Próza

Vadi új fekete Volga állt meg a presszó bejárata előtt. A hölgy, aki kiszállt belőle, szinte idegen volt, még nem sokan ismerték a faluban. Hófehér, lenge, átlátszó nyári ruhát viselt. Fiatal volt. Szőkésbarna dús haja meglebbent. Enyhe mozdulattal megigazította, aztán határozott léptekkel belépett a presszóba. Megállt a pult előtt és amíg rendelt, kiszemelt egy ülőhelyet az egyik sarokban, ahol Péter ült. Máshol nem volt hely.

Nagyon barátságos és jóravaló ember volt, valahogy mégis, aki csak tehette, nagy ívben elkerülte. A lakótársai észre sem vették, a nővérek futva mentek el mellette, pedig ő mindent megtett, hogy valahogy észrevétesse magát. Nem volt vele semmi baj. Nem volt ápolatlan, mindig előre köszönt, a hölgyeknek kezet csókolt, az uraknak kalapot emelt, de valahogy mégis egyedül volt, mióta a felesége meghalt. Képes volt órákat várni, hogy embert találjon, akinek mesélhetett. Életmeséi voltak. Egy probléma mégiscsak adódott ezekkel a mesékkel.

– Kézcsókom a hölgyeknek! – nyitott be Lajos, a jóképű kukásfiú.

– Ciluka, van valami extraszemét a hátsóudvarban?

– Nincsen Lajoska drága, még nem csomagoltam ki a cuccokat, akkora a forgalom napok óta.

– Kér egy kávét pihenésül?

– Nagyon megköszönném Ciluka, valahogy hosszúra sikeredett a mai nap.

– Máris, máris, meg egy colát is fogjon a hűtőből, látom, hogy gyöngyözik a homloka – fordult a kávéfőző felé, formás fenekét szolidan megriszálva.

– Köszönöm, tudtam én, hogy maga egy istennő – nyalta meg Lajos a szája szélét, ami inkább a nő fenekének szólt, mint szomjúságának.

– Lányok, ki kér még kávét? – kapott észbe Cilu.

Az író konyakot kért. A pincér rögtön meg is hozta, nem telt belé két perc. Ketten voltak bent, Lajos – az író, meg egy gyönyörű, szép, szőke nő. A hölgy zavarban volt, kényelmetlenül érezte magát.

Lajosnak – agglegény létére – rögtön megtetszett a nő. Izzadni kezdett a keze. Udvarolni akart. A nő ezt érezte. Narancslevet ivott. Lajos felkelt s odament a nőhöz.

– Jó estét kívánok!

– Jó estét!

– Meghívhatom egy italra?

És vannak a nagyonegyedül-napok. Mint a mai is. Hajnal négykor ébredtem. Mellkasodnak feszült a hátam. Nem akartam mozdulni sem. De fájt. Felkeltem. Megmelegítettem a tegnapról maradt kávét, elszívtam az első cigarettát, majd a másodikat is. Magamba gömbölyödve őriztem a biztonságod. Őriznem kell, mert valami megint elveszett, és ha valami elvész, akkor én kicsi leszek. Amikor kicsi vagyok, félek. Amikor félek, kapaszkodnom kell, mert ha kapaszkodhatok, akkor nem veszhetek el én is! Ma nagyon kell kapaszkodnom. Kapaszkodni és fecsegni. Fecsegni, csupa nem fontos dologról.

Főváros. Milyen jó hangzású szó. Azt jelenti, hogy az ország legelső, legrangosabb, és egyben legfontosabb települése. Itt találhatók a kormány- és egyéb hivatalok, minisztériumok, országos hatóságok. Parlament, képviselőház, elnöki rezidencia. Jelentős kulturális intézmények. Múzeumok, színházak, filmszínházak, koncerttermek. Iskolák, könyvtárak. Galériák, kicsik és nagyobbak egyaránt. Üzletek, ugyancsak kicsik meg nagyobbak, mellékutcai kis üzlethelyiségektől a bevásárlóközpontokig. És persze történelmi emlékhelyek, nagy, zöldellő parkok, hosszú, árnyas sétányokkal. Sugárutak, körutak, fő- és mellékutcák, a külvárosokban sikátorok. Egy széles, öreg folyó hidakkal, rakpartokkal, kikötőkkel, néhány kisebb és pár nagyobb szigettel. Meg pályaudvarok vonatoknak és buszoknak. És ne feledkezzünk meg a repülőterekről.

Sintár bácsit nem lehetett látni a kutyája nélkül. Össze voltak nőve, mint két hű barát. Rex olyan kutya volt, hogy jobban értett magyarul, mint sok ember.

Egyszer az öreg a kertben nyomkodta a bicikli gumiját: lapos volt. Odavetette csak úgy foghegyről:

− Rex, menj fel a padlásra, és hozd le a pumpát!

A kutya fölszaladt a meredek padláslétrán, és már jött is le, szájában a pumpával.

Egy nap a gazdája megbetegedett. Nem jutott el a boltig sem. Betanította a kutyát, vigye el a bevásárlókosarat a szájában, beletette a listát és a pénztárcát. A boltvezető, Irénke rokonuk volt, ismerte őt Rex.

