Próza

Mikor én voltam a mozdony, nagyon sokat dolgoztam. Pedig nem akartam én kimelegedni, poros-maszatos lenni, meg lótni-futni egész délután, mert sokkal inkább szerettem volna zsírkrétával rajzolni, befejezni azt a házat, amit még délelőtt kezdtem el, csak az ebéd miatt nem tudtam rendesen megrajzolni a tetejét, aztán meg aludni is kellett. És mikor végre hozzáláttam, hogy a tetőcserepeket kiszínezzem, akkor hirtelen mozdonnyá váltam. De, tényleg! Egészen igazivá. Volt sok kerekem, pontosan tizenkettő, megszámoltam. És volt ütközőm, áramszedőm, hisz villanymozdony lett belőlem, volt kürtöm is, meg három lámpám, kettő alul, egy meg felül, szép háromszög alakban.

Az Oláh

(Kései halotti beszéd)

Milyen barátság volt a miénk, Gyalu? Te kóbor poéta, te öreg kamasz, te száműzött herceg, te vén renegát.

Tegnap egy vaskályháról jutottál eszembe. Amilyen az etédi dolgozószobádban állt, tetején föltornyozott kéziratköteg -- fényképem van róla. -- „Péter fiam, hozd a kalapácsot és azzal verjed az írógépet, mert nem bírom végighallgatni, hogy ilyen lassan teszed tönkre!” -- Emlékszel, ott volt még Blénesi Éva meg Bágyi Bencze Jakab.

A Mátyás templom ódon boltozata alatt hallgattuk a Csíksomlyói passiót. Elnéztelek téged. Mellbevágóan archaikusnak tűntél a majd ötven évvel fiatalabb Enikő mellett. Milyen kapcsolta volt köztetek, Gyalu? -- Te nagy ember egy kis korban -- mondta rád ott valaki.

Kecskekörmöt talált a parton a kavicsok, tört kagylóhéjak közt. Felvette, forgatta, tapogatta, aztán belemerítette a hideg vízbe és kiöblítette belőle a beleszáradt homokot. Lerázta, megvárta amíg megszárad és a zsebébe tette. Elviszi magával.

Tudta, hogy mások zacskóba földet gyűjtöttek vagy virágot préseltek, mindegy is, de kell majd egy darabka otthon. Az öreg Jeszenszkyre gondolt, a lelkészre, aki a lánya hajából rejtett el egy tincset, mielőtt elhurcolták, pedig ő nem hagyta el az országot, csak Recskig vitték.

   Volt egy fiú, a szeme olyan kék, hogy a lányokat azonnal rabul ejtette. Akit háromszor megkért, hogy legyen vele, az mind úgy is tett. Sokan próbáltak ellenállni a varázsnak, végül mind engedelmeskedtek a szemeknek.

A magyar paraszt nem szereti a változatosságot. Minden úgy van jól, ahogy mindig is volt.

A boldogtalan Balcsi bácsiék csak akkor kezdték a disznóvágó szezont, amikor már leesett az első hó, a kést mindig pirkadatkor döfte a kurta farkú malac nyakába a tarjagos képű böllér, aki ekkorra már mindig megivott legalább három kupicányi papramorgót, ha volt pap a közelben, ha nem, mindig Rozika néni, a háziasszony keverte fakanállal a kifolyó vért, mégpedig évről évre ugyanabban a széles, barna tálban, mindig szalmával pörkölték a disznót, amikor már volt gázpörkölő, akkor is, az orrát mindig a kutyának vetették, a vér mindig szépen piroslott a vakítóan fehér havon.

Nem várt szerelemgyerek volt. Csak azok születnek ilyen szépnek, így mondták a faluban. Gesztenyebarna, hosszú copfjait már messziről megismerték.

– Tudod, a Sanyinak a lánya. Ne mondd má, hogy nem ismered – duruzsolták.
– Úgy hasonlít az apjára, hogy le se tagadhatná.
– Az annyának, a Panninak vót ilyen szép haja lyány korában, tőle örökölhette.
– Meglehet ám, hogy éppolyan kikapós lesz, mint az annya. Látszik az most is.
– Miket mond már? Rendes asszony az annya, csak az ura, az a baja neki.

Feküdtem a padláson és a szigetelőanyagot bámultam. Fülemben Green Day üvöltött, arra gondoltam, hogy milyen más volt az egész, amikor ideköltöztünk. Három vagy négy éves voltam. Talán inkább négy, mert a húgom is megvolt már, kisbaba volt, mindenki vele volt elfoglalva, én meg szabadon bóklászhattam. Egy falétra volt az emelet plafonjához támasztva, azon jutottam fel a padlásra. Az egész házsornak új szaga volt, sóderkupac volt a kertünkben, és még nem voltak elválasztva a padlásterek, csak néhány oszlop volt meg gerenda. Lakásonként ötven négyzetméternyi tetőtérben rohangálhattam. A szomszédok is még a lakószintjeiket rendezték, igazán senkit nem érdekelt, hogy mi van a padlással. Egy darabig.

