leckéztetni a nagy szája miatt. Bár ő is elismerte a bíró ösztönös bölcsességét, ész dolgában sohasem adta meg neki a megkívánt tiszteletet, és ahol csak tudta, aláásta a magáról nagy tudást híresztelő fickó tekintélyét. Ezúttal is kivághatta volna magát, de valójában igen kíváncsian várta, hogy felmászhasson és megnézhesse, mi olyan nagyszerű abban, hogy az ember odafenn ül, egy bizonyosan varázslat miatt kinőtt fán.

Majdnem olyan büszke tartással lépett oda a kérgében és tapintásában shakamorra hasonlító törzshöz, mintha ő maga találta volna ki az egészet. Fürgén fent termett egy alacsonyabb, és talán nem is annyira erős ágon, de vékony alkatának köszönhetően még azt sem hajlította le nagyon. Sőt, lentről az egész ág valahogy vékonyabbnak látszott, pedig feljutva könnyedén leült rá, s egyik kezével a törzsnek támaszkodva lenyúlt, hogy másik karjával segítsen a pocakos bírónak.

Az elöljáró nagy szuszogások közepette került egyre feljebb, és már a másik segítőnek is fel kellett másznia, hogy Sonyóhoz hasonlóan ágról-ágra támaszkodva-kapaszkodva fentebb segítse a három falu egyik legnagyobb tekintélyét ― legalábbis megmentse annak tekintélyes hátsóját a lehuppanástól és a fájdalmas zúzódásoktól.

Amikor aztán a bíró felérkezett, akkor látta csak, hogy szándékánál magasabbra mászott. A két Pratti és Elkhe alatta ült a maguk ágán, ő pedig a törzs másik oldalára jutott, ott helyezkedett el Sonyóval együtt egy hasonlóan vaskos részen. Lent ott gyülekezett vagy hat felnőtt és nagyjából ugyanannyi gyerek ― ez utóbbiak látványosságot várva jöttek a nagyok után ―, mind a lélegzetüket visszafojtva várták az elöljáró kinyilatkoztatását.

Nem kellett sokáig várniuk; a falubíró letekintett rájuk, azután végignézett az elébe táruló tájon, s igazán a magáénak érezte azt. Ismét letekintett követőire, majd közzétette gondolatát: – Oly nagyszerű idefenn!

Megkönnyebbült sóhaj és halk cöcögés egyformán hallatszott a lent maradottak közül, de így vagy úgy mindenki elégedettnek tűnt. A bíró folytatta: – Aki kíváncsi, jöjjön fel maga is!

A gyerekek meg is indultak a fa felé. Egy apa meg egy anya odaszólt, visszahívták csemetéiket, de a parancsszó hatására a két gyerek csak megállt, visszanézett szülőjére, azután fel a bíróra, majd követte a többieket. Talán elhangzott valami olyasmi is, miszerint a bíró uraság megengedte, akkor pedig meg van engedve, s ezzel nem igazán lehetett ellenkezni. A kölykök könnyedén felkúsztak az ágakra, a felnőttek kicsivel nehézkesebben, de egymást segítve követték őket, míg végül csak ketten maradtak odalenn. Azután, mivel egyikük fia is fent járt már a fa dereka tájékán, a férfi utánamászott, hogy vigyázzon rá.

Az asszony, aki egyedül maradt a fa tövében, csak bámulta a kisebb seregletet az ágakon, amelyeken valamiképpen mindig akadt elég hely az újonnan érkezőknek. Egy ideig még fontolgatta, hogy mit tegyen, de mire Mririri odaért a pappal ― s nyomukban a szóbeszédekre összegyűlt emberekkel ―, addigra elhatározta magát; követte férjét és fiát.

 

***

 

Pszt! – szólt le valaki az egyik ágról. A fa alatt gyülekező emberek először fel sem figyeltek rá, de az ismétlést valahogy mégis meghallották és elhallgattak. Kérdőn néztek felfelé az esti félhomályban.

