Keresés a honlapon:

Petrozsényi Nagy Pál: Hüvelyk Matyi

 

 

 

 

 

Hüvelyk Matyi

 

 

Ha valakit isten egymásnak teremtett, az Gruber és Gruberné volt. Másfél méter magas az egyik, ugyanannyi a másik. Mindketten farmert és skarlátvörös kapucnis dzsekit viseltek, s még arcban is annyira hasonítottak egymásra, hogy testvéreknek látszottak. Egy kis kunyhóban éltek békességben, szerényen, innen jártak ki fuvarozni minden reggel egy pónikocsival. Eleinte nem minden gond nélkül, de az már régen volt, amikor a gyerekek még gúnyt űztek a két apró termetű emberből.

– Matyi, Matyi, Hüvelyk Matyi! – kiabáltak akkor még úton útfélén utánuk, persze tisztes távolból, ahonnan a fuvaros már nem tudott közéjük csördíteni az ostorral.

– Ó, az a magasságos! Mikor szabadulok meg már tőletek! – gurult méregbe a patkóbajszú, egyébként szelíd természetű iparos.

– Ne foglalkozz velük, egyszer ők is csak elunják – csendesítgette férjét a rövid frizurájú kicsi asszony, azért mutyiban el-elbeszélgetett egyik-másik szülővel, zabolázzák már meg becses csemetéiket.

Falra hányt borsó volt. Talán meg sem próbálták, mindenesetre folyt tovább a macera egészen addig, míg egy forró nyári délután elvadult, kóbor kutyák nem támadtak a becses kölykökre.

– Köszönöm, van isten! – nyújtotta kezeit Gruber úr az ég felé. – Ezt ússzátok meg, ha tud­játok.

– Add ide az ostort!

– Miért, mit akarsz? – döbbent feleségére a férfi, aztán szavak nélkül is mindent megértett. – Hujuj! – robogott a kutyák közé, még néhány perc, s már a kutyák is csak tisztes távolból vi­csorítottak reájuk.

Ettől kezdve senki sem ingerelte többé a házaspárt. Háborítatlanul jöttek-mentek a városban, és ha valaki kötözködni mert velük, maguk a gyerkőcök védték meg a két kocsist.

– Aranyos gyerekek – simogatta meg őket Gruber úr –, és cserében megengedte, hogy fel­üljenek Gréti hátára, miközben hol ő, hol Gruberné morzsolt szét titokban egy könnycseppet.

Pedig nekik is voltak ám unokáik, és akár őket is meglovagoltathatták volna, ha Árpád és Eduárd nem csábult volna Némethonba. Nem úgy az öregek, ők bizony otthon maradtak.

– Nem olyan nagy és gazdag, mint Németország, de nekünk a legbecsesebb a világon – vallották be őszintén. – Igaz, hogy a nagyszüleitek németek, de a mi bölcsőnk már itt ringott. Magyarázzuk meg, ez mit jelent? Mellesleg minek költözzünk új házba, amikor jó nekünk a régi is?

– Mi, ez az egyszoba-konyhás kalyiba? – biggyesztette el száját Árpád, az enyhén pocakosodó Gruber fiú. – Nem szólva arról, mi lehet itt belőlünk? Fuvarosok, cirkuszi bohócok vagy rongyos marionettek, akik nem merünk, de nem is tudunk másképp mozogni, mint ahogy odafentről rángatnak?

– Értelek, fiam, értelek, de az idők változnak, mondhatnám úgy is, hogy már eddig is ren­geteget változtak. Ahogy mostanában alakulnak a dolgaink, nem adok két évet, és már senki sem szégyelli, hogy Magyarországon ringott a bölcsője – mondta távolba néző tekintettel az iskolázatlan, de jó eszű öregember.

– Hagyd, ne idegesítsd fel magad! – intette le férjét Gruberné. – Ha ennyire ragaszkodnak hozzá, csak menjenek. Az Úr vigyázzon rájuk, aztán ha úgy látják, rossz lóra fogadtak, jöjjenek haza, és örüljünk együtt és itthon az életnek.

Nem hallgattak rá, azóta is kint élnek, ezzel Magyarország megint elvesztett két magyar honpolgárt, az öregek pedig a fiaikat, Eduárdot és Árpádot. Elég szomorú, de ez a tényállás – fo­gadták el a helyzetet Gruberék. Csupán az kérdés, átmenetileg vagy örökre. Öt évig méláztak a kérdésen, közben ímélezgettek, telefonálgattak anélkül azonban, hogy egyszer is találkoztak volna egymással.

– Majd… majd legközelebb – ígérgették az idegenbe szakadt fiatalok. – Pillanatnyilag nem érünk rá, mert a karrierünket építjük, ugye, megértitek? – magyarázgatták a bizonyítványukat, kiváltképp, amikor megszülettek az unokák.

– Megértjük – mormogta a fuvaros. – Neked mi a véleményed, Betsabé? – kérdezett rá később négyszemközt.

– Ugyanaz, mint neked.

– És? Nincs olyan érzésed, hogy valamit nagyon-nagyon elrontottunk?

– Hát… felneveltük őket, diplomás emberek.

– Azok, hogyne, büszke is vagyok rájuk, de valami mégis hiányzik belőlük – sötétedett el a nő arca, és nem beszéltek többé a dologról.

Annál jobban örültek, amikor a gyerekek egyszer mégiscsak betoppantak az icipici kulipintyóba. Lám-lám, mégsem olyan hálátlanok ezek a gyerekek.

– Ahogy elnézem, a szerkó már megvan, és nyilván éhezni sem igen éheztek – nézett végig Gruber úr az elegáns ruhákban feszítő családon.

– Nem, eddig oké, semmi probléma. Viszont nemcsak kenyérrel él az ember. Az élethez pénz is kell ám, egy normális ház, nem kulipintyó, aztán kocsi és rang, faterkém, rang, amit azonban egyelőre még nem adott a Teremtő.

