Próza

A kellemes nyári szél magával hozta a frissen vágott fű illatát. Mélyet szippantott a levegőből. Egy hullámos, vörösesbarna tincs komiszan omlott az arcába. Zöld szemeit ezüstös csillogású füstös szemsmink, barackos arcpír és lazacos rúzs hangsúlyozta ki.

A lábait belebújtatta a bézs tűsarkúba. Felállt. A combközépig érő zöld ruha szépen kiemelte karcsú, nőies alakját. A virágoskert közepén egy fehér kő állt. Lassan odasétált. A lágy esésű ruha minden lépésnél meglibbent.

– Basszerkányos vargajános! – szisszent föl Boronkay József, amikor a léckerítés meglazult darabjainak szögelése közben a szög helyett a hüvelykjét találta el a kalapáccsal. Kis időre abbahagyta a munkát, és rázogatni kezdte a kezét meg dörzsölgette pórul járt ujját. Közben unottan elnézett északnyugat felé, de nem látott egyetlen kósza felhőfoszlányt sem. Csak valami nagy madárféle közeledett messze, a csabonyi barackos fölött: a Duna valamelyik holtágából időnként idetévedt még mutatóba egy-egy barna kánya.

A fene se tudja, miért fröccsent akkorát az a pocsolya. Annyi autó átment már rajta, hogy tulajdonképpen meg is kellett volna szűnnie, ennek ellenére mintha felrobbant volna, szóval hirtelen ott volt az a gigantposzter méretű vízfüggöny, olyan lassan, kimérten mozogva, még arra is volt időm, hogy felé forduljak, terpeszbe álljak, kabátom szárát hátrahajtsam, kezem oldalamhoz közelítsem, a legnagyobb felületet mutassam, hogy ha már elkap, hát tegye tisztességesen, ne csak úgy tessék-lássék. Igazándiból tetszett az a trutymó, mert szép volt, mondhatni, elegáns, féltem is tőle, de bátor voltam, vakmerő, belenéztem, és láttam magam, hisz ő tükrözött, én persze szemrebbenés nélkül tükröződtem, és míg vártam a jelre, a kezem oldalamnál pihentetve, lepergett az életem, reggel hattól nyolcig, pontosabban én pergettem, hisz akkora nagy azért nem volt a baj, szóval vetítettem, és szinte hallottam, ahogyan züzmörgött a telefon.

Esett az eső. Ahogy novemberben szokott, sűrű, apró szemekben. A reggeli hideg, kellemetlen, kabát alá tapogató szél néha felerősödött és az apró cseppeket nekicsapta a kávéház nagy üvegablakának.

A madárjós rosszkedvű volt. A mesemondó nem. Őt nem érdekelte az időjárás. Bár az őszt mindig kedvelte.

Hallgattak, nézték odakint a járdán, a nagy platán tövében a hullott faleveleket. Később a madárjós megszólalt.

- Itt mindenki költő. Verset olvas és verset ír.

A mesemondó cigarettát vett elő, ujjai közt morzsolgatta kis ideig, aztán rágyújtott, a füstöt a mennyezet felé fújta. Ivott egy korty kávét, csak azután szólalt meg.

- Én nem.

- Maga mit nem? - csattant fel bosszúsan a madárjós.

Rózsi tollkereskedő asszony volt. Minden férfiszívet megdobbantó szépség volt, igazi méltóságos kisasszony jellemmel és külsővel. Választékosan tudott beszélni, kitűnő modora volt és csinos ábrázata, emellett még kedves és barátságos. Persze a látszat nem a valóság. Rózsi épp az ellenkezője volt a látszatnak. Minden élettársat tönkre tett, kifosztott, megalázott és kijátszott. Nagyon egyszerű trükkökkel. Ha összejött valakivel – persze hozzá kell tennem, hogy csak jómódú lehetett –, annak azonnal valamilyen betegséget színlelt és ezt felhasználta arra, hogy úgy vezesse a férfit, ahogy akarja.

Hát hogyne emlékeznél rá.

