Videó

Az Archivum Roma csatorna videója




Keresés a honlapon:


Batári Gábor: Az erdő szellemei

 

 

 

 

Az erdő szellemei

 

Nos, mit mesél a korántsem bécsi erdő illetve Hobo se róla, szó se róla, ha nem is muzsikál, de hexametereket sziszeg, disztichonokat susog

 
Batári Gábor rajza

Bizony kislányaim, vigyázzatok, csak óvatosan, hisz tudjátok, én írtalak benneteket – szólalt meg egy rezege, öreges, mégis sztentori hang.

Ezalatt a hatalmas fák ágai kígyóként kezdtek kúszni a levegőben és az agg hang természetes ritmusára hexametereket sziszegtek vagy netán a lágy szellő susogott disztichonokat?

Mindenesetre a szokatlanmód tekergő gallyú fák közül egy cirádásra redőződött tógájú, fidres-fodros hajú, bozontos szakállú aggastyán botorkált elő. Ez a nesztóri öreg, az elébbi hang gazdája, jobb kezében pórázt tartott, annak végén, nyaka körül arany nyakörvvel egy vakvezető törpeelefánt lóbálta busa fejét, csóválta izmos ormányzatát. Vaksi írisz és bogár nélküli szeme fehérjét csak úgy düllesztette (mármint az öregember, nem a vakvezető, ormányos, a szirtiborz és a szirénák (p)esti rokona, /mivel alkonyult már/ mert akkor vakelefánt vezetne világtalant nemde?) és serényen intett megint:

Vigyázzatok magatokra, leánykák, mindenütt veszély lesdekel!

Mit zagyválsz itt össze, öreg? – mordult rá Amanda.

Ez egy elátkozott hely – búgott vészjóslón Samantha.

Vigyázzatok, gyermekeim – még ennyit mondott a Homérosznak látszó tárgy, bocsánat fogalom, ja nem is, élőlény, agg eposzi kellékes, aki nem volt kísérője Danténak sokbugyrú poklában s nem volt lakója se limbus patrumnak, se limbus infantiumnak és elvonult.

Abban a pillanatban az évezredes fák sokágú lombozatának sűrűjéből kötélhágcsókon brutális, sőt rémisztő, álarcos figurák ereszkedtek alá szél- (megkockáztatom fény) sebesen. Szemmel láthatólag a három delnőt akarták inzultálni, ám előtte egyikük, feltehetőleg a vezetőjük feldörgött:

Töltött galambocskáim, jösztök velünk, mert kevés e bolygó tekén a nőnemű.

A gondosabbját eladjuk feleségnek, a ledérebbjét pillangónak az éjszakába, az erősebbjét élő kariátidának a birodalmi elit palotáiba – tercelt rá egy másik, ocsmányabb hangú álarcos.

Ahogy a formatervezésüket nézem, ezek első osztályú bőrök … hé, ezek – a felfedezés nem várt öröme csillant meg rusnya hangjában – …milóiak – szólt egy harmadik –, katonaszökevények a drágák. Micsoda fogás efféle szökött kadétnőkért skalponként akár ezer talentumot is ad a Minden-hatóság, prédát akarnak statuálni, ugye – tette hozzá a legszörnyűbb hangú.

Fejetlen fejvadászok, ebből nem esztek – üvöltötte szinte csatakiáltásként Samantha, s már ugrott és rúgott a vezető álarcos álcsúcsa irányába, lábát a magasságba nyújtva, így sliccelt szoknyája is felfelé libbent, méghozzá úgy, hogy csipke alsóneműje teljességgel kilátszék, a testsúlyának tartásából oroszlánrészt vállaló (tehát a magosba nem emelt) erős combja, pedig abszolúte pőrén hagyatott. Ennek ellenére a magas, robosztus fickó karcsú bokáját elkapta, ám Samantha a lábát fogó kézt trambulinnak használva a férfi feje fölé lendült, szaltózott s a villámgyors pörgés közben (annak lendületét kihasználva) magas sarokkal emelt domború rüsztjével a vezérürü pofázmányát úgy telibe találta, hogy a nagy test rögvest bódultan (mármint annak fej része) hanyattág hanyatlott.

