Keresés a honlapon:

Csengődi Péter: Odüsszeusz és Szindbád

 

 

 

 

Odüsszeusz és Szindbád

 

Odüsszeusz bőrig ázva sétált be a kabinba, vizes lábnyomokat hagyott maga után. Szindbádot az asztal mellett ülve találta, a nappali sötétség miatt gyertyafénynél olvasott. Közben időnként megtapogatta a homlokát, néha ivott egy-egy kortyot a lándzsás útifű teájából. Odüsszeusz elsétált mellette kétszer-háromszor, úgy téve, mintha valamit keresne, de csak abban reménykedett, hogy útitársa felnéz a lapok mögül. Mikor megelégelte, közel hajolt hozzá, és gúnyos hangon szólította meg:

– Nocsak, nocsak, az örökké nyughatatlan kalandor idebent ücsörög mozdulatlanul, és olvas.

Szindbád ránézett, a tekintete helyeslő volt, de nem fárasztotta magát azzal, hogy megszólaljon.

– Kísérteteket megszégyenítő módon bukkansz fel újra és újra, félelmetes fenevadakkal küzdesz meg útjaid során… furcsa téged olvasószemüvegben látni!

– Egy lét és nemlét határán mozgó, halhatatlan embert is kifárasztja az állandó meghalás és feltámadás – közölte hideg, magyarázó hangon Szindbád. – De főleg a feltámadás. A szemeim már nem olyan jók, mint évszázadokkal ezelőtt. Az apró betűkhöz már elkel némi segítség.

– És a hátrafelé fordított golfsapka?

– Nagyon egyszerű, drága barátom, hajlamos vagyok az arcüreggyulladásra. Odakint feltámadt az erős szél, érzem, hogy az ajtón és az ablakokon át betör a huzat. Jobb az elővigyázatosság, mint a lassú gyógyulgatás. Ha lebetegszem, és közben az utunkba kerül valami tengeri szörny vagy egy hajó tele gaz fosztogatókkal, nem tudnék ártani nekik, még egy jól irányzott vírusos köhögéssel sem.

– Nem hiszem, hogy emiatt aggódnod kellene – mondta félig örömmel, félig keserűséggel a hangjában Odüsszeusz, miközben megtapintotta kezein a régi, behegedett sebeket, és a horzsolásokat, amiket a kötél vésett a bőrébe, mikor az árbochoz rögzítve hajózott el a Szirének szigete mellett. – Szörnyeket évszázadok óta nem látott senki, és kalózok is már csak Szomália környékén vannak. Csak Poszeidón haragja kísért engem örökké. Ha nem esne az eső, már rég megérkeztünk volna Ithakába.

– Pedig megszokhattad már, kedves Odüsszeusz, hiszen Ithaki a Jón-szigetek egyike, vagyis mediterrán éghajlaton fekszik, ami köztudottan enyhe, de csapadékos teleket jelent. Ráadásul a Balkán-félsziget nyugati oldalán hajózunk, így az uralkodó, nyugati széljárás is esőt hoz.

Szindbád becsukta a könyvet, végigsimogatta az elején a barna borítón a fekete „Krúdy Gyula” feliratot, elővett egy szál cigarettát, de még nem gyújtotta meg, csak ujjai közt babrált vele.

– Higgy nekem, drága barátom, nemsokára könyves búcsút vehetsz a tengertől. De addig is, mesélj, kérlek, a szülőföldedről.

Az eső elállt, világosodni kezdett. Odüsszeusz intett Szindbádnak, hogy menjenek ki a kabinból. A fedélzetre érve a hajókorlátnak támaszkodtak, és miközben nehezen meggyújtották a nagy szélben a cigarettáikat, figyelték a szigeteket a távolban.

