VideóA PécsTV videója Keresés a honlapon: |
Magén István: Egyelőre nem vetik be
Egyelőre nem vetik be
Most a gyönyörű és hűséges virágokra, szívfájdalommal életre keltett veteményekre, feledékenység hamujában termett magoncokra, kificamított ágyásokra térek. Vérének esnek, a harapása kevély, a mérgeket kiűzi. Fordul, elromlik. Vigasztaljátok, szinte elfutna. Lakjál vele, szeresd egy másodpercig. A természetből közelít, homlokán nyitott seb, ebből érkezik a harcos. Február volt. Tavasszal bombák hullottak az ég egyik áttetsző szegletében. Virágzásnak indul az idegen fű. Szeme, orra, keze reggeltől szenved, kezére repül a fájdalom, ajkába harap, olyan erős. Ugyanazt érzi, mint akiket periszkópokkal elkergettek. Kirekesztettek az alkalmatlanságok házából. Aki megfosztottsága miatt senyved, létezik, van, mint a területekről felszállt repülők. Ellágyultak a vadak és a madarak, elméjének díszétől megejtve megöregszik a csiga, megvesztegethető a giliszta, felséges a kukac, mint az ég delelője. Bíztatja házunk törvényeit, ő pedig rókabálba igyekszik. Az elmúlt viharos hónapokban művelt ügyeit firtatta. Használta, látta, kisarjadtak. Az a tudat, hogy láthatóvá válik a nyers hús, arca érzete durva lesz és közönséges. Tisztes távolból is irtózom tőlük. Zarándokok útján ránk teríttetett Magyarország patrónusának pajzsa. Nyakát felemeli, hátát büszkeség mozgatja, fejét bevilágítja a Hold birodalma. Karcsú alakja lebeg, elkülönül, nő. Hosszúkás szaglása mód nélkül, ország nélkül, hímez-hámoz, imitt-amott, fent a hegyen, és az udvaron, cigarettázik, estéji ruhát rak össze mélyszínű bársonyokból. Belép, falióra ketyeg, még néhány hét vagy hónap. Az emberiség okosai kertekben, kapukban, palánkokon fontosak. A tömött szemöldökök, és a szempillák fekete szálai megritkulnak. Tanácskozásra hívta össze őket Budapesten igyekező szándékkal. Kérkedik a biztonságban, elveszti a függetlenségét, nem áll szándékában. Az orrában kifejlett bölcsesség az oltalmunkra. Nótáztak, és atyjafiai csak a seprűjét hagyták, meg a mobiltelefonját. Máskor megtörténik, csak most nem. A becsület a rendhez képest annyira bátor, terjedelmes, és jószándékú. Azt álmodta, hogy más szíve fájdalmával sír. A lebombázott toronyház feltűnő, rövidre nyíratja tüskésen komor haját. Más fájdalmával bujdosik. Nihil est in intellectu. Csodálkozzatok, villamos csilingel az égen, körmei is szép hosszúak, tollazata mérges és csúfolódó. Háború nélkül az ember kedvetlen, dísztelen, szaglása sem erős. Elvéti, járása fordított, oly nagyon hasonlít mindenkihez. Ég, füstöl, funkciói legalább olyan nevetségesek, mintha hamis lenne. Csak kevés szivárog át a szenvedésen. Tréfás emberek nyoma. Megorvosolják létünk okait. Kilőtt fegyver, éjszakai kialvatlanság, nappal vér látványa, burjánzó sejtek, láncreakció. Az indulatok valóságos főpróbája. Ha valamely vagabund szembetűnik a maga kötelességén túl. Betűket magába foglal, az egészséget megcselekedteti és elszámolja. (Egyelőre nem vetnek be atombombát.) Gyenge emberek a közös ügyekbe mélyedve. A gondolatok sodrásában összekapcsolódtak, fejük megrontása tisztítja őket, szedjünk csak magunk mellé, erőnk mellé. (A szárnyaló halak igen hasonlatosak, felrepülnek, és a tó tükrében kövérre nézik egymást.) A fájdalomnak szükségét érző, élvezi is a keserűséget, rúg, csíp, mások