Először van a macskajaj. Ha mégis fel tudsz kelni, és, mondjuk, dolgoznod kell napközben, ami hozza a nyolc óra szünetet legalább, míg újra lerészegedsz, de akkor már nincs mese, innod kell valamit a következő reggelen is, amit aztán vagy kiszúr a főnököd, vagy csak a tudattalanja vásznán jelenik meg, hogy valami nem stimmel veled, de azért hagyja végigcsinálni a napot, mert persze igyekszel, de négy óra felé megint csak a szeszre tudsz gondolni, kutyaharapásra vágysz, meg is ajándékozod magad vele. A harmadik nap reggele nem olyan rossz, csak mire teljesen felébredsz, megérkezik a remegés, de már természetesnek veszed, hétköznapi mód elvégzendő feladat, hogy megszüntesd, merően a szemükbe nézel a kollégáknak, előveszed a barbár humort, és rád van írva, hogy nem akarsz már barátokat szerezni, az este már jól esik az öklendeztető elsőt követő második, harmadik ital, mész, mész bele az estébe, kecsegtető éjszakába, hátha ma csak a nyugalomig töltöd magad, aztán valahogy mégis berúgsz.

Elpattant zongorahúr (regény)

1. részlet

Az örökös költözködés miatt Annát a nagyszülők nevelték. Kató kéthetenként, többszöri átszállással, zsúfolt munkásvonatokon utazott haza. Előfordult, hogy csak a csomagtartó tetején jutott hely neki, de olyan kimerült volt, hogy ott is elaludt.

Anna kikerekedett szemmel figyelt valahányszor családi történeteket meséltek. Legeslegjobban azt kedvelte, amikor Anyukával énekeltek, vagy firkálgattak. Kató minden évszakban karácsonyfát rajzolt. A fenyő egy barna, kacskaringós talapzaton állt, a fának vékonyka ágacskái voltak. Nagy, színes gömbök és hatalmas szaloncukrok lógtak rajta. Az utoljára készített karácsonyfaképeket Anyuka elutazása után kitűzte az ágya fölé, és esténként a hold fényénél gyönyörködött bennük.

Nyomorult érzés. Nyomorult érzés, amikor valaki hiányzik.

Folyton keresed. Mindenhova benézel, minden dolgot odébb raksz. Tétova mozdulatokkal pakolod a tárgyakat ide-oda. Felveszel egy könyvet, de aztán be is csukod anélkül, hogy egy betűt is olvastál volna belőle. Teát főzöl, de meginni már elfelejted, mert a gondolataid máshol járnak.

– Elnézést Gál elvtárs, ha egy kicsit arrébb tetszene tenni a csomagot, akkor elférne a létra. Ugye megérti, ha sietünk, már nem sok idő van a kezdésig, és még annyi dolgom van. A villany is kibabrált velem, hiába cseréltem ki az izzót százasra, nem működik. Alig találtam villanyszerelőt, már mind hazamentek a műhelyből.

– Semmi baj Gizike, persze hogy megértem – mondta Gál, és alaposan megmustrálta a könyvtáros nőt. Tetőtől talpig végigmérte, és elégedetten csettintett a nyelvével. A negyvenes éveiben lubickoló fiatalasszony nem olyan régen hagyta ott a férjét, és nagyon élvezte az elvált nők szabadságát. Látszott a mozgásán, hogy elégedett magával. Hosszú szőke haját feltűzve viselte, feszes blúzából kidomborodó idomai nem voltak bántóak, sőt, kimondottan kellemes látványt nyújtott a korosztályát kedvelőknek. Már pedig Gál gyakorta eljátszott a gondolattal, hogy továbblép a felszínes ismeretségnél, és behálózza a kívánatos asszonyt. De mindez ideig, egy lépést nem tett a cél érdekében, most is csak erre a csettintésre tellett tőle.

A lelkipásztor hatalmas erejű ember volt, ennek megfelelő volt az étvágya is. A szerény fizetést azonban nem volt könnyű beosztani, hiszen hat éhes szájat kellett etetni, hat gyereket ruházni, iskoláztatni. Szegény kis törékeny papné dolgozott látástól vakulásig, sose volt elég ideje. A piszmogósabb ételekből bizony nem jutott annyi, amennyi betömte volna az éhes szájakat. Így aztán a szülők vonták meg maguktól a finomabb falatokat, hogy a kicsiknek jusson.

