Próza

Az ilyesmik mindig a másodperc tört része alatt történnek. Szólni akartam Jocónak, hogy le fogja verni, de mire kinyitottam a számat, már csak a csörömpölést halottam. Hangot sem adtam ki, talán csak valami lehelésféle jöhetett ki a számon, és már tudtam, hogy nincs értelme a kimondani. Meglengette a matekkönyvet, akkor láttam, hogy a piros kabátjának a csücske ott hasít a levegőben, vészesen közel ahhoz a rohadék vázához. Mintha egy lassított felvételt néznék. Mint egy gazzal benőtt veszélyjelző tábla, úgy állt ott az a váza. Nehogy feltűnjön. Jocó meg egy rombolásra kárhoztatott vörös üstökös, csapkodott, hadonászott, vergődött. Aztán megállt, és nézte a törmeléket.

Én is beszélek, az ügyfélszolgálatos is beszél. Én sem értem, ő sem érti. Én azt sem, amit kérdezek, ő azt sem, amit válaszol, csak mondjuk, zavarban vagyunk, utánam még meglehetősen sokan várnak, mögötte bármikor felbukkanhat hallgatózni egy kolléga, hát halkan ejtjük a szavakat, amiért ő mintha hálás lenne, én meg így nem igazán hallom, de végül is mindegy, hisz nem sokat konyítok ezekhez a dolgokhoz, bár érzésem szerint ő sem.

"Minden lélegzetvétel megsebez,
és leterít valahány szívverés."
(Pilinszky)

nem vagyok képben. hol lehet? megvolt, csak útközben elveszett? muszáj megkeresnem. az igéket most gyomlálni kell. nem látni tőlük a Paradicsomot. kapálom, szedem. ahelyett, hogy jelzőket használnék. és csak úgy állnék a színe előtt. talán itt van a közelemben. akik ismerik, azt mondják, lehet akár a zsebemben is.

…mosod a nyár szennyesét. Az izzadt, fülledt, szerelem szagú szennyest. Mosod már régen. Fehéríted. Sehogy nem múlnak a foltok. Mindig újra és újra ugyanott eszed le a ruhádat.

Már nem is akarod kimosni. Eldöntötted. A foltokkal együtt a tiéd. Hordod, cipeled magadon a szerelem skarlát betűjét. Már nem nézed melyik nyár, mikor varrta rád. Azt meg főleg nem, hogy ki. Egyszerűen elfogadod, hogy a nyár hozta, a kánikula, a fülledt, izzasztó meleg. Nem keresed azt, hogyan moshatnád tisztára a foltot magadon.

Változtatsz. Csendben vagy. Már nem beszélsz. Néma vagy. Észre sem veszed, hogy süket is. Nem hallod a saját hangodat. Nagy a csend benned. Ürességre váltott minden.

Kiszejárás után szervezték meg a bált, egy húsvéti, nagyböjt végi ünneplést. Kislányként sokat álmodott arról, hogy egy vékony bajszú, karpaszományos lesz majd az, aki először táncba viszi, akinek szelíden a vállára hajthatja a fejét, és addig – addig forognak együtt, míg csak világ a világ.

 – Már akkora vagyok, mint te, majdnem. Kopaszodó apuci, majd szólok a fogmanónak, hogy hozzon neked fogakat. Hű, de büdös a szád – mondta a nagyfia, miközben a férfi ivott egy kortyot a fémlevélből kinyomott pirulára. Nem szólt semmit, bement a nagyszobába, ledőlt az ágyra, úgy döntött, nem csinál semmit, menjen nélküle a világ, vannak itt hozzá elegen. Mintha elaludt volna.
A kisfia ment be hozzá. Kívülről hiába szólongatta. Talán öregszik? Romlik a hallása? De hiszen elkezdett vigyázni magára – már valami vérzsíroldót is fölíratott magának, talán még a cukrára is elkezd figyelni, hiszen az apja olyan korán… emlékszik a sebek nehézkes gyógyulására, apja negyven évvel ezelőtti rossz leheletére… A fiú újra kérdezte:
– Apa, eljössz velünk a lovakhoz? Elvisszük a dinnyehéjat, te mondtad.
Bentről valami hörgésféle. 

S valamit olykor azért tesz – vesz. Ha inspirált. Csak legyen, aki megkérdezze. Mit csinált? Nóra áthajol a balkonon, mint egy muskátli. A szobájában szépen nő a vers-fű. A „gondolkodás” kertjében rendezkedett be. A laptop csöndben morajlik, mint az exhibicionizmus. Kis virágcserépben várakozik az abszolút rózsa. Majd reflexeket leplez le a kontextus. Foglyul ejti a beletörődést. A baj nem ott kezdődik, hogy az elképzelések a beszéden kívülre szorultak, mintha titkok lennének, és csak időnként adnak örömteli érzést. Hanem a legtárgyilagosabb akarat megbuktatása késik, mint elgondolás?

