Keresés a honlapon:

Telkes Margit: Naccsága

 

 

 

Naccsága

 

Takács Annabella védőnői diplomáján alig száradt meg a pecsét, amikor tulajdonosa egy borús október elsején, a főváros peremkerületi szakrendelőjében megkezdte munkáját.

Takács Annabella, vagy ahogy családjában nevezték, Belli, a belvárosban, egy elegáns bérház második emeletén lakott szüleivel és medikus öccsével. Eredetileg ő is orvoskarra jelentkezett, gyermekorvos akart lenni, de egy ponttal lemaradt a felvételinél, ezért lett „csak” védőnő. Egy ideig bánkódott a sikertelenség miatt, de hamar megvigasztalódott, amikor megtudta a védőnői munka fontosságát, lehetőségeinek széles skáláját és a biztos állás ígéretét.

Anyja reggel hatkor, a szokásos kakaós-puszival ébresztette őt.

– A jó Isten legyen veled drágám! Vigyázz magadra és azokra a gyerekekre, akiket gondozni fogsz és szeresd az anyukákat, legyenek akármilyenek. Végül a tudálékos nagymamákat se nevesd ki. Régi, talán avult, de megszokott etetési, vagy nevelési szokásaikat fogadd türelemmel és csak óvatosan, lassan próbálj változtatni azokon, ha kell. Nevess és sírj együtt a családokkal, légy a barátjuk! Ne diktálj, tanácsot adj!

– Megpróbálom anyukám! Majd este elmesélem a nap történéseit. A munkámhoz szükséges centimétert, fertőtlenítő oldatot, gumikesztyűt, notesz és tollat már bekészítettem a táskámba, mérleget is akartam magammal vinni, de az rém nehéz lenne, így kimarad. Szerinted mit vegyek fel?

– Ne túl szépet és semmi ékszert. Ki tudja, hova, milyen körülmények között élő családokhoz kell ma menni. Az a kerület, ami ezek után a második otthonod kell legyen, nem a gazdagságáról híres. Ne a külsőddel hódíts. Például a hosszú, gyönyörű hajadat se lobogtasd és smink, valamint körömlakk is nuku, kedves védőnéni.

– Oké! Farmer-nadrág, fehér póló, cucc a hátizsákban, közjármű. Indulok.

– Egy kis üveg vizet se felejts vinni magaddal. Nem iszol, nem eszel, nem pisilsz sehol! Alapszabály! - fejezte be anyai intelmeit a mama.

– Oké? Telefon, pénztárca a zsebben? Munkára, harcra kész, mint a nagyi szokta mondani – kiáltotta nevetve öcsi az ebédlő ajtajából.

 

 

Nyolc óra nulla-nullakor nyílt a rendelőintézet bejárata.

A vezető védőnő elégedetten konstatálta, hogy új beosztottja pontosan és megfelelő öltözékben érkezett munkára. Egy sokat használt - előre megrajzolt - térképen megmutatta a számára kijelölt kerület-részt, bemutatta őt néhány, éppen ott tartózkodó kolleganőnek és a terület gyermekorvosának. Átadta a napi látogatások cím-jegyzékét, majd jó munkát kívánva útjára indította.

Belli, azaz ott már Annabella kezében az első munkanap feladataival egy ideig szinte bénultan állt a rendelőintézet előtt. Nem tudta, merre induljon, hiába próbálgatta a kis térkép alapján beazonosítani a címeket. Egy, az intézet előtt utasra váró taxis segített.

– Fordítva tartja a térképet kislány! Jobbra induljon, vagy elvigyem én? – kérdezte mosolyogva az ősz sofőr.

– Köszönöm, megyek magam – válaszolta pironkodva Belli és szinte futva indult az adott irányba. Az utat, amely Orsósék és az újszülött Orsós Emerencia felé vezetett, eleinte kemény aszfalt borította. Belli lassított, élvezte a sétát. Nézegette az útmenti házakat, integetett a jöttére ugató kutyák felé, közben kereste a házszámot, ahova menni kell, ahol várják. Lassan nőttek. A hatvanas szám előtt járt, amikor hirtelen besötétedett az ég, majd pár perc után eleredt az eső. Nem ömlött, csak szépen, komótosan szemerkélt, áztatta az ott már földes utat és a rajta az egyre inkább siető „védőnénit”, ahogy akkor is, azóta is szólítják, kortól függetlenül az e munkakört betöltőket.