– Már látszik, milyen smaragdzöld – kezdett mesélni Odüsszeusz. – Kopár sziklák váltakoznak sűrű, erdős foltokkal. A víz tiszta, mint a nimfák könnye, ha az ember beúszik a tengerbe, a fenékig akkor is lelát. Kiskoromban gyakran kijártam az északi csücsökhöz, hogy kisétáljak a többi sziget takarásából. Ott megnyílt előttem a végtelen víz, és láthattam napnyugtakor az aranyhidat.

Csak könyököltek a korláton, és olyan nyugalommal füstöltek, mintha még több ezer év állna előttük. Mikor már csak csikkek lógtak ki az ujjaik közül, Szindbád egy finom mozdulattal beleejtette a vízbe, és figyelte, hogyan csobban, hogyan merül el. Odüsszeusz még egy utolsót szívott a sajátjából, majd óvatosan oltotta el a korláton, és eltette.

– Zsebre teszed a csikket? – kérdezte meglepődve Szindbád.

– Ha lesz egy kis időm, felmegyek az Akropoliszra, és a városra pöccintem.
Úgy tűnt, a szigetek már csak karnyújtásnyira vannak, de ennek ellenére alig haladtak. Mintha lassult volna az idő, ahogy közeledtek. Vagy csak a felgyorsult szívverés miatt érezték úgy. Odüsszeusz számára a part a volt minden, amire vágyott. Szindbád számára ez csak egy újabb állomás, amit még követni fog megannyi, rá csak a társa idegessége ragadt át. Odüsszeusz elővett egy újabb cigarettát, és meggyújtotta.

– Drága barátom, megkínálnál engem is? – kérdezte Szindbád, és vett a felé nyújtott dobozból.

– Fura idők ezek. Annak idején számtalan kalandban volt részem: óriás madarak, halálos szörnyek, kígyók, amik egészben nyelték le az elefántokat. De megküzdöttem velük. Számtalanszor néztem szembe a halállal, és nyertem. Hatalmas gazdagságban éltem mindennapjaimat. Ma az ember csak ül a helyén, dolgozik, és reménykedik, hogy a fizetéséből talán jut néha egy-egy cigarettára.

– Kitekeredett magából az életünk – kezdett bele válaszmonológjába Odüsszeusz. – Új világ ez, új alapok nélkül. Ithaka sem a régi már. Az ókori városok épületei összedőltek az idő ostroma alatt. De ahelyett, hogy újraemelték volna őket, széthordták a maradványaikat. Inkább hoteleket húztak fel, hogy elszállásolják a romokra kíváncsi turistákat. De az egész országban ilyen a helyzet. A Panteon fele a British Museumban, a másik fele görög múzeumokban van kiállítva. Ami most a helyén áll, az egy olcsó utánzat. Régen ez az ország volt a kultúra fellegvára. Nem volt olyan ember a földön, aki ne ismerte volna Platónt vagy Arisztotelészt. Ma csak a válság miatt emlegetik Görögországot.

Egy szűk szoroson keresztül hajóztak be az öbölbe, egyenesen az ithakai kikötőig. Mikor a partra léptek, már világos volt, a napot csak egy vékony felhőréteg takarta. Miközben leszálltak, Odüsszeusz meghagyta az embereinek, hogy gondosan kössék ki a hajót. Ekkor Szindbád már egy fiatal nőnek segített csomagokat cipelni.

Jobb híján gyalog indultak keresztül a kikötőn, majd az erdőn át.

– Csodálatos ez a hely, drága barátom – szólalt meg hatalmas lelkesedéssel Szindbád –, a fák lombja sűrű, a gyümölcsök hatalmasak, és ahogy elnéztem a hölgyeket a kikötőben, a termékenység istene minden szempontból odafigyel erre a világra.

– Milyen szokatlan dolgokat hallok tőled! Ennyire megtetszett itt? Maradnál is akár?

– Legfeljebb csak pár napot, barátom. Utána új partok felé veszem az irányt. Már hallom, ahogy hívnak.

– Hihetetlen számomra, hogy tudsz még mindig az utazásra gondolni. A több ezer éves matrózkodás után úgy érzem magam, mint aki egy könyv lapjain terül el.