Tegnap azt mondta valaki, hogy Isten magányos. Sohasem gondoltam bele ebbe a dologba igazán, valahogy nekem természetesnek tűnt, hogy Isten itt van köztünk, bennünk, körülöttünk, de hogy magányos lenne, az meg sem fordult a fejemben. Mindig úgy gondoltam rá, hogy éldegél valahol a lét és nemlét határán, teszi a dolgát, ad és elvesz, felemel, és porba taszít, utakat jelöl ki, és utakról térít le, ítélkezik és megbocsát, meghallgat, kívánságokat teljesít vagy éppen elutasít. Meg sem fordult a fejemben, hogy mindeközben magányos lenne. 
Elképzelem egy napját. Egy átlagos, hétköznapot, amikor semmi rendkívüli nem zavarja meg a nyugalmat. Sehol nem üti fel a fejét járvány, nem robbantanak ki vallási háborút, nincs repülőgép-szerencsétlenség se árvíz, de még egy tűzhányó sem lépett működésbe. 

A manzárdnak tetőablaka van. Csak az égre lehet látni ugyanúgy ahogy a zuhanyfülkére nyílóból is. Az emelet másik szobájába egyszer nézett be, mikor elment a panzióba és a hátsó szoba mellett döntött. A kis előszobából az a három ajtó nyílik meg a bejárat, ahhoz kulcsot kapott. Télvégére jár. Néha még szitál a hó. Az ablak ferde tábláján nézi a pillanatokig élő pelyheket, az olvadásukat. A szoba, a tető síkjának megfelelően zsugorodik, elfogy. Talán a méternyi magasságot ha eléri ahol lezárja a fal, ahonnan szobának nyilvánították.

Már megint csomagolnak, a köpönyegajtón is kattannak a lakatok. A szokásos útvonalon és a családra akkor jellemző, akkurátus időkezeléssel érkeznek az állomásra. Másfél órával az indulás előtt... Retép, aki már nem bedergett, most nem aludt el, fel-le rohangált a pirkadó hajnal mindennél megfogóbb tisztaságában. 
A nap is csak álmos nyújtózkodás után hajlandó a feje búbjánál többet kiemelni a láthatár mögül, s bár egészen nappali a világosság, mégis az éjt nappaltól elválasztó csoda. Egészen ide, vagy oda nem tartozó, még nem nappal, már nem éjszaka, hanem hajnal. Néhány tehervonat robogott el mind a két irányba, olyankor a vigyázzba merevedett, zászlót lengető bakter mögül mindig feltűnt szülei közül az egyik. 

Az ikrekre szokták mondani, hogy olyan egyformák, mint két tojás. Olykor a szülőanyjuk se tudja megkülönböztetni őket. Általában ez így igaz is, de mint tudjuk, a kivételek erősítik a szabályt. Efféle kivétel volt egykor Ézsau és Jákób, Izsák és Rebeka fiai is.

Az elsőszülött vöröses bőrű volt, és az egész testét szőr fedte, ezért kapta az Ézsau nevet. A testvére úgy jött utána, hogy egyik kezével a bátyja sarkába kapaszkodott, mintha már ott is meg akarta volna előzni. Ezért lett a neve Jákób. Az ő teste rózsaszínű volt, mint a legtöbb újszülött babáé, sima és szőrtelen. Az arca is szép és kerek, mint az anyjáé. Talán ezért is volt az anya kedvence Jákób, az apáé pedig a külsejében férfiasabb Ézsau.

Hajnóczi Péter

Folyékony halmazállapot

Írni kezdett. Eszébe jutott, hogy délelőtt vett 2 liter bort. Akkor azt gondolta, majd beosztja. Most azt, az egyiket meg kell innia, hogy menjen a munka, de a másikat eldugja a ládafiába. Oda se néz, hogy ne tudja, hol van. Aztán mégis legargalizálta mindkettőt.

Gaborják Ádámnak

Léket vágni a tavon. Tenyérbe sodorni a hajszálereket. Hagyni, hogy végigfussanak a földeken és szétvágják a szirtet. Fekete helyett fehér. Vitorlába markolni csontos szelet. Ablakot vágni ott ahol éjsötét a fal és láthatatlanok a hegyek. Hagyni, hogy azúr-gócot köpjön a keserv. A szemgödörbe. Hagyni, hogy a vese elfeküdjön a medencén lebegve. És csak nézni, ahogy a tó lassan merül, ezerfelé szalad. Süllyed és eltűnik. Belülre. Ahol a táj egy másik folt. Szabadabb.