– Miért, hol dolgoztok? – kérdezte a rövid frizurájú kicsi asszony.

– A minisztériumban, de csak, mint szimpla tisztviselők, és nekünk az túl kevés. Elvégre nem ezért szereztünk doktori diplomát, hogy ennyivel is beérjük – fintorgott a szőke, kék sze­mű Eduárd.

A testvérek egy hétig maradtak, összevissza kódorogtak a városban, és luxuséttermekben étkeztek. Naná, csak nem rontják el a gyomrukat árpagyöngyös sólettel, amivel anyjuk szokta őket traktálni. Azonkívül az sem éppen kellemes, hogy liliputi őseik miatt úgy bámulnak rájuk, mint a cirkuszi törpékre. Amúgy nem sokat csevegtek, különösen arról, milyen az életük, munkájuk. Biztosan hivatali titok, gondolták Gruberék. Az unokáknak borzasztóan tetszett a kis Gréti, kedvtelve simogatták, etették, de be kellett érniük ennyivel, mert rájuk ülni már tilos volt.

– De hát miért, komolyan nem értem, mit árthat ez a kicsiknek? – pislogott a fuvaros. – Valamikor sokat lovagoltak rajta a férjeitek is, és higgyétek el, nagyon élvezték.

– Szó se lehet róla, még csak az hiányzik, hogy levesse a gyereket a hátáról – ijedezett Árpád szuperslank felesége németül, lévén egy berlini lakos lánya.

– Egyetértek, azonkívül elég piszkos és büdös szegény – affektált Eduárd magyar származású neje a levegőbe szagolva. – Esetleg, ha lecsutakolnád vagy ilyesmi. Bocsánat az őszinteségért, de tudod, mi, berliniek sohasem hazudunk.

– Micsoda, az én Grétikém? – csattant fel a pónijára ugyancsak büszke fuvaros.

– Kérlek, semmi akadálya – csípte oldalba a kicsi asszony, és gondosan lecsutakolta a lovacskát. – Így megfelel?

– Fogjuk rá, persze még jobb lenne, ha te sem sajnálnál egy kis szappant magadra.

Az első nap Gruberéknél aludtak. A második naptól azonban áthurcolkodtak a városi hotelbe. Hiába, nyolc ember sehogy sem fért el az egyszobás vályogházban, illetve éppen elfért volna, ha a földre terített matracokon is elhálnak.

– Azt már nem, nyomás a szállodába! Kicsit többe kerül, de csak nem fogok néhány forint miatt felfázni – húzódozott megint Eduárd hitvese.

Teltek a napok. Gruberék mindent megtettek azért, hogy a vendégek jól érezzék magukat, a vendégek pedig, hogy ne lássák, mennyire kívánkoznak már vissza a koronás medve váro­sába.

– Köszönjük a vendéglátást – búcsúzkodtak nemsokára a berliniek. – További jó szórakozást és egészséget! Jövőre, ha lehet, újra eljövünk.

– Vigyázzatok magatokra!

Hej, de hányszor hangzott el azóta ez a mondat Magyarországon meg a világ összes államában a Covid–19 nevű vírus jóvoltából, ami elutazásuk után nem sokkal zúdult a világra. Magyarán kitört az utolsó száz év legpusztítóbb járványa. Kiindulópontja Kína, őt követte Oroszország, Dél-Korea, az Egyesült Királyság. Érintkezéssel és cseppfertőzéssel terjedt brutálisan megtámadva a tüdőt, májat, szívet, ami ellen egyelőre még csak a potenciális célpontok elszigetelésével védekezhettek. Bezártak a hivatalok, üzletek, karanténba került néhány épület, város, sőt, ország is, és a lakosok csakis arcmaszkban hagyhatták el a házaikat, miközben az orvosok éjt nappallá téve dolgoztak a koronavírus szérumán.

– Nesze nektek gyerekek, unokák! Valami azt súgja, utoljára láttuk őket, Betsabé – keseredett el Gruber úr, amikor már a határokat is lezárták.

– Nekem is. Épp elnéztem a tévében, mennyien imádkoztak a jeruzsálemi Siratófalnál. Mindenki azt hiszi, Isten haragszik ránk, de talán még megbocsát, ha megbánjuk a bűneinket.

– Miért, te nem hiszed?

– Hogy Isten haragszik ránk? Dehogynem, csak egy kicsit már én is megvagyok kavarodva. Járvány, globális klímaváltozás, migráció… Alig tudom a dolgokat követni, és ha számításba veszem, mit tartogat még a jövő számunkra, már nem vagyok olyan biztos magamban. Most még megvagyunk, ahogy megvagyunk, de mi lesz, ha nő a munkanélküliség, csődbe mennek a bankok, üzemek? El tudod te ezt képzelni

– Nem, mert az állam vigyáz ránk, hiszen munkások nélkül az állam sem működik. És ez senkinek sem érdeke. Az okosak szerint a járvány 40 nap alatt tetőzik, 70 nap alatt pedig lecseng ez a rémálom, úgyhogy türelem, Betsabé, lesz még szőlő és lágy kenyér.

Igaz, hogy a sejtek mutálódhatnak is, vagyis megváltozik a DNS-ük, melynek során új életet kezdenek, és akkor kezdődik minden elölről: bezárnak a hivatalok, üzletek, karanténba kerül néhány épület, város, sőt, ország is, és a lakosok továbbra is csak arcmaszkban hagyhatják el a házaikat – egészítették ki halkan egyesek, amit sokan meg sem hallottak, ha viszont mégis, a mutáns szót nem ismerték, így csak álltak és bámultak, amikor bejelentették: a járvány ugyan tetőzött, de a brit mutánsnak köszönhetően Magyarországot is elérte a koronavírus 2. hulláma. A hír némileg felrázta a lakosságot, és elkezdtek oltakozni. Gruber úr követte a többség példáját, és még aznap felhívta a gyerekeit.