Mindezt tetézve Samantha úgy irányította visszaérkeztét, hogy pont a főkolompos mellett álló, legiszonytatóbban recsegő hangú torkán landoljon olyas formában, hogy amannak garatja combjai, domború vénuszdombja, meg szemérem-, illetve ülőcsontja most éppen könyörtelen harapófogójába szoruljon. Aki a pihekönnyű, de most a zuhanórepüléstől sokszorosára súlyosbodó női test reája (pontosabban nyakára) esésétűl elvágódott, sőt majdhogynem a talajba süppedt, gégéje reccsent, fuldokolt, hangszálai megszakadtanak, orgánuma ezek után feltehetőleg még csúfabb lett, ha ki nem szállt belőle a szufla.

Persze mondanom sem kell, hogy Samantha artikulált harci sikolyára Amanda és Brünhilda is csatarendbe sorakozott, persze látva a maradék hat álarcos, hogy vezérükkel és a mellette állóval mily csúful elbánt Samantha, ők is a tettek, vagyis a pofonok és rúgások hímes mezejére léptek. Hát Amanda se sokat cicázott; (pedig, ha olyanja van egy doromboló gömbölyded macska) cigánykerekek hányásába kezdett, úgy közelítve meg támadóját, s mikor ez megtörtént, annak meglepődését kihasználva lábait ellenfele nyakába akasztotta s nagy ívben és vehemenciával maga fölött átpördítve a földhöz verte, hogy az csak úgy porzott, hátgerince recsegése-ropogása közben. Alig kapott kézről lábra, máris ketten vetették reá magukat. Egyiknek az ütésre emelt kezét kicsavarta és karja körül, mintegy tengely körül átfordítva a földhöz sózta, a másiknak a lábait oly erővel rúgta ki, kövérkés-hengerded-sportos, különlegesen formás bal, bár nem épp manökeni menőkéjével, hogy az illető álarcos felsőteste nehéz kőként huppant a talajra, miközben tappancsai kilengtek az ég felé.

Olvasóm, mindez ideig hanyagoltuk Brünhildánkat. Vajon mi van véle, hogy harcol ő? Hát néki igen nehéz a dolga, ugyanis ő még csak ösztönös, vagyishát csiszolatlan milói gyémánt, ám e banditák társaságából mégis neki jutott ki a legmagasabb és a leginkább vasgyúró, fanyűvő, stb. A másik kettő gaz, aki még talpon maradt, ádázul támadta a hordájukat eleddig sikeresen eltángáló Samanthát és Amandát, csak most annyi volt a hátrányuk, hogy ellenfeleiknek semmi hátránya nem volt velük szemben. Így egy az egy ellen voltak kénytelenek tusakodni, de mivel vakmerő fiúk ők, ettől se szállt az inukba a bátorságuk.

De mi most inkább Brünhilda nehéznek ígérkező viadalját kísérnők figyelemmel.