ellen. Én vagyok, a kezedben vagyok, az ajkamon át a földre zuhanok, a madarak tüdejében egy vadászölyvvel gyalog, a kezemtől a földig, felugrik a nyúl, az arcomon a körme; a préda. Szilvia kitakarítja a fürdőszobát, fehérneműjét műanyag zsinórra teríti. Kinyújtózva áll, nyitott tenyerű kezét a combjához szorítja. A távoli égboltra helyezi szőke, kócos haját. Különbsége ellenére azonosul, miért volt olyan a gyerekkora a háború után. Nem gondolta, hogy a fakó, gyenge zubbonyban katonák lapulnak. Beleveszett a holttestek rejtett részleteibe. Az emberek írnak, esznek, fordítanak, örvendeznek. Szárnyal a hír, kedvére tölti a szemet gyönyörűséggel. (Magukat pompásan vízzel lelocsolják.) Mossátok meg a lábát a kegy által üdvözülteknek. A teljes világegyetem Szilvia bőrére tetoválva. Csattanó, édes tenyere alatt. A csípőjén törvényesség, együtt gondolkodik ellenségeivel, még csak a dicsőségére megalkotott betűk, közelebb vonja az arcához a hangját, még vak és süket, és valamennyi részében néma. A bujdosás haszna a káromkodás, meg az ellenőrizhetetlen történések. Erősen, közönséges szóval. (A nagyobb országok megeszik a kisebbeket, proxiháborút indítanak az elfogadhatatlanság határáig. Tízezrek halnak meg a gyász szabályainak megsértése miatt. Ne téveszd össze az országúton folyton változó érdekszövetségeket. (Ki vagy? Orosz, ukrán? Mi a jeled? Öreg, dupla fejfát csináltatott az anyám. Igen nagy kedvvel kedveskedek a török császárnak.) (Még nem vetnek be atomot, talán csak holnap.) Rohanvást háborog a sötétség, lebontja a fegyveres seregeket. Jóságot tulajdonítani a maga bölcsességében. Megharagudtam magáért a dologért. Büszke török császár, bort és kenetet szeret. Elindulnak nyomorúságuknak végtelen utcáján. Hajlandók kihagyni egyes sorokat, sőt egyes fejezeteket is. Szokások, rájönnek, talán sajtóhiba következtében. Utánzással az ékesszólás csúcsáig. Ha holnap kirobban az atomháború. Amit csinált, két ujjával összesepri. Újra indul, a robbanás fénye vakító halál. Bomlott atomok sorakoznak. Isten egyedül marad, vagy meghal velünk? Az idő számlálására két gyertya ég. Nem volt ott, nem lesz, nincs olyan szempillantás. Nem találtam, pedig üresen hagytam a történetnek azt a részét. Tegyék azt fűtől-fáig. Ahogy megkívánta, ha zsákmányra éhes. Széteső elméjét hazugságra bolondítja. A foga is mind onnan jön, leül a belső kisasztalhoz, örül, leül. Függőben maradtak, megrekedtek. Becsukódik az ajtó, eltörlik, nyöszörögnek. Példaadással, jótéteményekkel és ábrázatjának verítékével. Szép, nőnemű hízelgéssel. Így vész el minden darab föld a rombolásban. Rám osztotta a világot, nem szándékosan, az étkeket aratni, csépelni. Jólelkű, hosszú, tiszteletlen fickók csodavárost vizionálnak, nagynak, barnának, fehérnek, vékonynak villannak az utolsó pillanatban. Ficánkoló, karmoló kezek közt lázasan. Dicsértessék, határozottan kikötött abban a kikötőben, fedezet nélkül, tisztelegjetek neki. A helyzet beismerését jelentették. Az emberi életet képtelenek voltak meghatározni. Meghozták a kellő intézkedéseket ahhoz, hogy az emberek megöljék egymást. Az ember életének célja az ölés, mondták, ezért a légi hadviselést megfelelően átalakították. A harc nagyobb, fokozottabb veszteségesebb. Tevékenysége ellentétben áll. Az ember megehető, gyakorlati próbálkozásra