– Gáz van, gyerekek, minket is utolért a járvány második hulláma. És ez még nem minden: beteg lett a mama, szeretné, ha sürgősen meglátogatnátok.

– Megnyugtatlak, mi is, de már megint bezártak a határok – jelentkezett a telefonba a kék szemű Eduárd. – Mi baja?

– Köhög, fáj a feje, torka, ezenkívül lázas és nehezen lélegzik.

– Vidd azonnal orvoshoz, aztán telefonálj, és számolj be részletesen mindenről!

– Úgy tűnik, a maga felesége sajnos Covid–19-cel fertőzött – állapította meg a háziorvos, és beutalta Grubernét a kórházba; itt megerősítették a diagnózist, és elkezdték a szokásos kezelést.

– Atyám, te, aki az égben vagy, és még a halált is elfújod egy leheleteddel, ha akarod, kérlek, ne enged a Kasszást Betsabé közelébe, mert nélküle fabatkát sem ér az életem – imádkozott Gruber úr ezután többször is naponta, miközben azelőtt hívő létére is jócskán eltávolodott Is­tentől, már csak hébe-hóba járt templomba, és még a bibliát is alig vette a kezébe.

Elég szégyen, de ez az igazság: egyiknek sem érezte szükségét. Lehet, hogy a feleségét is miatta bünteti az Úristen? Hát ez elég bolond gondolat, mert miért Betsabé hibás azért, mert ő nem olvassa a bibliát. Hirtelen megrémült: kérdőre vonta a menny és föld Urát! És még ő bátorkodik segítségért könyörögni! De hát ember volt, és mint ilyen emberül is kérdezett. A Kaszásnak pedig mindegy volt, ki és miért imádkozik, tette a dolgát, és lekaszálta a kicsi asszonyt. Utolsó kívánsága szerint Gréti fuvarozta a túlvilágra. Mögötte Gruber úr trombitált. Tök egyedül, miután a gyerekek Berlinben rekedtek. Más rokonuk pedig nem volt, ugyanígy barátaik sem, akik megsirathatták volna szerencsétlen anyjukat.

A temetés után gyökeresen megváltozott a fuvaros élete. Mindenekelőtt meg kellett tanulnia főzni, mert az éttermek is bezártak. Miután volt néhány szakácskönyve, ideje meg temérdek, ugyanis már senki sem igényelte a munkáját, viszonylag könnyen megbirkózott a feladattal. Következett a mosás, varrás, takarítás. Unalmas meló, de ez sem gond, egyébként is, amit egy nő megtehet, azzal ő sem vallhat kudarcot. Gyógyszereinek felíratása és megvásárlása, amit eddig a neje intézett, most szintén az ő nyakába szakadt. Emellett szorgalmasan, bár elég apatikusan gondozta parányi kertecskéjét, sétálgatott az udvaron, nézte a tévét, és alig-alig hagyta el az otthonát. Minek? Egyedül? Ki szeret zárt boltok, maszkos emberek között sétálni, és akkor is csak tisztes távolban egymástól?

A megszorító intézkedések fájdalmas gazdasági és lelki következményei egyre jobban megviselték a világot. A lakosság zöme azonban megértette, „hány óra”, és egyetértett a korlátozásokkal, mások politikai manipulációt sejtve tüntettek. Ilyen körülmények között robbant be a pandémia harmadik hulláma. Gruber úr mindezidáig közömbösen, mintegy ködfátyolon át érzékelte, mi történik körülötte. És akkor beindult a vakcinák versenyfutása a halállal. Célpont az ember, támadó a vírus, védő a Pfizer, Moderna, Szputnyik V, Covishield stb. Aki hamarabb ért a célpontba, győzött, aki lemaradt, már vitték is a „tepsibe”. Napnál is világosabb hát, hogy itt nincs más kiút, mint az oltakozás, mely egyszerre állambiztonsági és egészségügyi érdek is. Oké, ha nincs, oltassuk csak be magunkat szaporán – kezdett magához térni apátiájából a fuvaros, felfüggesztette a magára kényszerített karantént, és egy napsütötte tavaszi reggelen elindult sétálni. Élvezte a nap melegét, a forgalmas, élettel teli utcákat, és hálát adott istennek, hogy ezt a napot is megélte. Nagy dolog ám ez ilyen járványban. Most már csak az hi­ányzik, hogy Árpit és Edut is felhívja, hadd hallja, náluk mi újság, egyúttal megkérdi, mikor kegyeskednek ellátogatni édesanyjuk sírjához? Nini, ott egy pad, onnan kényelmesen telefonálhat. Remélhetőleg sikerül, mert mostanában mindig foglalt a mobiljuk.

– Halló, Árpi?

– Igen, én vagyok.

– Mi újság? De nehéz titeket mostanában elérni.

– Semmi extra, várjuk a nyarat és a pandémia végét, föltéve, hogy nem lesz 4. hullám is.

– Őrület, és a Pfizer, Szputnyik, Johnson & Johnson…? Hát mégsem olyan szuperek ezek a vakcinák?

– Szuperek azok, nem ez a bökkenő. Jut eszembe, te beoltattad magad már?

– Természetesen. Közben nyugdíjba mentem, de… nem fejezted be a mondatot. Mi a vakcinákkal a bökkenő?

– Hogy tovább mutálódhatnak a vírusok.

– Mit csinálnak?

– Olyan mértékben változnak, fejlődnek, röviden alkalmazkodnak az oltóanyaghoz, hogy egy idő után már egy vakcina sem hat rájuk. Halló, ott vagy még?

– Kérdezhetek tőled valamit?

– Parancsolj!

– Szerinted találkozunk mi még ebben az életben valaha?

– Jaj, fater, ne dramatizáld a helyzetet! Persze, hogy találkozunk. Még ha nem is ezen a nyáron, utána biztosan.