A bíró már alszik – jött a halk felelet. A lentiek csak ekkor, az ágakat jobban végigvizslatva figyeltek fel rá, hogy a fán ülők mind hallgatnak, vagy legfeljebb halkan beszélgetnek, afféle mormoló háttérzajt adva a bíró hortyogásához. Az elöljáróról köztudott volt, hogy szeretett korán kelni, és ehhez korán leheveredett esténként, ráadásul aznap kimaradt a délutáni szunyókálása ― így nem csoda, ha elnyomta az álom.

Senki sem merte felriasztani, ámbár a pap nem akarta ennyiben hagyni a dolgot. Minthogy isteni adományként maga is parancsolt bizonyos kisebb erőknek, nagy bizonyossággal kijelenthette volna, hogy a fánál varázslat zajlik éppen. Csupán azért nem tette, nehogy megrémissze a babonás falusiakat, akik a végén még valami bolondsággal próbálkoznának.

Előbb meg akarta vizsgálni, hogy miféle varázslat dolgozhat a fában, vagy legalábbis milyenféle. Mindig is szerette sorra venni a lehetőségeket, és amíg mögötte az emberek arról tanakodtak, hogy felébresszék-e a bírót, addig ő eltűnődött magában.

Ha ez a varázslat gonosz, akkor mindenképpen tennie kell ellene valamit. Megpróbálhatja elűzni belőle a gonoszságot, vagy akár az ellentétére is fordíthatja a bűbájt ― merthogy bizonyosan bűbájosság csalta fel és tartotta odafenn az embereket!

Azonban gondban lesz, ha a varázs nem gonosz praktikából ered. Jótékony nyilvánvalóan nem lehetett, hiszen akkor nem ejtette volna rabságba az embereket ― de igazából ártani sem ártott nekik, ahogyan az elvárható egy gonosz bűbájtól. Hacsak nem közvetve... de erről könnyen meggyőződhetett.

Míg ezt végiggondolta, csak állt a fa alatt és méregette a fent ülőket, a vaskos ágakat alattuk, és a többi, jóval vékonyabb ágat és gallyat. Ősz szemöldöke alól hunyorítva kiszúrt egy félhomályba vesző arcot, amelynek gazdája köztudottan nagy szegénységben élt, szomszédai segítették, ahogy tudták, és időnként a paplak konyháján fogyasztotta el ebédjét ― sokszor az egyetlen étkezésként az adott napon. Őt szólította meg, halkan, nehogy felriassza az alvó falubírót:

Hé, Zantó! – kiáltott fel fojtott hangon. Amikor a férfi odanézett, folytatta: – Volt mit enned ma? Nem vagy éhes?

Köszönöm a kérdését, atyám! – válaszolt amaz tisztelettudóan. – De nem kell aggódnia, jóllaktam Franaséknál. Azóta még nem éheztem meg.

Tekintve, hogy alig járt estére az idő, a pap úgy vélte, ez nem elegendő bizonyíték a fa gonoszsága ellenében. Meg kellett vizsgálnia közelebbről, az istenségtől kapott varázstudása által kideríthette az igazságot, lett légyen bármily kicsiny is ez a varázstudás.

Miközben mögötte a kísérői már arról tanakodtak, hogyan szedjék le a többieket a fáról ― úgy értve; ki másszon fel először, hogy lesegítsék a falunépét ―, az atya odalépett a törzshöz, és az érdes kéregre tette a kezét. Elmormolt magában egy imát, amellyel istene segítségét kérte, majd figyelt, mit érez a tenyerén. Bár még sohasem adódott módja kipróbálni ezt, annak idején úgy tanulta, hogy a jóság melengető érzést kelt, míg a gonoszság inkább égéshez hasonló, ám szerencsére ártalmatlan fájdalommal árasztja el az ujjakat.

Bár az ima szokatlan erővel és magabiztossággal töltötte el a papot, kezével semmit sem érzett. A fentiek és a lent tanakodók egyformán nem nagyon törődtek vele, hogy mit csinál vagy mit nem csinál, ezért neki kellett felhívnia magára a figyelmet: – Hé, emberek! – szólt fennhangon, és számos szempár fordult felé. – Megállapítottam, hogy itt bizony bűbáj dolgozik!