No, tehát az a rendkívül melák 192 cm-es jelentősen súlyos jobbját ütésre emelé, igen ám, de Hilda még ösztönösen fordult egyet tengelye körül és azzal a korábbiakban igencsak megdicsért nagyon mégis gusztusosan, nőiesen izmos tökélyforma jobb alsó végtagjával bordára rúgott. A hústorony térdre rogyott, s levegő után kapkodva előre görnyedt úgy, ahogy csak azok szoktak, akik előre görnyednek. Brünhilda ekkor polüphémoszi támadója elerőtlenülését kihasználva állra vitte be egy mintaszerű rúgást ballal, a kolosszus teste eme balsorsként sújtó, brünhildai, bal lábi művelet jóvoltából kifeszült, persze vertikális irányban, mintegy feszített tükrű úszómedence. A következőt, mely a változatosság kedvéért ütés volt Vésztőy Brünhilda a jókora – mely mostani helyzetében szinte azt kiáltja: ide üssetek – gyomorra mérte, nos erre a nagyon nagytestű ember-, asszony- és egyébrabló gyalogbékaként nyekkent a talajon. Miután ezt bevégezte Brünhildánk, a háta mögé került az a fickó, akit Amanda a karja körül, mint tengely körül perdített meg, majd a földre, valahogy feléledett. Hilda megérezte, hogy a háta mögé settenkedik, néki se kellett több, mérlegalakzatot alkotott szexbombaidomzatos, hajlékony testéből és tiszta erőből hátra rúgott, minek eredménye egy tompa puffanás, ugyanis a tag kinyúlt, mint a rétestészta, amikor húzzák. Ámhogy alig végzett amazzal, máris a Vésztőy által alaposan helyben hagyott, kolosszális úton-, avagy parkonálló, erdő nem kerülő, semmirekellő tápászkodna felfelé nagy hanggal, valahogy ígyen: – Most szétszedlek, te rugós, milói ribanc, ütőshangszernek nézel!? –, hogy reávetné magát a “törékeny” (bomba)nőre. Hilda nem várt a kolosszus fölegyenesedéséig, hanem annak “gyenge” női jobbjával megint csak az állára húzott egy bődületeset. Recsegés-ropogás, eget-közteret rázkódtató üvöltés, a nagy erejűnek, a fanyűvő vasgyúrónak, a kolosszusnak az álla törött. Ám csak most jöve a “kivégzés”, a “szabad-rúgás” a hildai felülmúlhatatlan jobb lábbal az álarcos főre. Következmény: a hatalmas koponyában agy s lebeny ide-oda lebben, rázkódik, az izomagy számára elsötétült minden, a nagy test (a hozzá tartozó fej és a végtagok is) eszméletlen robajjal, tehetetlenül, félholtan zuhan arccal a földnek.

Viszont szegény Vésztőynek egy szusszanásnyi pihenőre sem maradt ideje, ugyanis alighogy letaglózta tökélyforma-erős jobb lábával a cyclopi nagyságú latort, maga a rablóvezér termett véle szemben, ki tudja hogy, de kijózanodott a samanthai pörge rúgásból. Brünhilda jobb öklét már készítette is elő, hogy odavágna, ütött is, csakhogy a “nagyvezír” elkapta Hilda kecses csuklóját, azonmód kicsavarta karját hátrafeszítvén, s kirúgta szemet gyönyörködtető lábait méghozzá úgy, hogy hasra vágódjék, előre is esett, sőt zuhant szegény Brünhilda, míg harcképtelenül hasmánt nem feküdött. Hildánk másik izmos karját, ugye a balt is hátracsavarintotta a ravasz bandakapitány és a két csuklónál egy zsineggel összekötötte jó erősen, sőt környéknél is, hogy Brünhilda aztán nőiességtől és erőtől telt, nagyon formás karjai kifeszüljenek, még egy rúdhoz is erősítette azokat, amit kicsivel a vállai alatt helyezett el, helyesebben, a rudat a hóna alá dugta. A megkötözött drágaság pedig nyöszörgött, mivel csak azt tudott, erre az előnytelen végkifejletre nemigen számított.