– Szóval ennyire rosszul éreztétek itthon magatok?

– Ellenkezőleg: remekül. Csak ez az átkozott pandémia ne lenne.

– Tessék?

– Mi az, megromlott a hallásod? A múlt évben jobban hallottál.

– Meg láttam, mozogtam is, és ez, ahogy öregszem, annál rosszabb lesz. De hagyjuk, nem hiszem, hogy ez annyira érdekelne bennetek. Az unokák? Ők, hogy vannak?

Árpádot elfogta a köhögés.

– Szent isten, csak nem kaptad el te is a Covidot?

– Ne aggódj, ez csak nátha, majd elmúlik.

– Gott sei Dank! (Hál’ istennek!) Szóval ők, hogy vannak? Miért nem hívnak fel engem egyszer sem? Hogy ti nem értek rá, megértem, viszont ők… Megtiltottátok nekik, vagy mi a probléma?

– Neked van problémád, én mindössze azt kérem, adj nekik egy kis időt, amíg rájönnek, mert egyszer maguktól is rájönnek, miért olyan kicsi az ópapa.

– Hát mert törpe, akinek a nagyapja még egy vándorcirkuszban trombitált. És? Talán szégyelled?

– Jaj, a szívem, hívjátok gyorsan a mentőket!

Megsértődött, pedig neki kéne megsértődnie azért, amiért még mindig csak a megszokásnál tartanak. Egyáltalán miért kell őt megszokni? Egy törpe nem olyan, mint a többi ember? Az már nyilván csak hab a tortán, hogy se diplomája, se mestersége, kivéve ezt a fuvarozást, de hát a fiúknak ez sem mesterség. Ez fájt, később mérges lett, el is ment a kedve a további sétától, ezért fogta magát és hazatotyogott. Hálátlan, szőrös szívű gyerekek! Gyerekek? Immár felnőttek, és amivé fejlődtek, az jórészt az ő műve. Otthon fáradtan rogyott az ágyára, és megszeppenve látta, milyen csúnyán feldagadt a bokája, a talpa meg úgy sajgott, hogy alig bírt ráállni. Hát bizony elszokott a túráktól, hiszen egy teljes éven át csak feküdt, ült, nézte a tévét vagy olvasott. Ezt még szeretett, ugyanis imádott olvasni. Verset, regényt, bibliát, aztán stop, egyedül a trombitáját fújta nagy búsan, amíg rá nem ébredt arra, hogy amiért Betsabé gyertyája kialudt, és ő tök egyedül maradt ebben az irdatlan nagy világban, azért „az Élet él és élni akar”, akár úgy is mondhatná: fantasztikusan gyönyörű. Ahhoz azonban, hogy ezt észre is vehesse, nem dughatja fejét a homokba. Lám, ma is mennyire élvezte a nap sugarait, a friss levegőt és a madarak trilláját, amikre fel sem figyelt mostanáig. Jó, jó, nem nagy was ist das (nem nagy ügy), de egy öregember már ennek is tud örülni. Az persze nem nem teszi boldoggá, hogy szomszédai átnéznek rajta, mint egy üvegen, és tulajdonképp barátai sincsenek, akik­kel eljárhatna inni, kártyázni. De hát ilyen a törpesors! Megtanulhatta már, hogy a törpék csak egy cirkuszban találnak barátra – morfondírozott elalvás előtt az ágyában, és megnyugodott.

Felesége halála óta először. Úgy érezte, Isten vele van, és ha ő vele van, a bokájával sem lesz galiba. Reggelre kelve örömmel látta, hogy kisimult a bokája.

– Köszönöm, Uram, köszönöm – kulcsolta kezét imára. – Éreztem, tudtam, hogy mégsem haragszol rám annyira.

Érdekes fordulat, maga sem értette, mitől hangolódott át így, szinte máról holnapra. Komótosan megreggelizett, majd kitipegett az udvarra.

– Jó reggelt, Magyarország! – tárta ki a karjait, ellátta Grétit, és bearaszolt a kertjébe.

Jó gazos, ideje volna rendbe hozni, felásni, aztán jöhet a palántázás. Elég unalmas lesz Betsabé nélkül, de most már ebbe is bele kell szoknia. Paradicsom, paprika, uborka, spenót, sóska, van itt helye mindegyiknek. Nem kell hozzá más, mint két erős kar, láb, és már megy minden, mint a karikacsapás. Kezdte a fűnyírással. Fél óráig bírta, aztán elfáradt. Ami azt illeti, elég becsületesen meggyengült a tavaly óta, erre abbahagyta. Másnap ismét nekiveselkedett a munkának, akkor viszont a dereka fájdult meg, kiújult a lumbágója. Ezt általában ágynyugalom, majd gyógytorna szokta követni. Hiába, kiesett a gyakorlatból. Már több mint egy éve nem melózik. Sem a kertben, sem Grétivel, és ha ehhez hozzáadja az öregkort, könnyen megeshet, hogy legközelebb már csak napozni jár ide.

Két napot pihent. A lumbágója kitartott. Akkor felhívta a háziorvosát, helyesebben felhívta volna, ha kapcsolják. De nem kapcsolták.

– Ej, dokikám, foglalkozz már egy kicsit velem is!