már nincs is szükség. Báránybőrbe bújt farkas minden részletezés. A szent könyv elveszett Zakariás házában. Pontos helyét nem ismerjük, megpecsételte a szövetséget, életeket őrölnek a malomban. Felfedezték: testének nyílásai késszúrások. Nem abban a gyümölcsben van a fának mérge. Eltévedtek a gyár labirintusaiban. Ködös tennivalók kínos kötelezettségeként. Ragyognak, jeleket mutogatnak, mint ahogyan ezt egy végtelenbe nyíló út elején teszik. Fenyegető szerencsétlenségek idején. A terített asztaloknál vendégek ülnek. Madonna gyermekét a mellére fogja, isteni bölcsességgel, teljes joggal simogatja, csókolja. Benne rejtőzik. Szép belépni az Úr szőlőjébe. (Kiteszik a fehér zászlót. Egyelőre nem vetnek be atomot. A jégnél állhatatosabban épül a világ.) A legnagyobb bűnöző az ember. A béke rokonszenves, szomorú, bölcs. Szereti a teljességre vágyó sötét ügyeket. Ingerlő foglalkozásokat űz, melyekkel a sátán kísértett. Ruhájának színe olykor szürke, máskor kék. Csontok maradnak belőle, és lucskos, törmelék hamu és föld. Eltorzult, szeszéjes vonalú, fölösleges beszélni róla. Szereti a gyilkosokat, akik magasra nőnek, mint a fehér egerek. Sok különálló fa, őket követik a tölgyek, bükkök, topolyák, fehér levelű nyárfák közel a harcosokhoz. A nemzetek tiltakoznak, megszólal a motor, fejük felett a gép, rögtönzött tehetségek égi fényeket lobbantanak. Emberek bukkannak fel a semmiségből, akiket feltöltött a fény, akik elkanyarodtak a makacs csengetésre, és izgatottan tárgyalták elhagyatottságukat. Csillagok táncolnak az ég színpadán. Sátrat vernek és leülnek a bolygón. Alma, spenót, iskolatáska, Istenhez megtért szent Jósiás király! (az egész föld elpusztulhat akiknek széles az arca mély árnyas zizegő aljnövényzet a világ építi az ő becsületét por és füst elmúlik gyökerek kiszáradnak gondokat cserél szidják a növényeit valaki megfordítva fejre állítva mint a lágy kukac a tükörben keményebb szóval és arccal meg biedermeier vázák gömb alakú ruhák meg bezsaluzottak részegen elgörbült betonoszlopok megalázkodnak a tömbök a medve üresen nem hagy bennünket nem haragszik mennydörög a csodatétel is az ember meg hát csak egy antikrisztus hét ördög hét özvegy hét árva hét buborék elpirul szemérmesen felperzselt vidék pántlikás atombomba a bolond siet kiváltképpen) Még felkerekedik, felül, úszkálni a becsületben, mellékfeleségnek lenni, a Genezáreti-tó körül munkálkodni. Érti az elméjében a rakéták fullánkjának veszedelmét. Hírszerzők, sok évre szóló akciók és disszidensek. Szívünk ereit összekötözik, véredényeinket összecsavarják, képesek a hallásra, a nyelv jeleket ad, az artériák futnak a bélben és a májban. Az ember mintha vas volna, vagy városnegyed, vagy temérdek sír. Az oroszlán csak egyszer éhezik, csak egyszer él, és nem alszik, és nem szunnyad. A rossz szokás negédes, nehezen adják el magukat felemelkedésük percében. (Ez már majdnem olyan, mint az atombomba. A tűzgomba felperzsel. Bombákat szór. Ez a szándéka a kegyelemnek. A lelki tunyaságot, a lelki fösvénységet gyönyörködő szemmel. Már rég szolgája vagy az éjszakának. A halak felrepülnek, és a hajó árbóca darabokra törik. Az interkontinentális rakéták ábrázatja akárki is legyen. Pusztuljon a vérünkben bővelkedő világ.) Az atombombát egyelőre nem vetik be.
Megjelent: 2022-05-09 20:00:00
|
