Keresés a honlapon:

Szilasi Katalin: Ősszel

 

 

 

 

 

Ősszel

 

Ősz volt. Amolyan igazi, aranyló ősz. A levegőben az érett gyümölcsök édeskés illata összekeveredett a fonnyadt falevelek fanyar, kesernyés szagával. A nap jócskán visszavett tüzes, nyári kedvéből, és mint aki búcsúzik, még egyszer végigsimogatta a házak oldalát, ahol a bogarak a langyos falakra tapadva melengették a hűvös éjszakában megdermedt, apró lábaikat.

Az öregek is kiültek a kapuk előtti kispadokra, a bágyadt napfényben süttették nyilalló tagjaikat. Némely porta előtt négyen-öten is összejöttek, egymás mellett gubbasztottak, akár a fekete varjak a palánk tetején. Ilyenkor meg nem állt a szó bennük, jólesett felidézni a régen történt dolgokat, elmúlt életüket. A gyerekek, kicsik és kicsit nagyobbak, az árok szélén játszottak, így könnyű volt szemmel tartani őket.

Ilonka egész közel húzódott az öregek padjához. Csutka babája volt, azt öltöztetgette csuhéruhába. Nem régen költöztek ide, a Tisza parti kis faluba, a többi gyerek között még nem találta fel magát. Ugyan már az első nap kinevették, mert a kukoricát tengerinek nevezte, meg nem dobálta, hanem górálta a folyóba a kavicsokat. De hát a Hajdúságban ezeket a szavakat használták. Az öregek nem törődtek vele, hogy ott van, szinte észre sem vették a maga csöndességében mellettük üldögélő gyereket.

Veronka néni volt a legidősebb, a legtöbb történetet ő mesélte.

− Nem volt ám mindig ilyen szelíd az ősz! Volt olyan év is, hogy állandóan esett az eső, nem is esett, hanem zuhogott. Még a szőlősszemek is kirepedeztek a tőkén, aztán ott mentek tönkre, leszedni sem volt érdemes. Utána meg jött az árvíz. Töltögettük a homokzsákokat, raktuk a kerítéshez, oszt mégis volt, ahova bement a Tisza. Emlékszel, Juszti, a tehenetek akkor borjadzott éppen. Az urad ott maradt vele végig az istállóban.

A sírós hangú, sovány kis Jusztina néni át is vette a szót:

− Ajjaj! Imádkoztam is értük a Jóistenhez, hogy ne hagyja ott veszni őket. Mi lett volna velem?

− Nem azon az őszön ragadta el az ár a Törő Józsiék jányát is? – kérdezte Sándor, az egyetlen férfiember az öreg mámik között.

− No, nem kelletett Törő Borist a víznek elragadnia, ment az magától is.

− Bolond vót?

− Nem volt az bolond, csak már rövidebb volt elől a szoknyája, mint hátul. Muszáj volt neki a Tiszának menni, szegénynek – válaszolta Veronka.

− Miért nem ment el az angyalcsináló Sárához? – hajolt közelebb Veronhoz Juszti.

− Ment a szerencsétlen, de már későn – fogta halkabbra a hangját a mindentudó öregasszony. – ’Én, jányom, nem öllek meg. Így is szaglásznak utánam a csendőrök’, mondta neki a vén Sára, és hazaküldte. Ő meg nem hazament, hanem a Tiszának.

− Ej, pedig de szép, kis cserfes lányka volt – szólalt meg a fekete kendős Teréz, aki eddig hallgatott, csak bólogatott reszketeg fejével. – De hát szegények voltak a szülei, szegény lány után meg nem nagyon kapkodnak a férfiak, hogy elvegyék. Igaz-e, te vén, lókötő Sándor? –vágott a szemével az öregember felé.

− Hm. Rígen vót, igaz se vót tán – húzta be a nyakát az öreg.

Valamikor ők Terézzel egy pár voltak, de hogy leégett a lány apjának a háza, Sándor szülei nem engedték, hogy a fiuk egy földönfutót vegyen feleségül. Főleg a fiú anyja ágált a házasság ellen.

Ilonka figyelme megakadt az angyalcsináló szónál. Egy kicsit gondolkodott, aztán szaladt be a konyhába az anyjához, aki épp szilvás gombócokat eregetett forró vízbe a tűzhelynél.

− Anya, te tudod, hogy csinálják az angyalt?

A fiatalasszony megrökönyödve fordult a gyerek felé.

− Honnan veszel ilyen butaságot?

− Nem butaság! Veronka néniék mesélték, hogy a vén Sára angyalcsináló volt. Dédi is hallotta, és csak úgy bólogatott rá a fekete kendőjében.

Az asszonyka félrehúzta a platnin a gombócos fazekat, beletörölte a kezét a kötényébe, és gyors léptekkel kisietett a ház elé.

− Maguknak, nagyanyám − fordult nagy hanggal a fekete kendős felé, de úgy, hogy a többiek is hallják, − nincs más témájuk, csak az angyalcsináló Sára? Legalább nézzenek szét, van-e gyerek a közelben, ha ilyesmiről támad kedvük fecsegni. Örüljenek ennek a szép, őszi napsütésnek, amíg tehetik!

Azzal a haragtól megpirosodott arccal visszasietett a konyhába.

− Kardos menyecske az unokád, Teréz! Akárcsak a Sándor anyja. Teljesen ráhajaz. Az még az urát is kordában tartotta – jegyezte meg szemét hamisan összecsippentve Veronka, a falu mindentudója.

 

 

 

 

 

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2022-09-30 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.