Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Csengődi Péter: Odüsszeusz és Szindbád

 

 

 

 

Odüsszeusz és Szindbád

 

Odüsszeusz bőrig ázva sétált be a kabinba, vizes lábnyomokat hagyott maga után. Szindbádot az asztal mellett ülve találta, a nappali sötétség miatt gyertyafénynél olvasott. Közben időnként megtapogatta a homlokát, néha ivott egy-egy kortyot a lándzsás útifű teájából. Odüsszeusz elsétált mellette kétszer-háromszor, úgy téve, mintha valamit keresne, de csak abban reménykedett, hogy útitársa felnéz a lapok mögül. Mikor megelégelte, közel hajolt hozzá, és gúnyos hangon szólította meg:

Nocsak, nocsak, az örökké nyughatatlan kalandor idebent ücsörög mozdulatlanul, és olvas.

Szindbád ránézett, a tekintete helyeslő volt, de nem fárasztotta magát azzal, hogy megszólaljon.

Kísérteteket megszégyenítő módon bukkansz fel újra és újra, félelmetes fenevadakkal küzdesz meg útjaid során… furcsa téged olvasószemüvegben látni!

Egy lét és nemlét határán mozgó, halhatatlan embert is kifárasztja az állandó meghalás és feltámadás – közölte hideg, magyarázó hangon Szindbád. – De főleg a feltámadás. A szemeim már nem olyan jók, mint évszázadokkal ezelőtt. Az apró betűkhöz már elkel némi segítség.

És a hátrafelé fordított golfsapka?

Nagyon egyszerű, drága barátom, hajlamos vagyok az arcüreggyulladásra. Odakint feltámadt az erős szél, érzem, hogy az ajtón és az ablakokon át betör a huzat. Jobb az elővigyázatosság, mint a lassú gyógyulgatás. Ha lebetegszem, és közben az utunkba kerül valami tengeri szörny vagy egy hajó tele gaz fosztogatókkal, nem tudnék ártani nekik, még egy jól irányzott vírusos köhögéssel sem.

Nem hiszem, hogy emiatt aggódnod kellene – mondta félig örömmel, félig keserűséggel a hangjában Odüsszeusz, miközben megtapintotta kezein a régi, behegedett sebeket, és a horzsolásokat, amiket a kötél vésett a bőrébe, mikor az árbochoz rögzítve hajózott el a Szirének szigete mellett. – Szörnyeket évszázadok óta nem látott senki, és kalózok is már csak Szomália környékén vannak. Csak Poszeidón haragja kísért engem örökké. Ha nem esne az eső, már rég megérkeztünk volna Ithakába.

Pedig megszokhattad már, kedves Odüsszeusz, hiszen Ithaki a Jón-szigetek egyike, vagyis mediterrán éghajlaton fekszik, ami köztudottan enyhe, de csapadékos teleket jelent. Ráadásul a Balkán-félsziget nyugati oldalán hajózunk, így az uralkodó, nyugati széljárás is esőt hoz.

Szindbád becsukta a könyvet, végigsimogatta az elején a barna borítón a fekete „Krúdy Gyula” feliratot, elővett egy szál cigarettát, de még nem gyújtotta meg, csak ujjai közt babrált vele.

Higgy nekem, drága barátom, nemsokára könyves búcsút vehetsz a tengertől. De addig is, mesélj, kérlek, a szülőföldedről.

Az eső elállt, világosodni kezdett. Odüsszeusz intett Szindbádnak, hogy menjenek ki a kabinból. A fedélzetre érve a hajókorlátnak támaszkodtak, és miközben nehezen meggyújtották a nagy szélben a cigarettáikat, figyelték a szigeteket a távolban.

Már látszik, milyen smaragdzöld – kezdett mesélni Odüsszeusz. – Kopár sziklák váltakoznak sűrű, erdős foltokkal. A víz tiszta, mint a nimfák könnye, ha az ember beúszik a tengerbe, a fenékig akkor is lelát. Kiskoromban gyakran kijártam az északi csücsökhöz, hogy kisétáljak a többi sziget takarásából. Ott megnyílt előttem a végtelen víz, és láthattam napnyugtakor az aranyhidat.