Holott künnről nem jött volt semmi szép

S utálatosan spekulatív bölcsek

Ősi jaját hadd hangoztassuk itt:

Események mindig csak bennről jönnek.

(Ady Endre)

– Megbocsájtasz?

– Mit, te?

– Azt, hogy össze-vissza rugdostalak, kicseréltem az időpontokat, felsoroltam egy csomó embert, akiknek a véleményéről halvány fogalmam sincs. De mert biztosra akartam menni, hát értesítettem őket, hogyha rá találsz kérdezni, álljanak mellém és mondják azt, hogy valóban az ő véleményüket mondom. És még azért is, mert így elszállt velem a ló és azt hittem, hogy a munkadarabom munkadarabja vagy, nem is munkatárs.

Azon a tavaszon Durci már nyolcéves volt. Okos, jól nevelt cicalány, aki nemcsak azt tudta, hogyan kell hízelegni a gazdinak, hanem azt is, hogyan kell szinte észrevétlenül érvényre juttatni az ő akaratát. Némi hízelgéssel, némi rafinációval, de mindig nagy szeretettel. Mondhatnám úgy is, hogy öntudatos szingli lett, hiszen már a kora és az életmódja is erre utalt, de minden összehasonlítás sántít. Durci az Durci és kész.

Egyszer az orvosa megkérdezte, hogy tulajdonképpen miféle cica is ő, mert a szobacicáknak egészen más védőoltásra van szükségük, mint a kertben, mezőn csatangolóknak.

– Hát most megfogott, doktor úr – bizonytalanodtam el hirtelen, és a feleségemtől vártam a felmentő választ –, mert hogy vagy mindkettő, vagy egyik sem. Attól függ, milyen kedve van.

- Néni, kérem, idevalósinak tetszik lenni?

- Igen, aranyom, már a dédapám is itt született. Azelőtt mind itt dolgoztunk a birtokon. Magácska bizonyára nyaralni jött - a vaskapu felé int: - Járja ám be a hársfasort, igazán szép!

- Mit tetszik tudni róla? Miért ültették?

Süket talán? Mintha nem hallaná a kérdést, elrévedve az útra mutat:

- Magas a fű. Azelőtt legeltették.

- Tessék?

- Legeltették. Birkákat hajtottak rá. Akkoriban még nem volt fűnyíró - teszi hozzá mosolyogva.

- Miért ültették?

Most járok először Budapest tágas utcáin. Lenyűgöznek a hatalmas, régi épületek, széles folyama, egyik oldalán a hegyvidékes Budával, a másikon a sík Pesttel. A jól kiépített, sűrű tömegközlekedési hálózaton is több óra bejárni egyik végpontjától a másikig, egymillió hétszázezer fő otthona ez. Szépsége vetekszik Béccsel és Prágával.

Turista vagyok egy kis országból, Magyarországból. A fővárosában élek, amit nevezzünk úgy: Alternatív Budapest. Vagy talán inkább legyen Unalmas Budapest. A napjaim többnyire egyszerűen telnek. Reggel kelés után körülbelül egy óra alatt készülök el, hogy munkába mehessek. Időnként zuhanyzással indul, mert van, hogy éjszaka úgy estem haza fáradtan, hogy már mozdulni sem bírtam. Azután kétszer is áttúrom a hűtőt, hátha van benne valami rejtőző finomság, de rendszerint csak a megszokott ételek találhatóak meg. Legyűröm a menetrendszerinti párizsis zsemlét, vitatkozom magammal, hogy érdemes-e bemenni dolgozni, érdemes-e egyáltalán kimozdulni otthonról.

Három pipacs nyílt ki tegnap óta.  Vörös fejükkel beragyogják a tegnapi esőtől nedves füvet. Kutyák szaladgálnak, kergetik egymást, majd belehemperednek a föld felé menekülő harmatcseppekbe. A pad még erősen szaglik. A festék már jó pár napja megszáradt, mégis itt maradt az a szúrós, jellegzetes illat. Vajon mikor tűnik el végleg. Most az egyik kutya, az az apró, a bullterrier odaszalad hozzá. Okos tekintetű jószág. Hátára fordul, vakkant. Simogatást vár. A gazdája szalad. Hangját elviszi a szél. Ő lehajol és megérinti a meleg, puha, tigriscsíkos szőrt. A kutya elégedetten dünnyög, megnyalja a kezét, majd hirtelen felpattan.