Délig próbálkozott, aztán feladta, letelt a doktor rendelési ideje. Másnap megint megpróbálta. Semmi eredmény. Régen ilyenkor fogta magát, és személyesen kereste fel az orvosát. Most előjegyzés nélkül szóba sem állnak a beteggel, de hát, hogy is állnának, amikor még a kagylót sem veszik föl, ehhez ugyanis a sokszorosára növekedett forgalom miatt egy telefonügyeletest kellene fogadni, amire persze ebben a kritikus gazdasági helyzetben semmi, de semmi esélyük sincs. Most rémült csak meg igazán. Még szerencse, hogy kezdett múlni a fájdalma. És csakugyan el is múlt nemsokára teljesen. Nem úgy a félelme, mely továbbra sem hagyta nyugodni. Most az egyszer megúszta, de mi lesz, ha legközelebb nem múlik el, csak fekszik az ágyban tehetetlenül, és még a vécére sem tud elmenni. Ott fog éhen-szomjan halni a saját piszkában – kapott szárnyra a képzelete. De elpatkolhat úgy is, hogy egekbe szökik a cukra, vérnyomása, amiből esetleg fel is épülhet, viszont senki sem lesz mellette, hogy bete­lefonáljon a mentőknek – lepte el homlokát a verejték.

– Köszönöm, Uram, hogy megint megkönyörültél szegény bűnös fejemnek – hullt térdre az ágya előtt. – Megértettem a figyelmeztetést, és kérlek, bocsásd meg ezután is a bűneim, miképpen én is megbocsátom a fiamnak, amiért lenézik az apjukat.

Egyik nap az istállóban megrázó kép fogadta: a földön egyetlen barátja, Gréti feküdt döglötten. Még egy halott, őt is megsiratta. Hűséges, békés állat volt, szinte családtag. Ezúttal az utolsó, aki családjából megmaradt, és most ő is elporoszkált a semmibe. Isten veled, öreg barátom, béke poraidra! – csoszogott a trombitájáért, és elfújta Nino Rossi Il silenzioját (A csendet), majd elszállítatta a tetemet. Most aztán tényleg nincs senkije – tört rá teljes erejével ismét a magány érzete. Igazából nem is a magány bántotta, hiszen eddig sem járt szórakozni, mulatni. Viszont aki egyedül él, senki segítségére sem számíthat, ami főként akkor veszélyes, ha például ágynak esik, szívinfarktus kap, meg ilyesmi. Kutya egy slamasztika, hogy tudna ebből kimászni? Nyilván oldaná a magányt, ha beszerezne egy kutyát, macskát, esetleg tyúkokat, amiből még haszna is lehetne. Nyilván, csupán az a gubanc, hogy ezek közül egyik sem tud beszélni, akkor meg mi értelme az egésznek? Hacsak nem vásárol magának egy beszélő papagájt, akit Grétinek fog nevezni. Gréti? – robbant ki belőle a nevetés, és csak nevetett, nevetett, miközben szeméből hullt a könny, mint a záporeső. Hirtelen elnémult, eszébe jutott, kitől kérjen tanácsot.

– Halló, Árpi!

Nem veszi fel. Spórolni akar a doktor úr. Mióta megegyeztek abban, hogy visszahívják, kevesebbet telefonálnak egymással. Nézzük a másik okostojást, az még Árpinál is jófejűbb.

– Edu? Na, végre! Szomorú hírt kell közölnöm: meghalt a kis Gréti.

Eduárd részvétét nyilvánította, és megkérdezte, miben állhat szolgálatára. Gruber úr elmesélte, mi nyomja lelkét annyira, hogy még aludni sem bír mostanság.

– A válaszom roppant egyszerű: vétesd fel magad egy idősotthonba. Ott nem leszel egyedül, azonkívül mindennel ellátnak, főznek-mosnak rád, gondoskodnak a gyógyszereidről, és ha elfog a rosszullét, már visznek is az orvoshoz.

– Köszönöm a tippet. Megfontolom – rebegte csalódottan, ugyanis titokban azt várta, magukhoz veszik a családba, végül is az apjuk, és hol érezheti magát legjobban, mint a fiai, menyei és unokái körében.

Már majdnem elkáromkodta magát, pedig ritkán szokott káromkodni, amikor újabb gondolat villant az agyába: hogy várhat el a fiaitól ilyesmit, ha már eleve visszautasította ezt a lehetőséget. Ja, de akkor még Betsabé is élt, és a jövőről is másképp elmélkedett. Felhívta hát őket még egyszer. Hanem a fiai, micsoda pálfordulás, kézzel-lábbal tiltakoztak.

– Mi megértjük, hogy velünk szeretnél élni, annak idején fel is ajánlottuk neked és anyunak. Erre mit mondtál? Minek költözzünk új házba, amikor jó nekünk a régi is, emlékszel? Ettől függetlenül ma már más a szitu. Kicsit mi is feljebb léptünk a ranglétrán, ezért többet is dolgozunk. Titokban megsúgom, de nem mondd el senkinek, hogy attasénak jelöltek, s mint ilyennek vigyáznunk kell a protokollra, kikkel érintkezünk stb. Reggel megyünk, este jövünk, mikor tudnánk még veled is törődni? – indokolta meg visszautasítását Árpi és Edu felváltva. – Szokványos eset, millió családban előfordul, amire csak egy a megoldás: az öregek otthona. Természetesen beiratkozhatsz itt, Berlinben is, de a gyökerek, fater, a gyökerek… Tudod, mi történik egy kiszáradó félben levő növénnyel, ha át akarják ültetni? Kérlek, gondolkozz el ezen, no meg azon is, van-e erre egyáltalán szükséged, amikor itthon mindent megkaphatsz anélkül, hogy alkalmazkodnál egy számodra gyökeresen más világhoz.

– Szóval így állunk. Arra bezzeg jó voltam, hogy gondozzalak, egyengessem az utatok, és most, hogy engem kéne gondozni, bedugnátok egy otthonba – firtyegett-fortyogott a jó öreg. – Azt mondjátok, nincs rám időtök, és ha már így is, úgy is idősotthonba kerülök, miért ne kerüljek inkább itthon, ismert helyen és emberek közt? Oké, de hadd kérdezzem meg, ha már itt tartunk: ugyanezt válaszolnátok akkor is, ha nem kocsis lenne az apátok, aki, mondjuk csak ki nyíltan, egyenesen, ráadásul törpe is?