Csak könyököltek a korláton, és olyan nyugalommal füstöltek, mintha még több ezer év állna előttük. Mikor már csak csikkek lógtak ki az ujjaik közül, Szindbád egy finom mozdulattal beleejtette a vízbe, és figyelte, hogyan csobban, hogyan merül el. Odüsszeusz még egy utolsót szívott a sajátjából, majd óvatosan oltotta el a korláton, és eltette.

Zsebre teszed a csikket? – kérdezte meglepődve Szindbád.

Ha lesz egy kis időm, felmegyek az Akropoliszra, és a városra pöccintem.
Úgy tűnt, a szigetek már csak karnyújtásnyira vannak, de ennek ellenére alig haladtak. Mintha lassult volna az idő, ahogy közeledtek. Vagy csak a felgyorsult szívverés miatt érezték úgy. Odüsszeusz számára a part a volt minden, amire vágyott. Szindbád számára ez csak egy újabb állomás, amit még követni fog megannyi, rá csak a társa idegessége ragadt át. Odüsszeusz elővett egy újabb cigarettát, és meggyújtotta.

Drága barátom, megkínálnál engem is? – kérdezte Szindbád, és vett a felé nyújtott dobozból.

Fura idők ezek. Annak idején számtalan kalandban volt részem: óriás madarak, halálos szörnyek, kígyók, amik egészben nyelték le az elefántokat. De megküzdöttem velük. Számtalanszor néztem szembe a halállal, és nyertem. Hatalmas gazdagságban éltem mindennapjaimat. Ma az ember csak ül a helyén, dolgozik, és reménykedik, hogy a fizetéséből talán jut néha egy-egy cigarettára.

Kitekeredett magából az életünk – kezdett bele válaszmonológjába Odüsszeusz. – Új világ ez, új alapok nélkül. Ithaka sem a régi már. Az ókori városok épületei összedőltek az idő ostroma alatt. De ahelyett, hogy újraemelték volna őket, széthordták a maradványaikat. Inkább hoteleket húztak fel, hogy elszállásolják a romokra kíváncsi turistákat. De az egész országban ilyen a helyzet. A Panteon fele a British Museumban, a másik fele görög múzeumokban van kiállítva. Ami most a helyén áll, az egy olcsó utánzat. Régen ez az ország volt a kultúra fellegvára. Nem volt olyan ember a földön, aki ne ismerte volna Platónt vagy Arisztotelészt. Ma csak a válság miatt emlegetik Görögországot.

Egy szűk szoroson keresztül hajóztak be az öbölbe, egyenesen az ithakai kikötőig. Mikor a partra léptek, már világos volt, a napot csak egy vékony felhőréteg takarta. Miközben leszálltak, Odüsszeusz meghagyta az embereinek, hogy gondosan kössék ki a hajót. Ekkor Szindbád már egy fiatal nőnek segített csomagokat cipelni.

Jobb híján gyalog indultak keresztül a kikötőn, majd az erdőn át.

Csodálatos ez a hely, drága barátom – szólalt meg hatalmas lelkesedéssel Szindbád –, a fák lombja sűrű, a gyümölcsök hatalmasak, és ahogy elnéztem a hölgyeket a kikötőben, a termékenység istene minden szempontból odafigyel erre a világra.

Milyen szokatlan dolgokat hallok tőled! Ennyire megtetszett itt? Maradnál is akár?

Legfeljebb csak pár napot, barátom. Utána új partok felé veszem az irányt. Már hallom, ahogy hívnak.

Hihetetlen számomra, hogy tudsz még mindig az utazásra gondolni. A több ezer éves matrózkodás után úgy érzem magam, mint aki egy könyv lapjain terül el.

Mint egy regény?

Inkább, mint egy préselt falevél.