A nem látható dolgok valósága

Jézus Krisztusnak

Az idő mozdulatlansága a rezzenetlen tó felszínén válik képpé. A csillagok az esőcseppek potyogásával egyre sárgábbnak és fényesebbnek tűnnek a víz tükrén. A fröccsenések által képződő kráterekben alábukik egy-egy bolygó. S ezek után hirtelen elemi élményként robban be a vihar, ahogy kilép az erdőből. Hirtelen átcsap havazásba. Akár az érzékiség ambivalenciája, mintha egy női test heverne a barlang előtt. Ahogy hideggé lesz a szívünk, az eszünk még mindig kacérkodik egy hógolyó meggyúrásával. De a megfigyelő is futni kezd a ház felé. Fogja a paparazzo nő kezét és együtt szaladnak a sziporkázó hurrikánnal szemben.

Kis éji lidérc –
ne kérdezd, miért

(Hát csak mert miért ne?)

Robinson ki a tengerpartra ment, nem volt mert neki más. Csak tengerpartja volt, meg a sziget közepe, de ott nem látta maga előtt a tenger peremén örökké lebegő narancssárga reményt, a nagy csalást, mely belepte mint palást az életét, a rohadt elfuserált életét. Mindig várta a hajót, s nem hitte a valót, hogy nem jön; az csak rossz álom, tudta, s hogy átaludta minden napját eddig, igen, erősen hitte, felébred végre majd, felébred végre majd, felébred végre a hajó jöttére, s kusza gondolatai elsimulnak majd, s alhat is talán nyugton, nem felriadva folyton, ha felébred egyszer már.

Kiment a konyhába, főzött egy háromszor egyet, rágyújtott egy cigire. Mikor kész lett a kávé kilépett a pirinyó erkélyre, onnan bámulta az utcát. Tulajdonképpen elégedett volt önmagával, rendesen megszervezte a születésnapot. A fia tizennyolcadik születésnapját. Mégiscsak törődöm a gyerekkel, morgott csak úgy saját magának. A füstöt jó mélyre szívta, s kiengedte az orrlyukán. Nem mondhatja senki… Az apa sokáig egyedül lakott, albérletben. Egy szoba, kis konyha, még kisebb fürdőszoba. Télen magas a rezsi. Egy szép napon azonban a szállásadónő eladta a kéglit.

Egy eléggé öreg férfi cammogott az utcán. Koldus volt, nem élt senkije. A gyomra akkora, mint a gyűszű. Éhes volt. Nem tudta, kihez forduljon, hogy valakit találjon, aki megeteti őt. Barázdált arcán a ráncok magukért beszéltek. Egy idős néni is megbámulta. De nem szólt hozzá. A koldus valamit motyogott, mikor elment mellette s az asszony hallott is valamit belőle.

- Bolond! – mondta magában

Egy építkezéshez ért, ahol kőművesek dolgoztak. Egy nagy daru emelkedett az égbe. Fáradhatatlanul dolgoztak, a homlokukról törölték az izzadságcseppeket. Kenték a maltert, rakodták a köveket s úgy dolgoztak, hogy a Jóisten sem zavarhatta volna meg őket.

Emlékeim…

Kerestem a tizenkettes számot – sok egyforma között azt az egyet, ahova a hirdetés csábított. Gyűrögettem az újságból kitépett papírfecnit: „Könyveket, könyvtárakat veszünk, érte megyünk...”

A fene egye meg! Az egyforma házakat, meg ezt a bolond világot is. Olyan vagyok, mint a részeges templomszolga, aki úrasztalról lopott misebort árul. Könyveket eladni... Hat év gyűjtése. Napidíjamból vettem, áthoztam a határon; könyvekre költöttem, amíg mások frottír zoknit, konyakot hordtak.

– Nyusziskakaó!

Jaj, ne! Még ne! Mi lenne, ha nem mozdulnék? Ha csak feküdnék békésen a takaró alatt, szép nyugodtan venném a levegőt, mintha nem is hallottam volna az ébresztőt. Minden reggel ezzel kelt. Könyörgöm, ma vasárnap van! Aludni szeretnék! Csak egy kicsit még! Légyszi! Ígérem jó leszek, csak bújtasd vissza ezt a szőrmókot még az ágyikójába!

Áll az ágyam végében. Érzem a pillantását. A nagy boci szemeit rám emeli, és amikor nem mozdulok, kicsit hangosabban:

– Nyusziskakaó!