Reggel arra ébredtem, hogy igazán szeretsz. Nem tudom definiálni a szeretet fogalmát. Csak üres szavak ugranak be. A céltalanul dobálva repkedő „szeretlekek”, nem az. Azok csak jel-képek. A düh pedig nem más, csak önzés, és birtoklási vágy. A szárnyaló puszik és szívek meg csak jelentés nélküli szimbólumok.

Ádám mester reggel hat órakor rácsöngetett az asszonyra.

– Már itt van? – hunyorgott a mérnöknő a napfényben.

Nem szerette, ha ilyen korán zavarják. Mivel igen meleg volt, még slafrokot^[1] sem kapott magára, így félig pucéran, alig tenyérnyi fürdőruhában nyitott ajtót a festőnek.

– Ígéret szép szó, megtartva úgy jó.

– Úgy, úgy, azért jöhetett volna később is, hiszen ilyenkor még a tyúkok is alszanak. Na, jöjjön! – simította el szeméről a haját. – Kicsit kócos vagyok – szabadkozott zavartan. – Reggelizett?

– Hogyne.

– Akkor lásson munkához!

– Kinyitná, kérem, a kaput?

– Máris!

A ködös (szmogos) decemberi hajnalban sárgamellényes bicajos suhan át a városon. Háromszor negyven perc dugó az utakon, aztán süket csönd. Már csak a gyár. Néhány nyugdíjas, munkanélküli, iskolás. A bringás latyakos járdákon suhan, sárga mellénye világít a ködben, (szmogban) nyomában sorra megpördülnek, (ugyanazzal a táncos mozdulattal) lyukba zuhannak a csatornafedők.

A bringás átsuhan a völgy fölött, el a piac mellett, (egyforma sárga befőttes gumival összekötve egyforma hosszú, és egyenes zöldhagyma csokrok) elsuhan négy bezárt autókereskedés, (Citroen, Opel, Kia, Fiat) egy üres kínai áruház, az összedőlt hajléktalanszálló, két ásítozó, (szintén bezárt) telefonüzlet előtt, a kocsmáknál odaint a kollégáknak, fütyörészni kezd.

Nagy nehezen felkel a nap, odébb löki a ködöt, (szmogot), ferdén, kicsit csodálkozva belevilágít a csatornalyukakba, aztán megvonja a vállát, és átnéz egy másik országba. (városba, földrészre, napozó lányokra, árokban ébredőkre, alvó írókra, villanó ablakú toronyházakra)

Fekete öltönyben ücsörgött a Duna partján, egy koszos betondarabon, és egymás után hajigálta a vízbe a kavicsokat. Édesanyja sétált hozzá, és szólt, hogy ideje indulni.

- Gyere, mindenki rád vár!

- Még nem akarok.

- Miért?

- Rá akarok jönni, hogy álmodom-e.

- Ezt hogy érted?

Nem magasságilag vagyok nálad nagyobb, irodalmilag teltebb. Szövegemben tágas terek, mélységek, szóközök. Szavilag kinyújtózom, nincs nálam slamp, csak alám és fölém rendelt roppant mondatok. Mér’ én vagyok a tollak grófja, egy teljesen elegyéniségült nem senki? És miért? Merthogy én előbb mondtam ki, mint te! És aki előbb mondja ki, hogy ő a kirájabb, az tudatában van annak, hogy nagyobb mint te, sőt, jófejebb, így ezzel a kimondással mintegy igazolta is azt. Magára vonatkoztatva van. Ugyanis az igazándi nem jó fejek sosem mondják ki, hogy nem jó fejek, és ebben igazuk is van: megteremtik önnön nemjófejűségüket és magukra vetnek.

Na végre, már háromnegyed egy óta ülök itt az előszobában és várom, hogy csöngess, biztos megint elszunnyadtam egy picit, pedig szól a Máté Péter,  a hosszú, hosszú évek, tudod, alig hallottam meg a csengőt, azt mondtad, délre itt leszel, mióta állsz itt? egyébként, mecsoda egy hőség babám, ami ma itt van, tiszta katasztrófa, no, ne állj ott úgy, mint aki karót nyelt, gyere csak be, gyere már, hogy be tudjam csukni az ajtót, nem vagyok beteg, nem azért maradt rajtam a hálóing, de mecsoda egy hőség, gyere nézd csak,

Grecsó Krisztiánnak

A Pletykafészekben Beszédmadár lakik. A vadgalamb törzséből való, kövér, impulzív gyurgyalag. De nem is maga a repülő lény ebben az érdekes, hanem az élőhelye: a fészek. A testes "griff", így csúfolják a horgászok a Fecsegők Forrásánál. Folyóból kikapkodott halak csontjaiból építi a fészkét, no meg női hajszálakból, kifejezetten a szőke és a vörös hajfonatokat kedveli, ezért jól működtethető kozmetikákban, női fodrászatokban, mint takarító robot. Amerikában már próbálkoznak a hajszobrászatokban vele. Szót fogad.