VideóA Danubia Televízió videója Keresés a honlapon: |
Farkas Molnár Péter : Csak a hősök
Csak a hősök – András bá'! András bá'! Kis kölyök áll szemközt a csőszkunyhóval, s kiabál vékony hangján. Szőke, gubancokban lógó haját meglobbantja néha a nyári szellő, a szürkés, szakadozott gatyából kikandikáló vékonyka lába szurtos a rászáradt sártól. A szalma zsúppal fedett, vályogfalú kunyhó alacsony ajtaján öreg férfi bújik kifelé, arca borostás, nagyot nyög, amikor kiegyenesedik. Hideg, kék szemével szúrósan néz a gyerekre, lelógó, hófehér bajszát mérgesen mozgatja. – Tán ég a határ, te? Mér kajdászol? Mit akarsz? A vékonypénzű fiúnak eszébe sincs megijedni. Vigyorog az öreg csőszre, fejével maga mögé int. – S az miért jó, hallod-e? – Mert melegít. Erre a bölcsességre a fehér bajszú férfi csak legyinteni tud. Bodzafa vastag, göcsörtös ágából faragott mankóját a hóna alá szorítja és elindul, közben szuszogva kérdezi: – Oszt micsinájjak én tevéled a napon, te pocok? – Hát mesíjje el, hun maratt a fél lába. – Oszt hányszor mesíjjem még, hallod-e? 'Szen meséltem mán vagy háromszor. A szőke kölyök boldogan vigyorog. – Nem baj az. Még nem tudom fejbül. – Huszár vótam, káplár, a Barkóczy regementbe. De ezt mán tudod. Azt is, hogy a franciákkal hadakoztunk, Lengyelországba. Körülkerítettek bennünket, oszt minket hátra hagytak, hogy feltartóztassuk űket, amég a sereg zöme elvonul. – Ezt mán tudom. Meg azt, hogy ippeg százan vótak, a sok ezer franciával szembe. – No, látod. Hát mit meséjjek akkor? – Nem féltek? – Nem. Huszár sose fél. Széjjelnyílottunk hosszú karéjba, oszt reájuk! Üsd-vágd, aki Istene van! Aprítottuk űket, amíg el nem fogytunk. Éngem meglűttek, leestem a lúrul, a lábam odalett. A kis legény, szemében értetlen csodálattal nézte az öreg, féllábú férfit. – Hát a többiek? Odavesztek mind? Az öreg nézett maga elé, aztán csak legyintett. – Elestek mid egy szálig. – De nem minden huszár hal meg, igaz-e, András bácsi? Hanem csak a hősök. A köpcös, sima arcú százados vágtatva robogott végig a fehér kövekkel borított úton. – Hogy híják kendet? – Matuk Imre huszár őrmester vagyok, kapitány úr szolgálattyára, a ceglédi huszár ezredbül. – Hány embered van, Matuk Imre? – Hatvanhét közhuszár, három káplár, meg jómagam. – Tudod-e, mit vállalsz? – Tudom, kapitány úr. – Erősítés nincs. Töltényt, port, én többet nem adhatok. Csak azt a kis tábori ágyút hagyhatom itt. Ameddig tudjátok, tartsátok fel a muszkát, ha kifogytok a munícióból, a hidat felrobbantjátok. Idő kell, hogy a sereg maradéka eltávolodhassék, újra rendeződjék. – Megértettem, kapitány úr. Reggelig egy muszka se gyön által a vízen. A százados ismét megnézte magának a fiatal, kemény tekintetű huszárt. – Van-e családod, Matuk Imre? – Anyám él, Cegléd mellett, a tanyánkon. – Tiszteltetem az édesanyádat. Derék fia van. Kezét nyújtotta az őrmesternek, aztán feszesen tisztelegtek egymásnak. A százados a lovához indult, de fele útról visszament az emberéhez. – Isten segítsen meg benneteket, fiam! – Magához ölelte a hegyes bajszú legényt, aztán ellovagolt. Délután négy óra tájt látták meg a folyó túloldalán az orosz előőrsöt. Óvatosan, lépésben jöttek a hídig, ketten a hídon lovagoltak át, négyen a vízbe ereszkedtek. Tüzetesen átvizsgálták a híd szerkezetét, aknákat kerestek. Hogy nem találtak, megnyugodva visszakapaszkodtak a partra. A két lovas átügetett a hídon, először jobbra, aztán balra kanyarodva vizsgálták a partot, fél kilométert ügettek mindkét irányba. Nem találtak semmit, ami ellenség jelenlétére utalt volna. Pedig a huszárok végig ott lapultak, alig karnyújtásnyira tőlük. Visszalovagoltak a túloldalra, aztán