Az asszony bal oldalára fordult, miközben felidézte azt a májusi délutánt a látogatókkal zsúfolt Margitszigeten, s élete első csókját a zenélő szökőkút mellett. Jobb oldalán nyomták bordáit az ágyrugók, de újra az Adria felé röpült vele az expressz. Barátnőivel vihogva énekeltek, a visszafelé suhanó tájat figyelték odakint, és Hubertust kortyolgattak unalomból és kíváncsiságból. Hanyatt feküdt éppen, amikor eszébe jutott, hogy hajnali négy körül menetrendszerűen felébred, s félórán keresztül hallgatja a környékbeli kutyák ugatását, amely elnyomja férje testközelből érkező szuszogását is. Az volt az érzése minden ilyen alkalommal: nappal az emberek, éjjel a kutyák uralkodnak a világon.

Egy begombolt buldog tombol. Bolhája hája kergeti a plafonra, mert nő és gyarapszik. Ő pedig már olyan, mint a csipkefa bimbója, fa is bimbó is. Csipkedve is megehetetlen ez a kis szörnyeteg, ami őt zabálja épp.
Vonyítani sem bír, feltépte magában a sírógörcsöt indító, kutyaeb rakéta nyomógomb dobozát és belehasít a levegőbe, amitől az apránként megrepedezik és keményen potyog mellé. A kialakított légszomj vákuumtérből nem ösztönei, hanem a hízó húzza ki.

Korai Klerensz. Korán érkezett, este 21:00-ra, pedig meg sem konkretizáltak időpontot. A férfi önmaga döntött úgy, hogy ekkor érkezik. A hegytetőn álló kisebb csillagvizsgáló úgy magasodott előtte, mint egy nagy, csillagvizsgáló alakú valami. Mintha egy űrből ereszkedett űredény volna, aki egy domb tetején parkol, takarosan, az este hátterében. A kupoláján ejtett hosszanti nyílás egy óriáscsemete perselye, ott ér bedobálni.

Klerensz szívében lila méretű vágyak égtek egymás után. Az épület előtti kocsifelhajtóra érkezett, majd leállította a motort. Bezárta a kocsit a biztonsági csipogóval, majd gúnárszerű léptekkel elindult az épület felé.

A mi falunkban minden ősszel megtartották a szüreti bált. Nem olyan egyszerű táncmulatság volt ám ez, mint a többi. Már hetekkel előtte készült rá az egész falu apraja, nagyja. Kora délután, a szüreti fölvonulással kezdődött az ünnep. Elöl haladt egy ökrös szekér földíszítve a legszebb szőlőfürtökkel. A kocsiderékban meg hatalmas présből csordogált a must. Két nekigyürkőzött férfi húzta a prés rúdját, s a kármentőből egy nagy hordóba meregették a nedűt.

Már előző este felmentem a padlásra aludni, hogy szokjam. Megint olyan volt az egész, mint augusztusban, amikor az egész család, de főleg anyám, azon zizgett, hogy minden remek legyen szeptemberre, mert a Kinguska gimnazista lesz. Nagy kaland, én akkor már három éve az voltam. Szombatra vártuk a cserediákját Franciaországból, és persze az én szobámat kellett neki odaadni, és nekem kellett a kempingágyon éjszakáznom egy hétig. Választhattam a nappali, meg a padlás között.

A feladat igazán nem bonyolult. A kerítés mellett felhalmozott gerendákat és pallókat tegnap elszállították, a visszamaradt fahulladékot kell a kapu mellé kupacolnom. Méteres és annál rövidebb, évek óta a bokrok alatt korhadó deszkadarabok, létrafokok, néhány akácrönk, ilyesmik. Az ember fogja az egyébként egészen más feladatokra kitalált ásóvillát, végigcsúsztatja a földön, kiemel a kupacból egy adagot, talicskába szórja, aztán ismét és ismét, amíg a talicska megtelik. Akkor eltolja a kapuhoz, kibillenti. Megszakadni nem kell, és lehet közben gondolkodni mindenfélén. Mégiscsak más, mint például uránt bányászni a Mecsekben.

„A holnap 16:45-kor kezdődik...”

Soha nem titkoltam, hogy az elmúlt hat-hét évben az életünk nem szólt másról, csak a költözésről. Dobozokból éltünk, és egy idő után, mindennapi életünk belefért egy sporttáskába. Ha kirándulni mentünk, már nem vettünk apró emléktárgyakat, mert úgysem volt hova tenni.

Egy egész raktár roskadozott múltunk darabjaitól. A mi múltunk. Az enyém és a két lányomé. Hat-hét év egy gyermek életében rengeteg. Ennyi idő alatt gyermekből kamasz, fiatal felnőtt válhat, vagy a kamaszból igazi felnőtt, de az is előfordulhat, hogy egy, a szívünknek nagyon kedves, gyermek halála is bekövetkezhet, akiből már soha nem lesz felnőtt.