A parasztok összenéztek, azután újfent a papra emelték tekintetüket, ezúttal kissé furcsálkodó fénnyel szembogaraikban. Egyértelműen hülyének nézték az atyát ― ők már rég kitalálták ugyanezt ―, de az iménti imából nyert magabiztossággal a pap eltekintett ettől az apróságtól, s így folytatta: – Ám, hogy többet is megállapíthassak, közelebbről meg kellene vizsgálnom a fát. Segítsenek, jóemberek, felmásznom a közepe magasságába! Te meg, lyányom – szólt ezúttal Mriririhez –, szaladjál el a favágókért, mert még lehet, hogy dolguk akad itt!

Ki ellenkezne a három falu papjával; inkább megsegítették hát, s az atya feljutott a fatörzsre, botjával csuhájával együtt, és ott a már fent ücsörgők némelyike nyúlt oda, hogy újabb kapaszkodót vagy támasztékot nyújtson számára. Hogy, hogy nem, a szent ember végül fent találta magát a fa csúcsán, és körülnézve nagy megelégedettséggel látta Kislak és a falvak fényeit a nem túl messzi távolban. Annyira jól érezte magát odafenn, hogy elfeledte minden szándékát, és inkább kényelmesen elhelyezkedve megült egy vaskos ágon.

Időközben az alant maradottak közül mindenki felmászott, aki korábban bármi okból megérintette a fa törzsét, és előbb-utóbb a többiek is követték őket. Vagy a már fent ücsörgők hívták fel a lentieket, vagy magukat győzték meg, miszerint odafenn kényelmesebb és szebb az este ― mindenesetre, mire a fejszések odaértek, már senki sem állt a fa alatt, ám a korábbinál többen ültek odafenn, az ágakon.

 

***

 

Mririri hangosan bezörgetett az egyik favágó, Voras ajtaján. Mire visszaért Hídvégre, majdnem teljesen besötétedett, és nagy valószínűség szerint mindenki lefekvéshez készülődött már.

A lány elég fáradt volt az egész délutánon át tartó szaladgálástól ahhoz, hogy egyáltalán érdekelje még az ilyesmi ― ide küldték, oda küldték, s ő ment engedelmesen. Elhatározta, hogy nem megy vissza a fához, inkább csak útba igazítja az embereket.

Kőhidasra ment először, akkor még derengett az ég alja. Ott két férfit rángatott ki a házából, sietve elmondta nekik, hogy a pap hívatta őket, jöjjenek fejszékkel és baltákkal. Azok meg jöttek utána, mint az engedelmes kiskutyák, kérdezgették útközben, hogy mire kellenek ők a papnak. Mririri gyorsan elmondta, hogy áll egy nagy fa a határban, ahhoz kellene kimenni, mert lehet, hogy ki kell vágni, és az atya szerint nem lehet sokáig halogatni a dolgot.

Voras kinézett az ajtón ― már átöltözött hálóingbe, bár alul még fűrészporos nadrág volt rajta ―, és fáradt morgással kérdezte a lánytól, hogy mit akar.

Az atya hívatta, hogy fogja a fejszét és jöjjön – felelte Mririri. Mögötte a másik két favágó helyeslőn bólogatott a bentről kiszűrődő fényben. Voras tétovázott egy darabig, azután bekiáltott asszonyának, hogy el kell mennie, de ne aggódjon, csak némi munka adódott. Felöltözött, hogy ne fázzon a hűvös, kora őszi éjszakában, felkapott egy lámpást és az ajtó mellé támasztott fejszét, azzal kilépett a házából. – De ha ez valami ugratás lesz, akkor nagyon megjárja mindenki – méltatlankodott sűrű bajsza alatt.

Benéztek még két házhoz Hídvégen, azután átsiettek Széplakra, és ott is összeszedtek három favágót. Útközben Mririri elmondta, mennyit összeszaladgált már aznap, ide meg oda, az emberek pedig könnyen megsajnálták. Még alig léptek ki Széplakból, már mondták neki, hogy menjen inkább haza, megtalálják ők az utat sötétben is. Főleg, ha úgy van, ahogy mondja, és a hármashatárkőtől jól látszik a fa.