Szindbád megállt, elővette a barna borítójú könyvet, kinyitotta, felvett a földről egy elhullott falevelet, tollal üzenetet írt rá, és a lapok közé csukta.

Tessék, fogd! – mondta Odüsszeusznak, és átadta a könyvet. – Csillapítsa unalmadat a hosszú, tengeri utak során!

Köszönöm, de nincs rá szükségem. Most, hogy végre hazaértem, többé nem indulok el innen, sehova.

Jobban hasonlítunk, mint gondolnád, kedves Odüsszeusz. Utazók vagyunk. Engem a természetem hajt mindig tovább, téged az istenek kényszerítenek. Bolyongásra vagy ítélve, ez a léted esszenciája. Nem fogsz már sok időt szárazföldön tölteni.
Odüsszeusz elengedte a könyvet, ami nagyot csattant a kopár földön, kardot rántott, és Szindbád torkának szegezte.

Mit akar ez jelenteni? Mit akarsz ezzel mondani?

Szindbád, mit sem foglalkozva azzal, hogy a penge a bőrének nyomódik, csontos mutatóujját még utoljára a levegőbe emelte, és magyarázni kezdte:

Figyeld meg, olyanokat mesélsz Ithakiról, amikről nem tudhatnál, ha valóban most érnél először partot ezer éves hajózás után. Jártál már itt. Ezerszer, ezeregyszer is. De valahányszor hazatérsz, beteljesül a célod, megsemmisülsz, majd nemsokára azon kapod magad, hogy újra az Égei-tengeren hánykolódsz a bárkáddal és annak maroknyi legénységével. Erre azonban nem emlékszel, nem emlékezhetsz, hiszen az egyetlen, ami mozgásban tart, hogy haza akarsz jutni.

Eltűntek a felhők az égről. Kitisztult.

Mereven bámult maga elé, ahol az előbb még Szindbád állt. Eltűnt, és eltűnt kezéből a kard is. Körbenézett, már nem a szigeten volt, hanem egy apró szobában. Teljesen üres volt, leszámítva a fémkeretes ágyat az egyik sarokban, rajta a kemény, vastag anyagból készült ágyneművel, nehogy fel lehessen szaggatni. A vázról bőrszíjak lógtak lefelé, amivel a kezelhetetleneket kötözték meg. (Amikor meglátta őket, ösztönösen megsimogatta bevésődött nyomukat a csuklóján.) A falak monoton fehérek voltak, a penészfoltok és a vakolatrepedések rajzoltak csak rájuk mintát. A fény egy keskeny ablakon át szűrődött be. Egy élénk zöld színű füves parkra nézett, de még belül rács borította. Lépteket hallott. Valaki közeledett, megállt, csönd lett. Biztosan a kukucskálón keresztül lesve próbálta megállapítani, hogy biztonságos-e kinyitni az ajtót, ami végül nyikorogva kitárult, és egy jól megtermett, fehér ruhás férfi állított be.

Jó napot, Csenger! Meghoztam a gyógyszerét – szólt a férfi, és átadott egy kis műanyagdobozkában két tablettát, majd egy pohár vizet öblítéshez.

Aztán farkasszemet néztek. A betegnek, kérdései lettek volna, nagyon sok kérdése, de végül csak a legfontosabb hagyta el a száját:

Eljöttek meglátogatni?

Már régóta nem – az ápoló gondolkodott. – Szeretné, ha felkeresnénk őket önnek?

Nem, köszönöm, hagyja csak – válaszolta nyugodt, beletörődött hangon, majd hátat fordított. – Vitorlákat fel, mosdatlan tengeri kutyák! – kiáltotta, kardját a hajó korlátjába vágva, és a matrózok, a szakadó eső ellenére, éljenezve munkához láttak. – Még ma elhagyjuk Ógügiét!

 

 

  
  

Megjelent: 2022-05-07 20:00:00

 

Csengődi Péter (1983) szoftverfejlesztő, író, költő, a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat egyik alapítója.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.