Videó

Az Archivum Roma csatorna videója




Keresés a honlapon:


Stein Lilla: Majdnem január

 

 

 

 

Majdnem január

 

Fülembe suttog a csend, izzad a homlokom. Bezártam az ajtót, ugye, bezártam, hallom a hangját, bekopog, kiabál, utána súlyos a hallgatás, nyitva az ablak, lobog a szélben a piszkosfehér függöny, a szívemhez kapok, ez fog elárulni, de nem mozdulok, ha most hirtelen becsukom, az még gyanúsabb, legszívesebben beleordítanék a csendbe, de ahhoz is rettegek, hogy a számon át vegyem a levegőt. Egy pillanatra ismét január van, nem érzem a forróságot, csak a rettegést a csontjaimban, a tompa akaratot, hogy a padlóra feküdjek, és ott maradjak örökre.

Ülök a piszkos padlószőnyegen, és sírok. Már majdnem fekvő pozíció, majdnem január, nem akarom, hogy visszajöjjön, de inkább ez, inkább jöjjön vissza, mint hogy ismét én engedjek, ez az én kibaszott életem, hang nélkül sírok, mint egész életemben, haszontalan, szánalmas, undorító, életképtelen áruló, baszkodom a saját fejemhez mindazt, amit eddig tőle kaptam.

A mobilom a szoba másik sarkában lenémítva, lefelé fordított képernyővel, ne is halljam, ne is lássam, hosszúra nyújtott percek vánszorognak, folyékony óncsíkot húznak maguk után. Öt nem fogadott hívás, mindegyik tizenkilencszer csöngött ki. Számolom az ujjaimon, hány perc lehetett, ameddig a székében ült, és várta, hogy felvegyem, szinte már bűntudatot érzek, kiszárad a torkom.

Újabb hívás, majdnem elejtem a telefont, izzad a tenyerem, nem ugyanaz a szám, ettől nem rémült vagyok, hanem dühös, csak azért is felveszem.

Hallom, összevesztél apával.

A bátyám vidámságot erőltet a hangjába, mintha hétköznapi dolgokról beszélgetnénk, szinte érzem, ahogy megy fel a vérnyomásom, januárban nem hívott fel, most még csak nem is köszönt, hergelem magam, a tenyerem nyirkos, úgy megszorítom a készüléket, hogy majdnem kicsúszik belőle, legszívesebben kettétörném.

Minden rendben veled? Tehetek érted valamit?

A január belecsap a mellkasomba, jól emlékszem arra az üzenetre, depressziós vagyok, bekerültem a kórházban, írtam neki, sajnálom, válaszolt ő, tehetek érted valamit? Beszélhetnénk telefonon, ha lesz időd? Persze, válaszolta, szólok majd, ha lesz.

Azóta is szól, a nyitott ablakon beömlik a forróság, a homokszemeken megcsillan a napfény, becsukom a szemem, szorítom, a könnyek nem fogynak el, mi az, hogy minden rendben, mintha őrült lennék, amiért életemben először azt mertem mondani, hogy nem.

Az, hogy majdnem megöltem magam, nem volt elég neked, hogy rám áldozd a drága idődet, de amint apa kettőt csettint, rögtön szaladsz segget nyalni, tudod, mit, baszd meg, takarodj az életemből te is a büdös picsába, és legyezgesd az egóját annak a fasznak, aki tönkretette az életünket!

A testem szinte kettészakad, fáj, hátradőlök, a fal is forró, nem hiszem el, hogy kimondtam, de a szavak visszhangja beleivódott a forróságba, a mondat súlyától kiszáradt a szám.

A bátyám nem szól semmit. Leteszi. Az ablakot nézem, a nyitott ablakot, a lágyan lebegő hófehér függönyt.

Apró homokszemeket fúj be a szél.

 

 

  
  

Megjelent: 2022-09-22 20:00:00

 

Stein Lilla (Tatabánya, 1997) 

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.