Így hát a majdnem eladósorban lévő lány elindult hazafelé, magára hagyta a határkő felé tartó favágókat ― valamiért úgy sejtette, hogy reggelre ők is odafenn fognak ülni, a fa valamelyik vaskos ágán. Nem mintha számított volna, hiszen a takácsot is látta ott délután a feleségével, márpedig a takács volt az, akinek fiával összejárt az utóbbi időben. Éppen ezért eszébe sem jutott hazamenni; amint kikerült a favágók látóteréből, újra Hídvég felé vette az irányt.

Vitti! – szólt félhangosan, amikor odaért a takács házához és megzörgette az egyik ablaktáblát. – Vitti! – ismételte, de mielőtt harmadszor is szólíthatta volna kedvesét, a fiú kinyitotta az ablaktáblát, s széles mosollyal üdvözölte. Segített a lánynak bemászni, leültette és hozott neki egy szelet kenyeret némi sajttal és sóval, ahogy a vendégfogadás szokása megkívánta.

Mririri nem csupán az illendőség kedvéért fogadta szívesen az ételt; ebéd óta igencsak megéhezett a nagy futkosásban. Két falat között nyeldekelve beszélt: – Jajj, Vittikém, annyira örülök, hogy te nem mentél ki ahhoz a fához! Mind bolondot csinálnak ott magukból!

Még volt egy kis dolgom a műhelyben, amikor apámék elmentek hazulról – felelte a fiú. – Nem mondták, hogy menjek utánuk, nekem meg nem volt kedvem elindulni. Biztosan megéreztem, hogy jössz, kedves – tette hozzá egy mosoly kíséretében.

Úgy vélekedem – folytatta a lány –, hogy nem jönnek vissza egyhamar. Ahogy én látom, az a fura fa mindenkit megbabonáz, aki túl sokat ácsorog a közelében. – Hangjában nem sejlett semmiféle aggodalom.

De hát ez rossz, nem? – ellenkezett Vittok, a takács fia. Megtermett legény létére mindig is érzékeny lélekkel bírt, ezért kiskorában inkább elkerülte a durvább játékokat. Azonban így, felnövekedve érzékenysége kiült amúgy sem csúf arcára, és bizony sok leánynak megtetszett a három faluban ― sőt, a vásárokon, ahol maguk készítette szőtteseket árulta apjával, még a kislaki polgárlányok sem tudtak szó nélkül elmenni mellette.

Nem éreztem én ott semmi rosszat – jegyezte meg Mririri a morzsákat törölgetve az ajkairól. – Tudod, hogy megérzem az ilyesmit.

Ugyan! – legyintett Vittok. – Ki tudhatja azt? Nem leszel varázsló vagy boszorkány, amíg ki nem tanulod aztat! – Azzal elfordult, hogy elővegyen egy fapoharat és vizet töltsön szerelmének.

Igaz, Vittikém, de majd elmegyek és kitanulom! – vágta rá a lány mosolyogva. – Ne aggódj te miattam! Tudom, hogy csak féltésből beszélsz.

Hogyne féltenélek, amikor a világ tele van csúfsággal! – intett Vittok hevesen, majdnem kiborította a vizet. Inkább letette a poharat az asztalra. – A vásárokban sok szóbeszédet hallani ilyenekről, meg a műhelybe betérő kalandozók nyelve is megered néha. Aztán meg, ha kitanulsz valami bűbájosságot, úgysem tudsz majd nyugton maradni.

Jajj, Vittikém, tenmagad miatt aggódsz a leginkább! – nevetett rá Mririri. – Attól félsz, hogy itt hagylak a faluban, kereshetsz magadnak másik mátkát!

Hogyne félnék attól, amikor sohasem találnék másik olyat, mint te!

Ó, te buta! – lépett oda kedvese még mindig kacagó tekintettel. – Hát ne is keressél soha, mert nem hagylak el!

A takács fia megölelte a lányt, úgy súgta oda: – Megígéred?

Meg én – felelte amaz hasonlóan sugdolózva, ahogy odanyomta arcát a fiú arcához. – Az életemre, Vittikém, az életemre fogadom.