– Mint egy regény?

– Inkább, mint egy préselt falevél.

Szindbád megállt, elővette a barna borítójú könyvet, kinyitotta, felvett a földről egy elhullott falevelet, tollal üzenetet írt rá, és a lapok közé csukta.

– Tessék, fogd! – mondta Odüsszeusznak, és átadta a könyvet. – Csillapítsa unalmadat a hosszú, tengeri utak során!

– Köszönöm, de nincs rá szükségem. Most, hogy végre hazaértem, többé nem indulok el innen, sehova.

– Jobban hasonlítunk, mint gondolnád, kedves Odüsszeusz. Utazók vagyunk. Engem a természetem hajt mindig tovább, téged az istenek kényszerítenek. Bolyongásra vagy ítélve, ez a léted esszenciája. Nem fogsz már sok időt szárazföldön tölteni.
Odüsszeusz elengedte a könyvet, ami nagyot csattant a kopár földön, kardot rántott, és Szindbád torkának szegezte.

– Mit akar ez jelenteni? Mit akarsz ezzel mondani?

Szindbád, mit sem foglalkozva azzal, hogy a penge a bőrének nyomódik, csontos mutatóujját még utoljára a levegőbe emelte, és magyarázni kezdte:

– Figyeld meg, olyanokat mesélsz Ithakiról, amikről nem tudhatnál, ha valóban most érnél először partot ezer éves hajózás után. Jártál már itt. Ezerszer, ezeregyszer is. De valahányszor hazatérsz, beteljesül a célod, megsemmisülsz, majd nemsokára azon kapod magad, hogy újra az Égei-tengeren hánykolódsz a bárkáddal és annak maroknyi legénységével. Erre azonban nem emlékszel, nem emlékezhetsz, hiszen az egyetlen, ami mozgásban tart, hogy haza akarsz jutni.

Eltűntek a felhők az égről. Kitisztult.

Mereven bámult maga elé, ahol az előbb még Szindbád állt. Eltűnt, és eltűnt kezéből a kard is. Körbenézett, már nem a szigeten volt, hanem egy apró szobában. Teljesen üres volt, leszámítva a fémkeretes ágyat az egyik sarokban, rajta a kemény, vastag anyagból készült ágyneművel, nehogy fel lehessen szaggatni. A vázról bőrszíjak lógtak lefelé, amivel a kezelhetetleneket kötözték meg. (Amikor meglátta őket, ösztönösen megsimogatta bevésődött nyomukat a csuklóján.) A falak monoton fehérek voltak, a penészfoltok és a vakolatrepedések rajzoltak csak rájuk mintát. A fény egy keskeny ablakon át szűrődött be. Egy élénk zöld színű füves parkra nézett, de még belül rács borította. Lépteket hallott. Valaki közeledett, megállt, csönd lett. Biztosan a kukucskálón keresztül lesve próbálta megállapítani, hogy biztonságos-e kinyitni az ajtót, ami végül nyikorogva kitárult, és egy jól megtermett, fehér ruhás férfi állított be.

– Jó napot, Csenger! Meghoztam a gyógyszerét – szólt a férfi, és átadott egy kis műanyagdobozkában két tablettát, majd egy pohár vizet öblítéshez.

Aztán farkasszemet néztek. A betegnek, kérdései lettek volna, nagyon sok kérdése, de végül csak a legfontosabb hagyta el a száját:

– Eljöttek meglátogatni?

– Már régóta nem – az ápoló gondolkodott. – Szeretné, ha felkeresnénk őket önnek?

– Nem, köszönöm, hagyja csak – válaszolta nyugodt, beletörődött hangon, majd hátat fordított. – Vitorlákat fel, mosdatlan tengeri kutyák! – kiáltotta, kardját a hajó korlátjába vágva, és a matrózok, a szakadó eső ellenére, éljenezve munkához láttak. – Még ma elhagyjuk Ógügiét!

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2022-05-07 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.