Ám itt álljunk meg egy szóra, nyájas olvasó, bizonyára csodálkozik azon, hogy miként tudta ilyen könnyedén elintézni a rablóvezér, azt a bajnoki Brünhildát, aki az imént vert péppé egy hústornyot, és egy másik kigyúrt sameszt. A magyarázat az, hogy a rablóvezér volt emberei közt a legügyesebb verekedő, ha ez eddig nem is tűnt fel olyannyira, ugyanis az elébb vázolt kis csetepatéban egy illegális fejvadász (parkonálló, parkerdő réme) sem tudott egyetlen ütést sem bevinni a milóiaknak – ha erről nem is írtam túl részletesen –, még hozzájuk sem tudtak érni csak kényszerűen, na még tényszerűen fogadták az ütlegeket. Ellenben a főnök a nagyon gyorslábú Samantha bokáját el bírta kapni és most szegény Brünhildánk csuklócskáját is, csak hát Vésztőy tapasztalatlansága révén nem tudott e fogásból oly ügyesen kitörni, mint Samantha.

De térjünk vissza történetünkhöz, tehát ez idő tájt a rablóvezír mindegyik embere fölserkent az ájulatból, kivéve azt, akinek Samantha csinos ülőcsontjával szétzúzta a gégéjét, na meg a nagydarab, akit Vésztőy Brünhilda hagyott helyben nagy-nagy alapossággal. Ebből következőleg újra heves küzdelem alakult ki a maradék hölgyekkel, ugyanis a közrablók Samanthára és Amandára vetették magukat pontosan négyen, nos négy kettő ellen nem egy ijesztő arány efféle milói harcosszüzek számára. Eközben a vezér egy emberével Brünhildát a hóna alá dugott, természetesen erősen a karjához zsinegelt rúd két végénél fogva elhurcolta. De ezelőtt megkötözési móduszát kvázi farkasgúzzsá alakították, azaz lábait is – hiába kalimpált szegény, nem volt kecmec – térdhajlatban a rúdra helyezték és bokáját combjához béklyózták. Hiába kiáltozott a kétszemélyes nősereg segítségéért, egy titkos ösvényen eltűntek véle a buja növényzet között és egy szintén szigorúan titkos csapóajtón által, egy még titkosabb lifttel a föld alá süllyedtek.

Érdekes, a föld alatt is egy parkerdő-vadon volt, - ami tulajdonképp egy sötétes végtelen, négyszögletes kerek erdő, dzsungeli vegetáció olykor tisztásokkal megszakítva - fáról fára, levélről levélre szakasztott olyan, mint a felszíni. Ekkor megszólalt nagy méltóságteljesen a vezér:

Bögyös menyecském, hiába sikongatsz azzal a fátyolos altoddal, úgy sem lelhetnek meg. Jó harcos vagy, bár még tapasztalatlan, de nyersz majd eleget belőle, mert eladunk gladiátornak. Ha meg katonaszökevény vagy, akkor Dagon irgalmazzon neked.

Haramiák, ezt még megkeserülitek! – sziszegte fájdalmasan Hilda.

Kíváncsian várjuk – vágta oda gúnyosan a bandavezér.

Azért a rúgásért még nagyon elpáhollak, baby – fenyegetőzött öntelt felsőbbrendűséggel a másik bűnözőszerűség, ugyanis ő volt, aki Brünhilda háta mögé próbált somfordálni, az első felvonás végén, ugyebár a melák Hilda általi elintézésének első felvonása végén, de az erős bombanő, Vésztőy Brünhilda mérlegállásból kiindulva példaszerűen lerúgta.

Biztos csodálkozol, hogy hol vagy, a föld mélyén-e avagy a színén. Elvesztetted a tájékozódó képességed, ugye? Ott is vagy, ahol eddig, meg nem is, ugye? – Próbálkozott vájkálni a főnöki rém Hilda gondolataiban, s meg volt győződve, hogy ezzel belső kínokat is okoz néki a megkötözve boton függés fájdalmán kívül. Közben odaértek egy ismerős, hatalmas törzsű, évezredes, ágas-bogas fához, érdekes, felettébb érdekes, mintha ahhoz kerültek vón, ahol Brünhilda nemrég a három milói hölggyel beszélgetett. Hol aztán megjelent a fura világtalan öreg, aki valami veszélyre figyelmeztette őket. Végezetül jöttek ezek a haramiák, meg a velük való viadalozás. De most ott nyoma se vót semmi ilyesnek, négy roboszt álarcos férfiakkal mérkőző két csini milói hölgyeknek, ám ily nyúlfarknyi idő alatt még Samantha és Amanda se láthatta el a baját a négy latornak, még itt kéne csatározniuk, ha ez csakugyan az a fa. Ugyanis itt és most senki és semmi. Itten kísérteties, vihar előtti csend honol. Efféle gondolatok jártak szegény megkötözött rab, Brünhilda fejében.