Nem várta meg a választ, zsebre vágta a mobilját, és elhatározta, nem is fogja többé egyiket sem zavarni. Áttelepülés, telefontraccs kipipálva, nehogy Berlinben is megtudják, ha esetleg még nem tudnák, milyen nyomorult korcs emberek szeretett attaséjuk ősei.

Hogy ez a paláver nem villanyozta fel, az sejthető. Napokig úgy járt-kelt otthon meg a városban, hogy fogalma sem volt, hol jár, mit akar. Egyre a fiaival való disputa meg a jövőjével kapcsolatos elképzelései futkároztak az agyában. Így keveredett a kertjébe.

– Ni csak, hol vagyok?! – nézett körül csodálkozva. – Na, mindegy, ha már ide keveredtem, megdolgoztatom kissé az izmaim. Hui, egész jólesik ez a testmozgás!

Másnap folytatta, aztán gyomlálás közben egyszerre csak elszédült. Ösztönszerűen lehajolt, amitől érdekes módon rendbe jött. Újra kiegyenesedett, és megint forogni kezdett a világ körülötte, mire hanyatt dőlt a földön, és várta, hogy elájuljon. Nem következett be, sőt, teljesen elmúlt a szédülése. Semmi kétség, újabb ómen, melyben Isten újfent figyelmezteti, hogy tanácsos lenne orvoshoz fordulni. Világos, de már megtette, és még mindig itt van kivizsgálatlanul, tehetetlenül, csak azért, mert nem veszik fel a telefont. Úgy látszik, itt nincs mese, meg kell várni, amíg vége lesz a járványnak, és ráérnek nem Covid-os betegekkel is foglalkozni az orvosok. Ajaj, és addig? A többi beteg haljon meg? Jelen pillanatba ugyan tetőzött az újabb járványhullám is, és fokozatosan normalizálódik az élet Európában, de ki tudja, meddig tart a szérumok hatása? Fél évig, egy évig? Másrészt Európa még nem az egész világ. Lásd részben Afrikát, Dél-Amerikát és más, szegényebb országot, akiknek a fertőtlenítése közel sem olyan egyszerű. Ilyenformán azonban a fertőzés veszélye továbbra is fennmarad. Damoklész kardja lebeg a Föld felett – hallotta egyszer a tévében. Lehetséges lenne ez, vagy csak a félénkebbek huhognak így?

– Neked mi a véleményed, Betsabé? – fordult neje falon függő fényképe felé. – Szerinted valóban a végítélet felé masírozunk? Én is csak evickélek, kapálódzom, holott semmi értelme, mert ami meg van írva, azon már úgysem lehet változtatni. Legfeljebb nyerek pár évet, mondjuk, azzal, hogy bevonulok egy szociális otthonba, ahogy Árpi meg Edu ajánlották, mert magukhoz venni már nem akaródzik nekik.

Így beszélgetett, „konzultált a feleségével”, melynek eredményeként mégiscsak megfogadta a fiai tanácsát. Hiába, ha nincs ló, jó a szamár is, tartja a közmondás. Nem baj, cserébe, semmit sem hagy rájuk. Nem mintha volna mit, de a gesztus, a gesztus. Néha egy gesztus is cefetül megsebezhet valakit. Még örüljenek, hogy ennyivel beéri, mert más apák meg is átkoznák őket egy ilyen elutasítás után.

– Halló, Ősz idők? – hívta fel a legközelebbi idősek otthonát. – Gruber Manó vagyok, nyugdíjas. Érdekelne az önök otthona. Volnának szívesek bemutatni néhány szóban, hogy néz ki, milyen szolgáltatásokat nyújt, és persze mennyiért? – érdeklődött bátortalanul, miután csekélyke nyugdíja nem sok sikerrel kecsegtette.

És csakugyan: a legtöbb helyen el is tanácsolták, no, meg felvétel sem volt tekintettel a még mindig tomboló járványra.

– Jöjjön vissza később, kedves Manó bácsi! Talán nyáron vagy őszire a mi otthonunk is megnyílik, ugyanis hozzánk per pillanat még egy egér sem surranhat. Szeretettel várjuk, vigyázzon magára! – értesítették telefonon vagy ímélben, már ahol egyáltalán válaszra méltatták.

– Hogy oda ne rohanjak, milyen kedvesek vagytok! – repesett ilyenkor örömében a patkóbajszú kis öreg.

De hát kivel örvendezzen, ha még a rokonaival sem kommunikálhat. Vagyis kommunikálhat, ha nagyon akarná, de abból nem esznek, mert az utolsó békájukat azért sem nyeli le.

Második lépésként körülnézett néhány internetes társkereső oldalon. Szó se róla az öregek otthona egész klassz megoldás. Egyeseknek talán természetes, de neki egy teljes ellátás, fürdőszoba, orvosi ügyelet az öregkor non…izé… hogy is mondják, non plus ultrája. De ha nem megy, nem megy, később megint megpróbálja, és ha isten megsegíti, be is jut egy ilyen luxus­lakba. Addig is várólistára iratkozik, mellékesen pedig kiteszteli csak úgy, kíváncsiságból ezeket a társkereső oldalakat. Ezt biztosan Betsabé is megérti odafent a mennyországban. Az ember, ugye, társas lény, nem élhet úgy, mint egy re­mete, és ki passzolna hozzá jobban, mint egy nő? Nos, abból akadt bőven. Normális növésű, de olyan termetűre, mint ő nem bukkant egy társkeresőben sem. Nem erőltette tovább, feladta.