eltűntek az utat szegélyező dombok mögött. Valamivel öt óra után, a gyalogosok ellepték a hidat. Csillogtak a puskákra tűzött szuronyok. A huszárok bámulták a tinta kék kabátokat, rajtuk a nagy rézgombokkal, a vörös csákókat. Amint az első sor lelépett a hídról, száraz roppanással csapott közéjük a karabélyok gyilkos össztüze. Hanyatt homlok menekültek visszafelé, egymást taposva. Sok holttest maradt a hídon, még többet sodort el a folyó vize. Később megjelentek a fehér kabátos lovasok, kék köpenyük lobogott vágta közben. Megrohamozták a hidat, hosszú pikájukat maguk elé szegezve. A kartácsra töltött tábori ágyú tüzét közvetlen közelről kapták, őrült kavarodás támadt, dörögtek a fegyverek. Tíz perc sem telt el a roham kezdete óta. A hídon szerteszét hevert halott és sebesült ember és ló. Lassan besötétedett. Az éjszakai sűrű sötétben Matuk Imre nem vette észre a vízparti bokrok közt ülő legényt, így csaknem átesett rajta. – Mér nem pihensz, Ábris? Vannak strázsák minden irányban. Aludhatnál. – Elgondolkodtam. A közhuszár próbált felállni, de Matuk a vállánál fogva visszatartotta. Leheveredett mellé. – Oszt min járatod a fejed, te? – Én azon, hogy mér harcolunk mink itten. Az őrmester sokáig hallgatott. Végül egészen közel hajolt az emberéhez, úgy válaszolt. – Hun szógáltál, mielőtt hazagyüttél? – Stájerfődön. – No! Akkor láthatod. Elvittek erővel tizenkét esztendőre. Szógálhattad a kétfejű sast, komám, ha akartad, ha nem. Ha kivívjuk a szabadságot, nem kell tovább szógálnod. – Katona mindig kelletik, oszt magátul senki nem bolond beállani. – Te parancsra gyüttél haza? – Dehogy. Kötéllel se tarthattak vón' vissza. – Na látod. Megaztán, ha magunk urai lennénk, nem kellene katona. Mer' nem háborúznánk. Ha meg reánk támadna valaki, mennénk önként. – Hát azt tudod-e, Ábris, ki a mi ősapánk? – Hogyne tunnám. Árpád vezír. Meg István király. – Nekünk foglalták el ezt a fődet. Most mégse a mienk. Hát ezér harcolunk, koma! Hogy ne mások mongyák meg, mit lehet a magyarnak, mit nem. Érted-e? Ne másokér follyon a mi verejtékünk, a mi vérünk. A legény kis ideig emésztette az őrmestere szavait, aztán csak ennyit mondott: – No, így mán értem, strázsamester uram. – Hát akkor holnap úgy roncs reájok, mint a szélvész, oszt a kardod úgy vágjon küzibük, mint az istennyila! – Reájok megyünk? – Alighanem... A legény megmarkolta göndör üstökét, és boldogan kiáltott. – Híjj, te kegyelmes Isten! No vígre! Mer ebbül a talpas huszárságbul mán elég vót, de nagyon! – No legínyek! Tőtésünk, porunk nincs egy csöpp se. Az álgyut szíjjelrontottuk, csak a kard maradt, meg a lú. A hidat felgyúccsuk, átúsztatunk, oszt belemarunk az ódalukba. A hetven huszár szeme felcsillant. – Hanem, mondanék valamit. Ha átal megyünk, vissza mán nem jövünk, ezt jól ércsétek. Matuk Imre elővette a nyeregtáskából az ezred lobogóját, s átnyújtotta az egyik legénynek: – Rúdra véle! Lassan léptettek az oroszok felé, felettük csattogott a szélben a vörös és fehér háromszögekkel szegett sárga zászló. Valami háromszáz méterre lehettek, amikor az őrmester megállj parancsolt. – No, legények, Isten nevében, a szabadságért: Szablyát! Szisszenve röppentek elő a huszárkardok. A hetven lovas sebesen vágtázva, széles karéjba nyílva rontott az ellenségre. Fedotov ezredes megkövülten nézte a támadókat. Értetlenül csóválta a fejét, aztán intett a szárnysegédjének. A tömegből egy század kozák vált ki és indult a huszárok elé, aztán még egy, majd még egy. Csaknem fél óráig tartott, míg sikerült elnyomniuk a maréknyi magyart. Matuk Imrét a veséjén érte a lövés. Lefordult a nyeregből. Lehunyta a szemét.
Megjelent: 2022-08-21 20:00:00
|