Helyben vagyunk, ez kiváló lesz – szólt a főnök elismerően a faóriásra tekintve, botra erősített batyujukat, ki jelen esetben Brünhilda volt, óvatlanul a földre ejtették, mint valami vadászzsákmányt. Szegény Vésztőy nagyot nyekkent, de szép száját nem hagyta el jajveszék, még nyöször sem.

Remélem, bírod a fájdalmat, amazonocska – szólt megint az élbandita, ezzel Brünhilda hátrakötözött csuklóira egy igen erős és hosszú kötelet rögzített, azért előtte a rudat kibütykölték a hóna és térgye alól, így lába kiszabadult a pszeudo-farkasgúzsból, és átvetette az öreg, terebélyes fa egy kellő magasságú, masszív ágán. Ekkor már társával ketten, a kötél másik végén is húzva fellógatták Vésztőy Brünhildát úgy, hogy hátrafeszített könyéknél és csuklónál összekötözött karjánál fogva függött, hogy teljes lepkesúlya két kifacsart karjára, csuklóira nehezült, ívelt vállai majd kimarjultak. Ezt pedig oly belzebubi leleményességgel tették, hogy kényszerspiccbe merevült lábfeje, parasztosan mondva lábujjhegye épphogy csak érintette a talajt. Hilda nagyon erősen összeszorított, magától értetődően tökéletes fogsora közül sziszegő hang kígyózott elő, mellette halkan diszkréten sikongatott.

Ezután a másik zsivány, aki Vésztőy elpáholását helyezte kilátásba – egyébként ő volt, aki felismerte megrohamozásuk kezdetén (mármint Samantháén, Amandáén és Brünhildáén), hogy a széphölgyek milóiak, a második legrusnyább hangú a rablóbandából, de most már pályázhat az első helyre, ugyanis a hangszínborzalmasság bajnokának farinxja (s tán ő maga is) megsemmisült Samantha jóvoltából, hiába állt fallanxba. – bemutatkozott:

Én Oymun vagyok, szépségem, egy életre megjegyzed ezt a nevet, arról biztosíthatlak. Jobbal is, ballal is Brünhildát képen törölte, majd mindennek tetejébe gyomorszájon. És azt is hangoztatta: – Ez még csak a kezdet.

Sunyi kis strici – nyöszörögte minderre a félájult hölgy. Majd milói erőtartalékait összeszedve bal lábbal – úgy, hogy tanítani lehetne – mellbe rúgta a gyáva és valóban sunyi emberrablót, az hátrahanyatlott. Levegő után kapkodva, bordáit tapogatva, nagy nehezen tudott csak feltápászkodni, aztán szitkozódva rohant volna, már amennyire bírt a felfüggesztett Hilda felé, hogy darabokra tépné, de a főnök higgadtan visszafogta:

Hagyd Oymun, nem látod, hogy ez itt egy magatehetetlen, gyenge(elméjű) nő? Teljesen elment az esze, nem tudja kikkel áll szemben, azt hiszi a kicsike, hogy velünk lehet játszadozni. Üss le hamar a földre, a lába közelébe egy sátorszöget!