 

***

 

Tomil Vuna, a varázskovács hazafelé tartott ― a Nyárligetben lakó bátyja hívta át őszi torra, és addig nem engedte el, amíg tele nem pakolt neki egy kellemesen súlyos batyut friss húsfélékkel. Tomil egyedül élt, és ha jól teszi el a húst, kitart majd a tél elejéig. Nem mintha aggódott volna a jóléte miatt.

Úgy két esztendeje költözött Zaordin nemesúr birtokára, nevezetesen a Kislak körül található három falu egyike, Hídvég szélére, és nem véletlenül választotta ezt a vidéket; a környék régi romjai miatt sok kalandor kincsvadász járt errefelé, sokszor varázsos tárgyakkal felszerelkezve. Talán még a fővárosban és környékén lehetett volna jól fizető munkát találni ― azonban arrafelé majd' minden sarkon találni egy varázskovácsot. Ellenben a vidéki Kislak körül ő volt az egyetlen szakmabeli, valószínűleg több napi járóföldön belül. Máris megszedte magát annyira, hogy ha egy évig nem dolgozna, akkor is kényelmesen boldogulna.

Amúgy szerényen éldegélt, kényelmes kis parasztházban lakott a falu szélén, alig került valamibe fenntartania. Állatot nem nevelt, nem értett hozzá, csak egy bozontos bundájú kis kutya járt a nyomában egész nap ― az is az ő asztaláról evett, soha nem vett neki külön olyan maradékhúst, amit a hentes kutyáknak-macskáknak valóként árult. Értett annyit a dolgokhoz, hogy a házát maga javítgatta, és a szomszédokkal is jó viszonyt ápolt.

Na meg, Kislak környéke tekintetében az sem volt utolsó szempont, hogy így közel maradhatott a bátyjához és annak családjához. Rendszeresen átjárt Nyárligetbe a testvéréhez, de ez sem segített azon, hogy öregedvén Tomil kezdte magányosnak érezni magát.

Hamarost ennek is meg kell oldódnia, gondolta éppen akkor, amikor megpillantotta az emberekkel teli, hatalmas fát a két domb találkozásánál, valahol a hármashatárkő közelében. Úgy a három falu java része fenn ülhetett az ágakon, de mintha itt-ott másféle alakokat is megpillantott volna a délutáni napsütésben. Bár sohasem panaszkodott a szemére, a távolság miatt nehezen különböztette meg a fenn lévőket, na meg a nyüzsgés sem könnyítette meg a dolgát ― egyre újabb és újabb mászók haladtak erre is, arra is a törzsön és a vaskos ágakon, keresték vagy épp megtalálták a helyüket, de annyian egyszerre, hogy a varázskovács szinte látta növekedni a fát.

Sejtette, mi történhetett, és magában elmormolt egy imát, hogy igaza legyen, merthogy akkor tud segíteni a dolgon. Máskülönben lehet, hogy tehetetlen marad a bajjal szemben. Mindenesetre, akármi történt, előbb otthon akart körülnézni, hátha beigazolódik a sejtése ― és akkor még össze is kell szednie ezt-azt, hogy levegye a fáról a bűbájt.

Kerülőt tett hát, nehogy véletlenül a fa közelében vezessen el az útja, s hamarosan újra a Hídvég szélén álló háza felé fordult. Még alig ért otthona közelébe, vidám kis kutyusa alig futott kétszer oda-vissza az ajtó és közte, amikor sejtelme igazolódni tűnt. Ennek ellenére kapóra jött, hogy meglátott két fiatalt a falu közepén álló közkútnál. Mindig úgy tartotta, hogy a bizonyosság sohasem lehet elég erős, ezért feléjük indult, hogy megkérdezze, mit tudnak a bűvös fáról.

Legyen jó napja, Tomil bácsi! – köszöntötték mindketten az illendőség szerint. A fiúban felismerte a takács fiát, a lányra pedig úgy emlékezett, hogy valamelyik szomszédos faluból származik.

Legyen jó napotok nektek is! – válaszolta a varázskovács, azután rögtön rátért a lényegre: – Mondjátok, kedveseim, tudtok bármit is arról a nagy fáról, odakinn a határban?