Tél van? Tavasz? Nyár? Vagy ősz? Eh, mit! Történetünk szempontjából ez teljesen lényegtelen. Helyszín: egy fővárosi kórház pszichiátriai épületnek étkezdéje. Idő: a kétezres évek közepe-tája, szerda, délután fél három. A termet vad káposztafőzelék-szag lengi be, minden jelenlévő számára nyilvánvalóvá téve, hogy mi volt aznap az ebéd főfogása. Lehetetlen vállalkozás, akár szellőztetéssel kiebrudalni. A szag makacsul bent marad. Halványkék, műanyag székeken, körben ülő, várakozó emberek. Tízen vannak. Meg – talán egy fél perc erejéig – a hallgatás. (Esetleg egy-egy apró köhintés, halk krákogás hangzik el). Aztán, megtörve az idővel némileg nyugtalanító csendet, megszólal egy harmincas, csinos, középtermetű, nagyon kék szemű, nagyon fegyelmezett, és nagyon mosolygó nő, akiről – bár fehér köpenyt nem visel – azért rögtön mindenki tudni véli, hogy ő vezeti majd a csoportot.

Csengetnek. Ajtót nyitok, a nővérem az. Kezében kard, fényes kard, meztelen kard, kérdeném, már mondja, damaszkuszi penge, most jutott hozzá, teljesen véletlenül, higgyem csak el, ment az utcán, egészen addig, amíg egy tiszta kirakathoz nem ért végre, amiben megnézhette magát cipőtől a fejtetőre tolt napszemüvegig, és abban a kirakatban ott volt Mendez, épp a kardot törölte fényesre. És ez a Mendez, mikor meglátta a nővéremet, abbahagyta a fegyver tisztogatását, átlépett a kirakatüvegen, a pengét odaadta, meghajolt, kalapjával cikornyát hagyva a levegőben, visszament a kirakatba, és egy sakk készletett kezdett szétrakosgatni.

Kérdezem, tudja-e, ki Mendez. Mondja, persze. Egy kék macska.

Letörölte arcának fáradt neonjait. Túl öreg volt már ahhoz, hogy féljen. A Vásárló felébredt.

A fülével érezte, ahogy a reggeli levegő sárgáskéken töri meg a napfényt. Ez a kedd olyan hétfős. A Vásárló megnézte a higanyt. A Javasok szerint, aki naponta higanyra néz, örökéletű marad. Ő nem akart örökké maradni, mégis nézte. Még nem tudja, de ma többször le fogják tegezni, lazán és langyosan csusszan majd bele a kortalan mákonyba. Igénybe veszi az élet.

Kezében a kártya. Supershop.

Amikor Csabai Misi a tömpe ujjával nyomogatni kezdte a mobilján a billentyűket, már kénytelen volt egy oszlopnak támaszkodni. Egész nap rohangált, hajtós idők vannak a melóban, és kora estére mindig elfárad. Eszternek írt egy üzenetet, hogy ha majd ideér, akkor a bejáratnál fogja várni. Nem akart addig a sörsátorhoz menni, és a bejáratnál úgyis könnyebben megtalálják egymást.

A lánnyal ez lesz az első randija. Eddig csak a neten kontaktoltak. Fotót persze már látott róla, hiszen ő csak olyan lányoknak ír, akiknek van feltöltött képe magáról. Misi azt gondolta ugyanis, hogy így fair, és ez a mai nap remek alkalom lehet.

A napló

Kedves naplóm! Ma június tizedike van. Igyekeznem kell, mert nincs sok időm. Elhatároztam, hogy hátralévő életemet megosztom veled. Most vettem le a bőrömet, és fázom egy picit. Nem baj, gyönyörűen süt a nap, és én most pompásan érzem magam. Hamar megszáradok, akkor mehetek a dolgomra.
Most itt ülök egy levélen, szárnyaimat próbálgatom. Két pár szárnyamból egyik már megszáradt. Még csapkodok egy kicsit, mindjárt jobb lesz. Társaimtól kicsit messzire kerültem. Igyekeznem kell a szépítkezéssel, mert jönnek a fiúk, kezdődik a mulatság.