A nyár egyszerre, egyik napról a másikra zúdult az országra, és azontúl hét ágra sütött a nap mindenki örömére a hosszúra nyúlt tél után. A vírus támadása alábbhagyott, fel is oldottak számos tilalmat. Ezzel szemben egyre többen magasztalták Allaht a védőkerítések tövében. Mi lesz itt, atyám, mi lesz itt, ha muszlim vendégeink nem érik be ennyivel, aztán… Mi jöhet még, mein Gott und Herr? A zászlóink mellett, mi az, hogy mellett, helyett muszlimzászlók lobognak, hol fázunk, hol melegünk van, később már csak melegünk, elsivatagosodik a föld, és emberi mutánsok lepik el a jó öreg bolygónkat? – szorult el Gruber úr szíve egy-egy tudományos film láttán, és hitetlenkedve konstatálta, hogy ilyen ómenek ellenére sincs kedve meghalni. Pedig a lábát, hátát ezután is fájlalta, s miközben félig vak és süket volt, testi ereje is fokozatosan hanyatlott, úgyhogy lemondott a sütésről-főzésről. Interneten rendelt ebédet, amit egy netfutár el is hozott neki akkurátusan. Egy gonddal kevesebb. Viszont elhanyagolta a kertjét is, és ez már jobban bántotta. Amíg a rózsákat még meg-megnyesegette, lenyírta a füvet stb., addig az ásáshoz, öntözéshez már alig maradt ereje. Egyszer sétálgatás közben felfedezett néhány vakondtúrást.

– Azt már nem! Takarodtok innen a fenébe! Akármilyen lerobbant ez a kertecske, mégiscsak kert, amiből nem fogtok vakondlabirintust csinálni.

Gyorsan előkapott egy vasrudat és betömködte a lyukakat petróleumba mártott rongyokkal. Az egyik járat mélyén hirtelen megkoppant valami. Hát ez meg mi a kutyafüle! Kíváncsian tágította ki a lyukat, és felhúzott a földből egy vasalt ládikát.

– Le van lakatolva. Akkor bizti, hogy nem kutyát vagy macskát temettek el benne – sandí­tott oda, ahol a fiai valaha Foxi nevű kutyájukat temették.

Leverte a lakatot, és majd hanyatt esett ámulatában, amikor a dobozban egy csomó ékszer és aranypénz vált láthatóvá.

– Mein Gott und Herr!

Belemarkolt a kincsbe és magára szórta a karperecekből, nyakláncakból és gyűrűkből álló leletet.

– Köszönöm, Uram, még egyszer köszönöm, hogy megint a segítségemre siettél! – rogyott térdre a tűző napfényben.

Ettől kezdve alaposan megváltozott, no, nem az élete, hanem csak a gondolat- és érzelemvilága, az viszont fenékig. Egyből akkora biztonság és remény fogta el, mint még soha azelőtt. Most már nem aggódott a jövő miatt, hiszen ezzel a kinccsel egészséget, jólétet, de akár tiszteletet is vásárolhat magának. Vajon ki áshatta oda ezt a tömérdek aranyat? Idegen nem lehetett, mert ahogy ő tudja, itt lakott az apja, nagyapja és dédapja is. Arról azonban, hogy kik, mik voltak, alig tudott valamit. A dédapjáról is csak annyit, hogy híres artista volt valamelyik cirkuszban. Egyébként igazi törpe, nem hozzá hasonló, 150 cm kis ember, hanem olyan, mint például Hirsch Zoli (Fips), a Fényes-Cirkusz bohóca. Talán ismerhették is egymást. Valaha, miért, miért nem, ő is bohóc akart lenni. Nem találták alkalmasnak. Úgy látszik, nem örökölte déditatája talentumát. Pedig de másképp alakult volna az élete egy cirkuszban. Ott tutti, hogy együtt lenne a család, csupa barát venné körül, közben világot lát, és még tapsolnának is neki.

Bevitte a kazettát a házba, és azontúl minden órában, olykor még éjjel is odaszaladt gyönyörködni a mesés kincsekben. Később eszébe jutott, hogy azért nem ártana biztonságba helyezni, legalábbis addig, míg kitalálja, kire, mire költse Isten ajándékát. Oké, de hova? Nézzük! – vette számba az összes zeget-zugot a házban és a ház körül. 1. Ágyneműtartó. Nem á, egy tolvaj itt keresné legelőször. 2. Ruhásszekrény. Ez sem jó, szintén túl szem előtt van. 3. Legprímább volna egy fali trezor, beépíthető páncélszekrény. Ja, kivéve akkor, ha nem igyekezne éppen elköltözni. 4. Padlás. Megnézi, úgyis régen járt már a padláson. Mennyi láda, papír, kacat! Amúgy itt is könnyen megtalálnák. Mi maradt még? Megvan! 5. A pincéje. Oda is letipegett. Ez már a padlással ellentétben tök üres volt. Itt eláshatná az ékszereket, amivel azonban ugyanaz a baj, mint az ágyneműtartóval, vagyis ez a rejtekhely lenne a legkeresettebbek egyike – vakarta meg a fejét, és még ma is vakarná, ha az ékszereket vissza nem ásta volna eredeti helyére. Erre megnyugodott.

Eltelt egy hónap, és még mindig nem csinált semmit sem a lelettel. Életmódján nem változtatott, egész életében így élt, és már megszokta, ezért nem vett rajta sem ételt, sem ruhát, sem tárgyakat, gyógyszert is csak módjával. Egy ideig, aztán már muszáj volt, amikor betegségei mellé frissebbek társultak. Ekkor újabb világosság gyúlt az agyába: most már bármelyik pillanatban elpatkolhat, és a kincse még mindig érintetlenül hever a föld alatt. És minden jel szerint ott is fog maradni, hacsak nem hagyja valakire örökül. Bumm! Most légy okos, Domo­kos! Kire, hiszen gyakorlatilag még gyerekei sincsenek. De törvényileg vannak, kettő is, meg ott vannak az unokák, ezért csakis velük beszélhet a dologról. Világos, de ha azt nézi, milyen hálátlanul tették taccsra legutóbb, igazságosabb lenne inkább az egyháznak, szegényeknek, idősotthonoknak ajándékozni az egészet. Főt a feje szegény Manónak, már aludni sem bírt a gondjaitól, végül kivett egy aranykeresztes nyakláncot a dobozból, és felhívta Árpádot. Nem reagált. Akkor szokás szerint átugrott Eduhoz. Itt sem sikerült. Talán Árpád nejével több mázlija lesz. Valóban, csodák csodája ő válaszolt a hívásra. A kicsi ember elmagyarázta, mit talált a kertjében, és bizonyítékul felmutatta a nyakláncot.