Csak keveset – felelte Vittok. – Aki kimegy, azt megbabonázza valahogyan. De remélem, nem tart sokáig, mert az állatok már éhesek, és már nem nagyon van, aki ellássa őket.

Varázslattal babonázza meg az embereket – szólt Mririri. A fiú rosszalló tekintete ellenére így folytatta: –, azután azok rábeszélik a többieket, hogy ők is másszanak fel. Közben a fa meg egyre csak nő, növekszik.

Tomil elnézett a hármashatárkő felé. A fának már közel a felső harmada kilátszott a dombok felett. Az ágakon apró alakok üldögéltek, mint valamiféle különös alakú madarak, talán verébemberek.

Nem úgy tűnik, mintha aggódnátok a szüleitekért – jegyezte meg halkan a varázskovács, kicsit rosszalló hangsúllyal.

Miért aggódnánk, Tomil bácsi? – kérdezte a lány mosolyogva. – Tudja, megérzem az ilyesmit, és most nem érzek nagy bajt. Valaki úgyis elbánik ezzel a bűbájossággal.

Tomil bólogatva hagyta ott a fiatalokat, hadd vigyék haza a kútból húzott vizet az állatoknak. Már tudta, mit tegyen,  és nagy nyugalommal tért meg a saját ajtajához. Elrakosgatta, sorban fellógatta egy rúdra a húsokat az éléstárban, azután megetette a kutyust, gúnyát váltott és kiment a műhelybe.

Keresett-kutatott egy kis ideig, mielőtt sikerült előhalásznia egy tenyérnyi széles és hosszú fadobozt valamelyik polc mélyéről, levett egy aprócska kalapácsot egy másikról, majd nagyítóüveg után matatott egy harmadikon. Magához vett még némi viaszt, s mindezeket tarisznyába téve elindult a fához.

A hármashatárkőhöz érve megállt, végignézett a hatalmas törzsön ― vastagsága már legalább a bíró széles derekának négyszeresére rúgott ― és az ölnyi ágakon, amelyek kényelmes helyet biztosítottak a rajtuk ülő embereknek. Ahogy látta, felmászott már a három falu apraja-nagyja, avagy felsegítették egymást, mert a gyógyfüves öregasszonyról, a kövér Jováról, és általában az idősekről nehezen képzelte el, hogyan jutottak volna fel a maguk erejéből.

A falusiak mellett ott ücsörgött a kislaki városőrség parancsnoka és hat tagja, ami nem kis szám, ha azt vesszük, hogy összesen másfél tucatnyit tartott el belőlük a városka ― mi több, már néhány kincsvadász is felkerült, legalábbis az öltözékeikből ítélve kalandorfélék lehettek. A fa alatt szerszámok, fegyverek és egyéb tárgyak álltak halomba rakva; minden olyan dolog odakerült, ami akadályozta volna a mászást. E kupacok mellett egy kocsi két lova legelészett, a gazdájuk valahol fent beszélgetett.

Merthogy akik felmásztak, nem maradtak ám csendben vagy nyugton; egyfolytában zsibongtak, mozgolódtak, tekeregtek és helyet cseréltek, úgy laktak az irdatlan nagyra növekedett fa ágain, mint valami különös városkában. Sőt, egyre újabb és újabb népek érkeztek a csodálatos fa hírére, de amint odaértek, már másztak is felfelé, a kérgében shakamorra emlékeztető fa pedig egyre csak növekedett és növekedett, hogy helyet adjon nekik. Maga Tomil is érezte a vonzást, amely arra késztette, hogy közelebb lépjen és bármiféle saját magának talált okból felmásszon.

Elővette a viaszt és két kis golyót formázott belőle, bedugta a fülét, lehunyta a szemét, s kizárta elméjéből a világot, benne a fát, ily módon hamar leküzdötte a késztetést. Amikor újra felnézett a fára, ismét megcsapta a vágy szele, hogy másszon fel, hagyja a fenébe a három falut azok minden bajával együtt ― ám ezúttal sokkal gyengébben tört rá a kényszer, nem került erőfeszítésbe leküzdeni.