Oymun az övére erősített tarsolyban kezdett kotorászni, végül kiemelt belőle egy zsineget és egy szöget, az utóbbit egy a földön heverő husánggal beverte a talajba, méghozzá oda, ahova vezére javasolta. Ekkor az igen kényelmetlen s nagyon fájdalmas pózba kényszerítettség miatt elkábult Hilda lábait bokánál összekötözte s a szeghez erősítette.

Most rugdalóddzál, csak gyermekem! Túl jók voltunk hozzád, amikor kiszabadítottuk azokat a nagy, nagyon szexi lábaidat a farkasgúzsból – dörögte a vezérürü Hilda csini fülébe, miközben a másik ébrenlétre pofozta, de nem túl gyengéden, aztán csecsbimbóknál hegyesedő, ágaskodó gömbmelleit tapickolta, lapos hasát lapogatta, bársonyos tapintású, hosszú, jól megtermett, lélegzetelállítóan formás combjait dörzsölgette, mindennek tetejébe közéjük, meg ultrarövid szoknyája alá nyúlt.

Mit akartok tőlem? Préselte ki e pár szót magából Brünhilda, azt is igen kínlódva, reményvesztetten.

Beszédem van hozzád! Olyankor nem illik alukálni! Ezzel tisztában kell lenned, mert ahogy elnézem, te illemtudó úri kisasszony vagy, nem oly faragatlan garabont, mint mi. Erre mind a két férfi idétlenül felröhögött.

Én, Bachwim vagyok, a garabont törzs főnöke – ekkor vette csak észre a felfüggesztett Hilda, hogy nem álarc az, ami rajtuk van, hanem álorcátlan képük van rémisztőre pingálva-tetoválva vagy netán saját pofázmányuk lenne önmagában, kifestetlenül olyan szörnyűséges?

Bachwim nagy, vérben forgó, zöld, gürü szemei lustán fürkészték Hilda Brünt, hatalmas, afrikai törzsi maszk arcából kontrasztosan, szabályos, apró, fehér fogak villogtak elő, amíg beszélt. Mind a két haramia teste teljesen humanoid volt, izmos, de vöröses zöld színbe játszott, más nem volt rajtuk, csak egy térd alá érő, övvel összefogott, szoknyaszerű háncslepel és valami bocskorszerű lábszárközépig érő lábbeli. Hajuk püspöklila és rasztás, mint egy vezérbirkáé.

Oymun pedig a fiam – folytatta a vezérürü. – Mivel jó harcos vagy, elmondok neked egy-két dolgot. Csúf kiköttetésed oka, hogy péppé verted a legerősebb emberem, a mihaszna fiamat meg csúnyán összerugdostad. Lásd be gyermekem, ezt nem hagyhatom büntetés nélkül, hova lenne akkor a tekintélyünk? Nem utolsósorban pedig nagyon jól mutatsz így kedves, van fogalmad róla, milyen eszméletlenül izgató egy tökéletes női test, amint mozgásképtelenné kötözve, felakasztva fityeg, miként a feldolgozásra váró hús a mészárszéken.

Brünhilda most Oymunt is alaposan szemügyre vette, már amennyire ezt időről időre elhomályosuló tudata engedte. Bizony bizarr emberi nembeli - nem emberi keveréke vonásai között valamiféle jóképűség-foszlányok is felfedezhetőek voltak.

Édes leányom – szőtte a szót tovább a törzsfő Bachwim –, nyíltan beszélek veled. Mert ily vérmes természettel megáldva alázatos feleség nem leszel, vagy élő kariátidának adunk el valamelyik újgazdag palotájába vagy gladiátornak, akkor meg csak az arénában találkozol némi világossággal, amúgy örök sötét tömlöcben fogsz sínylődni láncra verve. Ha meg katonaszökevény vagy, átadunk a minden-hatóságnak, és akkor örökre a Tartaroszba száműznek, ott pedig bizony válogatott kínzásoknak leszel kitéve nemzedékről nemzedékre.