– Itt Árpi – kapcsolódott Árpi a vonalhoz. – Megkérhetnélek, ne szívasd Klárikát!

– Tessék?

– Ne szí-vasd Klá-ri-kát!

– Eszemben sincs! Nem láttad a nyakláncot?

– Azt a bóvlit? Most engem szívatsz?

– Ki, én? Hát gyertek haza, becsültessétek fel, és rögtön kiderül, milyen bóvlit akarok én rád sózni. Cserében csak és csakis azt kérném…

– Nem.

– Mit nem?

– Amit már ezerszer elmondtunk: bóvli, nem bóvli, egyelőre maradunk a popsinkon. A 3. vírushullám ugyan lezajlott, de a vírus még mindig köztünk van. Hallottad, mekkora bajban van India, Brazília, Franciaország, és ha onnan irányt vált az az átkozott koronavírus, isten legyen hozzánk irgalmas. Ami pedig az áttelepülésedet illeti, már eldöntöttük, hogy nem ve-szünk ma-gunk-hoz. Az okokat ismered, úgyhogy válassz ki magadnak egy hazai öregotthont, és kérlek, ne bonyolítsd tovább a dolgokat.

Nem hisznek nekem – rágódott a hallottakon ezután még sokáig Gruber úr. Azt hiszik, ezzel akarom hazacsalogatni a drágáim. De még ha így is lenne, elég szomorú, hogy ilyen trükkhöz kell nyúlnia egy apának ahhoz, hogy hazaédesgesse a fiait. Vajon mennyit érhetnek azok az ékszerek? Tíz, százmilliót, és nem kellene már máshova rejteni? Esetleg maradhat a kertben is, csak más helyen, például a barackfa alatt. Remek, odaássa. Később az udvarra, pincébe, minden héten máshova abban a reményben, hogy az új helyen nagyobb biztonságban tudhatja. Őrület! – fakadt ki néha fáradtan, önmagát csepülve. És ha biztonságban van, mit számít, ha egy léleknek sem okoz vele örömöt, ugyanis még mindig nem döntötte el, ki legyen a szerencsés örökös, ez itt a kérdések kérdése, mert azért az sem mindegy, ugyebár? A sors fintora: egész életében szegény volt, szinte alig élt egyik napról a másikra. Most? Most nagylábon élhetne. Akár Hirsch Zoli hajdanában. De már alig érdekli valami, leg­alábbis olyasmi, mint ruha, lakás, hírnév, hatalom. Sajnos ez van, ilyenek az öregek: lassacskán nemcsak elkopnak, de ebben-abban el is fásulnak veszettül. Zárójelben mondva azért az élethez, hacsak nem súlyos betegek, mindegyik ragaszkodik, mert nem csak a remény hal meg utoljára, hanem az életösztön is.

Egy idő után abbahagyta az újabb és újabb rejtekhelyek rögeszmés keresését, és élte a maga mindennapi Hüvelyk Matyis életét. Testi nyavalyáihoz újabbak járultak, már a feje, szíve is fájt, memóriája pedig annyira meggyöngült, hogy gyakran még azt is elfelejtette, mit evett ebédre, vagy miért ment a spájzba, tejért vagy hagymáért. De nem zúgolódott, belenyugodott isten akaratába, és várta haza a fiait. Egyik nap megint el kezdett szúrni a mellkasa, ezúttal azon­ban a szokottnál sokkal élesebben.

– Infarktus! – döbbent belé a felismerés, és reszkető kézzel tapogatódzott mobiltelefonja után. – Uram, Istenem, Betsabé, ne hagyjatok meghalni!

Tíz perc múlva elvitték a mentők. Megmenekült, hála annak, hogy még idejében intézkedett. Amint jobban lett, értesítette a fiait. Két nap múlva betoppantak a fiai is a kórházba.

– Árpi, Edu! – ölelte át őket túláradó örömmel.

Lám-lám, kincs ide-oda, mégis csak szeretik őt a fiai, és eljöttek meglátogatni szegény beteg apjukat.

– Hát még sem hagytok egyedül meghalni?

– A szíved? – kérdezte Edu.

– Még kityeg-ketyeg, de már túl vagyok minden veszélyen.

– Na, látod! Hol állsz te még a haláltól! Apropó, mi újság az otthonnal? Sikerült beköltöznöd? – kérdezték ki aprólékosan az öreget, végül rátértek Ali Baba kincsére, ahogy a kis ember nevezte az ékszereit újabban.

– Kinek a kincse?

– Hát az Ali Babáé – hunyorított titokban Edu Árpira.

– Ali Baba, Ali Baba – ismételgette Gruber úr. – Mintha hallottam, vagyis inkább olvastam volna róla, úgy rémlik.

A Gruber fiúk összenéztek.

– Ja, már emlékszem! Ali Baba az Ezeregy éjszaka meséiből. Mi van vele?

– Ezt inkább mi kérdeznénk, már ha egyáltalán tényleg létezik.

– Ali Baba kincse?

– Ali Baba kincse.

Gruber úr elgondolkozott, és percekig nem szólt egy vak hangot sem, miközben az arca hol elsötétedett, hol elpirult.

– Létezik – bökte ki végül csendesen.

– Nagyszerű – villant fel Árpád szeme. – Remélem, nekünk is megmutatod.

Újabb meditálás.

– Hát azt aligha.

– Miért? 

– Mert elfelejtettem, hova rejtettem el a legutóbb.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2022-05-13 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.