Odaballagott a fatörzshöz, és a nagyítóval jól körbenézte. Közben hagyta, hogy az újonnan érkezők felmásszanak mellette, s nem zavartatta magát a viasz füldugón átszűrődő zajok miatt. Persze, próbálták rávenni, hogy ő is menjen fel, de számított erre, s ahelyett, hogy engedelmeskedett volna a kéréseknek, inkább sietősre fogta a vizsgálatot.

Inast akart keresni magának, faragott hát egy inasbotot. Ha a bot  megtalálta az inast, akkor bármi lehetett belőle, és úgy kellett visszaváltoztatni, hogy megkeresik a ráfaragott varázsjelet. Tomil hamar meg is találta a kéreg rései-repedései között.

Megdörzsölte kis varázskalapácsa fejét a dobozkában található aranyporral, és rákoppintott a jelre. Elmormolt egy rövidke varázsszöveget, majd újból koppintott, ezúttal sokkal határozottabban; lehetett kicsi a kalapács, de az egész fa belereszketett.

Az emberek elcsendesedtek odafenn, azután szó nélkül mászni kezdtek lefelé, abban a sorrendben, ahogy felmentek vagy felsegítették őket. A fa pedig visszahúzta ágait, ugyanolyan rendben zsugorodott, ahogy fogyott róla a népség, mintha maga az idő fordult volna vissza.

Valamelyest arrébb lépett a nap az égen, délután közepére járt az idő, mire az emberek elfogytak és az utolsók is lemásztak, ködös tekintettel hazatértek. Csak egy fiú maradt ott, kezében a shakamorból faragott inasbottal, és csodálkozva nézett körül.

Eridj, gyerek, vidd haza azt a két korsó vizet! – szólt rá a varázskovács. – Azután meg gyere vissza hozzám! Bőven van még dolgunk egymással.

 

***

 

Pratik, az idősödő varázskovács szakértő szemmel mérte végig az inasbotot. Még ki kellett igazítania a belefaragott varázsjelet, le kellett simítania egy-két helyen, és általában véve át kellett néznie, hogy sehol ne legyen szálkás. Büszkén nézegette művét; jobbnak találta saját, egykori inasbotjánál.

Fia, a hétesztendős Kispratti ― a Pratik név az ükapja óta öröklődött a család férfiágán ― odasétált, hogy megkérdezze apjától, mit művel éppen.

Inasbotot faragok, kisfiam – felelte őszintén, és már várta a következő kérdést.

A fiúcska mondta is rögtön: – Miért kell neked inasbot? Még jó a régi is.

Pratti elpillantott a ház ajtaja felé, végignézett a bejárat mellé támasztott, megbarnult-szürkült boton, amit már többször is meg kellett javítania. – Ez azért kell, hogy találjak valakit, akinek megtaníthatom, amit én tanultam Tomil bácsitól.

De Apa! Hogy segíthet neked egy bot...?

Ez egy varázsbot – magyarázta Pratti kedvesen. – Ha olyan gyerek közelébe kerül, akiből ügyes varázskovács lenne, akkor bizony magától odaugrik hozzá.

Kispratti forgatta egy kicsit a dolgot a fejében, azután hamar kibökte, mi zavarja: – Akkor én nem lennék ügyes varázskovács?

Ugyan – nevetett fel Pratti –, azt még nem lehet tudni! Előbb be kell fejeznem, azután a napnak meg a csillagoknak is le kell sütnie rá, hogy tényleg varázslat legyen benne. Csak azután mutatja meg, hogy kiből lehet ügyes varázskovács.

Tomil bácsi is így talált meg téged? – jött a következő kérdés.

Igen... – felelte az apa, majd pillanatnyi tűnődés után hozzátette: – ...meg nem is. Tudod mit? Elmesélem, micsoda kalamajkát okozott az én botom, amikor odaugrott hozzám. Képzeld el, hogy mind a három falu, de még Kislak népének egy része is odafenn ült egy hatalmas nagy fán...

 

 

 

  
  

Megjelent: 2022-05-15 20:00:00

 

Habony Gábor (Szolnok, 1979) író, fordító, a Veranda Művészeti Csoport alapítótagja

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.