Mire Belli a keresett, 96-os ház számát és kapuját meglátta, már copfba font hajából csöpögött a víz, cipője cuppogott a sárban. Csengőt keresett, nem talált, de nem is hiányzott, mert egy hatalmas kutya a kapu előtt hangos ugatással jelezte idegen érkezését. A kutya mögött három férfi jött a kapu felé. Egyikük kezében fűrész, másikéban kapa, harmadikban hatalmas kés látványa rémísztette az amúgy is megszeppent lányt. Belli hirtelen arra gondolt, hogy elfut, hogy mégsem nekivaló ez a világ, de már késő volt. A kapu nyílt, a férfiak szemben álltak vele. Nem szóltak hozzá.

– Védőnő vagyok. az újszülött látogatására jöttem – mondta halkan, majd „Isten segíts! Ne hagyj el” – kéréssel indult a kert végében levő, több ajtós, hámló vakolatú ház felé, miután a morcok, továbbra is szótlanul, de utat nyitottak neki.

Csecsemő sírását hallotta, annak irányába ment. Az utolsó ajtónál megállt. Kopogott. Válasz nem jött. Benyitott. Egyablakos, homályos, alacsony, földes helyiségben állt. A férfiak követték. Megálltak az ajtóban. A vendég köszönt, választ nem kapott, a sírás abbamaradt. Belli tétován indult a sarokban meglátott priccs-szerű ágy felé, ott örömmel konstatálta végcélját: a fiatal, talán csak tizenéves anyát és karjában a csecsemőt, Emerenciát. A kislány hófehér, illatos pólyában feküdt, fekete haját a feje tetején piros maslival kötötte össze egy széplelkű valaki. A szobácskában fülledt meleg volt, amit a sarokban levő izzó vaskályha ontott. Mellette a földön nagy rongykupacot látott, kicsit távolabb két szék és egy sámli képezte a bútorzatot. Az őt kísérő, szótlan, szúrós tekintetű férfiak továbbra is az ajtóban álltak. Belli félt tőlük. Táskáját a hóna alá szorította.

– Jó napot kívánok. A kerületi védőnő vagyok. Megnézhetem a kisbabát? Kibontaná a pólyából? – kérdezte a mamától.

– Igen. Nézze csak nyugodtan, tiszta a ruhája – válaszolta, majd vetkőztetni kezdte a kislányt. Belli hajából néhány esőcsepp a pelenkára hullott. Táskából elővett zsebkendőjével letörölte. Megborzongott.

– Bocsánat. Esik az eső.

Folytatta volna az újszülött köldökcsonkjának tanulmányozását, amikor a kályha mellett levő rongykupac megmozdult és kinyúlt belőle egy ősz, csuparánc cigányasszony feje, majd kisvártatva a füstölgő pipát szorongató göcsörtös keze.

Belli ijedten nézte. Szólni sem mert. Szemével a kijáratot, a menekülés útját kereste, amikor a vénség két köhögés közben, repedt-fazék hangján megszólalt.

– A naccsága meg fog fázni! Itt egy takaró, meleg… jó lesz – mondta és reszkető kezével egy rongyot nyújtott Belli felé.

Annabellát, a belvárosi úrilányt nem tanította senki ilyen, vagy hasonló eset megfelelő interpretálására, ezért, jobb ötlet híján elfogadta a bagószagú rongyot. Meleg volt, puha volt. Jól esett.

A ráncos öregasszony fogatlan szája nevetett. Szívott egy nagyot a pipából, fújta a füstöt, köpött párat, csak azután szólt újra.

– Nna, mán jó szi…palikerav – motyogta és újra nevetett.

Belli nem értette a szavakat, mégis együtt-nevetett a rongyokba takaródzó, nagyon öregnek látszó, de ki tudja milyen korú asszonnyal.

És valamiért elfelejtett félni az ajtót változatlanul támasztó morc-alakoktól.

Takács Annabella védőnő máig a naccsága a kerületben lakó romák között. Sok Orsós csecsemő és gyerek fejlődését figyelte, gondozta, szerette. Megismerte, megszokta őket. Már nem fél az ugató kutyáktól. A szótlan, kést szorongató emberektől is csak egy kicsit, miközben névadója, a rongyokból kikiabáló fogatlan öregasszony odaföntről biztosan vigyázza és neveti őt.

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2022-07-30 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.