Nem vagyok dezertőr, épp most jelentkeztem volna az Űrgárdafőtiszt-képzőn – lehelte-lihegte csókos ajkain Brünhilda egy utolsó erőfeszítéssel, mielőtt megint öntudatlanságba hullt volna, de megint jött Oymun, a főébresztő, és így kiáltott irigykedve – majd kapsz tőlem űrtisztképzőt! – és lekent egy hatalmas pofont Vésztőynek és feszes kockahasát is megsorozta.

Vésztőy feléledt, talán túlzottan is, mert a szép arcába vihogó Oymunt azon nyomban lefejelte. Csak úgy dőlt orrából a sárga színű, nyákos vér. Apja megint vissza kellett hogy fogja a testi sértett, heves ifjút.

Fiam, ezt megérdemelted, ugyanis semmit sem szabad túlzásba vinni. Látom, megint felfrissültél! E mondatát már Hilda G. Brünhöz intézte.

Most meg kell tennem valamit sebtiben. Megint vett egy erős madzagot, az egyik végét a hátra kötözött karjánál fellógatott spiccen álló összekötözött bokájú hölgy copfjára erősítette, a másikat pedig ahhoz a faághoz, amin Hilda Geröyk Brün, a Vésztőy Brünhilda függött, így most már gyönyörűséges koponyája is fixálva lett, nehogy megént valamelyiküket lefejelni kísérelje.

Így nyugodtan folytathatom, te, bohó gyermek. Mi, a Daimóniai Birodalom vazallusai vagyunk, Báászt, az időszellemet tiszteljük, – persze a nagy Dágont is, – aki megmutatta ősünknek Csikcsavásznak a féregjáratokat. Idővándorok vagyunk és e nem beton -, de városi dzsungel élő szellemei. Sose találnak meg téged a barátnőid, két órával korábbra csusszantunk vissza az időalagúton, akkor még itt sem voltak daliás milói lánypajtásaid, senki se szabadíthat ki a kezünkből.

Mondandóját befejezve a törzsfő és fia e ténynek örömére extatikus örvendezésbe tört ki, vagyis csillapíthatatlan nevetés birizgálta rekeszizmaikat.

Ám hamar vége szakadt féktelen jókedvüknek, torkukra fagyott a nagy hahota két gyilkos sün formájában (pengeéles-tüskés gömbölyded robottőr), a két garabont élettelenül roskadt össze, gigájuk, nyakuk, nyaki verőerük széttrancsírozván sárga testnedvük meg patakzott, teljesen kivéreztek egy pillanat leforgása alatt, ezzel lelkük is távozott bogarak, kígyók-békák, patkányok képében.

E négylábúak, csúszómászók biztosítják tudati folytonosságuk, ugyanis azokban él tovább lényük, ám csak átmenetileg, mert e jószágok vehikulumok egyúttal pszükhopompszok nékik ez erdő fáinak kígyózó, sziszegő ágai edényrendzserébe juttatják őket, hogy meditációra ösztönző hexametereket dallhassanak, az erdőnek e halandó rossz szellemei, rossz életük után e vadon szelíd szellői, szelletei, fél-materiális, alsóbbrendű nemtői is lesznek egyben, micsoda panteizmus, a természet szabadságot, békét adó disztichonjait susogják, a választottaknak még Homéroszt is megidézik, tapasztalhatták ugye írásom elején, olvasóim, ki még mindig vak, de jövőbe lát.

Brünhilda teljes megadással követte az eseményeket, gondolta, a mostani állapotnál minden csak jobb lehet, bármi is következzen, még a végleges, teljes megszűnés is, de azt hiszem, tudati fejlettsége, Önmagára való rátalálási szintje miatt egy milóinak efféle alternatíva nem is kínálkozhat.

 

 

 

  
  

Megjelent: 2022-09-11 20:00:00

 

Batári Gábor (Budapest, 1967. március 09.) író

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.