Nagy útra készülődött Fülöp apostol Samária városában. Miután Péter és János elvitte hozzájuk a Lélek ajándékát, alaposan megszaporodott a gyülekezet létszáma. Nemcsak zsidók, hanem görögök és más népek fiai is sorra megkeresztelkedtek és Jézus követőivé váltak. Nagy szerepe volt ebben Fülöpnek, aki Jeruzsálemből érkezve hirdette köztük Isten igéjét, meg Krisztus cselekedeteit. Hatalmat adott neki az Úr ahhoz is, hogy felmutassa a jeleket, amelyek őt Istenhez kötik. Tisztátalan lelkeket űzött ki a megszállottakból, sántákat, vakokat, bénákat gyógyított, s beszéde örömmel töltötte be a város lakóinak szívét. Úgy gondolta, hogy ha a városban ilyen nagy megértéssel és hittel fogadják Jézust, a többi samáriai helységbe is el kell vinnie, s hirdetnie kell az emberek között az evangéliumot. Izrael Istenét, és az Ő törvényeit ismerték a samáriaiak. Jézust, a Messiást kellett felmutatni nekik, az üdvajándékot és az újszövetséget, melyet az Úr az emberekkel kötött.

Internet. Játszani szeretnél? Vár az interneten a Honfoglalás, Legyen ön is milliomos és hasonlók. Keresel valamit: egy várost, nevet, rokon értelmű szót, vasúti menetrendet? A neten megtalálod. Innen rendelhetsz könyvet, ebédet, zavartalanul csetelhetsz, de akár újságot is olvashatsz. Egyetlen gombnyomás és egy végtelen világ kellős közepébe pottyantál. Csak kudarcot ne vallj valamiképp, mert aki itt megbotlik, annak elég kellemetlen következményei lehetnek. Tudta ezt jól Anna is, hanem a szükség törvényt bont, s rövid szünet után ismét az interneten szörfözött.

Nagyon sokszor éreztem, leginkább Budapesten, az ünnepek előtt, hogyan lesz vívni való harccá a készülődés, és az emberek zsebében, hogy változik fillérekké a karácsonyi pénz. Ahogy egymást taposva keresnek kiutat, hogy a szeretet ünnepből leginkább számszakilag jól jöhessenek ki.

Beszippant ez a nyomor és akarva-akaratlan lehetsz részesévé, ha nem tartsz a szívedben egy felkereshető nyugodt zugot. Soha nem értettem, hogy a nagyvárosokban az emberek miért tolongnak a végállomásokon is, mikor a busz, villamos nem megy onnan már tovább.

Júlia csendben ült édesanyja mellett, aki nagyon betegen feküdt az ágyban. Nem beszéltek, már szavak nélkül is képesek voltak komunikálni. A délutáni napfény egy kis aranyló sugara belopakodott a zsalugáter rései között, reményt nyújtva a betegnek a megpróbáltatás és szenvedés végéhez. Kezük összekulcsolódott, határtalan béke és nyugalom áradt szét a szobában.

Hirtelen kinyilt az ajtó és Ágnes, a huga, halkan intet Júliának. Igen, most el kell mennie, de siet vissza. Júlia aggódva eresztette el a mama kezét. Emlékezett. Mikor ő volt beteg, milyen megnyugvást jelentett neki anyja simogató keze. Arcán ksi mosollyal megcsókolta édesanyja homlokát.

Az úr ezerkilencszáznyolcvanvalahanyadik esztendejében, még János király boldogságos országlása idején, egy júliusi délelőtt módfelett szomorú és egyben furcsa eset történt szép Budapestünk belvárosában. Egy utcán árusító zöldségesbe munkája végzése közben belecsapott a ménkű. Szerencsétlen ember azonnal szénné égett. Mondanunk sem kell, hogy mekkora megdöbbenést és riadalmat keltett az esemény. A vásárlóknak és a közelben őgyelgőknek majd' földbe gyökerezett a lába. Az ég boltozatján ugyanis nem volt egy árva felhőfoszlány sem, nemcsak azon a délelőttön, de már vagy egy hónapja sem, hisz az az esztendő is aszályos volt, mint szinte az összes többi abban az évtizedben. Tehát hangsúlyozom: felnéztek az égre, és nem láttak a kékségen kívül semmi egyebet. A kábulatból ébredező gondos szülők azonnal elvezették a tragédia helyszínéről ámuldozó csemetéiket, akik addig még sosem láttak halottat, s kíváncsian nézték volna még tovább is az összetöpörödött zöldséges bácsit. Valaki felhívta a rendőrséget, amely néhány perc múlva a helyszínen termett. A mentőknek senki nem szólt, ami nem is csoda, ha meggondoljuk, hogy csak a kötözni való bolondok hihették: a zöldségest még fel lehet támasztani.

Ah öregem, Péter bátyám, törökleső, német által sanyargatott dalosajkú Bonemissza... Mit mondasz? Miért jutsz itt eszembe? Mit teszek, amikor kibukik belőlem az a kicsiny könyörgő, vágyakozó dalocska?

Elmondom: lehet látni engem pár fényképen az óbudai kert hátsó traktusában egy hoganyozott cin kád szélén ülni, mezítelenül. Egyik lábam a kerti ágyás fölött, másik, a zöld algás , csiborok lakta öntözővízben pancsol, este pedig mosószappannal fürösztenek szálkás fateknőben, ott a napközben szerzett karcolásaimat csípi az alám öntött, katlanban melegített, összegyűjtött esővíz. Szappanos, durva szövésű mosdókesztyüvel dörzsölnek, majd nagyot és csattanósat az ülepemre verve, hogy Bonzó kutya is fölcsapja rongyos füleit meglepetésében, közlik velem: vége a játéknak, befelé a szobába, lepedőbe csavarva... Megtisztulás! Jó volna, ha ugyanazok a kezek mégegyszer megfürösztenének...

Hol vannak azok már? Hol az igazi megtisztulás?

Az álkönyvtáros esete erősen meggondolkoztatta Bodónét. Bár nem érte váratlanul, ennyi furfangra azért nem számított. Igaz, nem abszolút biztos, hogy szélhámos ez „az úriember”, tán még jót is akar a maga módján. De erről meg is kell ám bizonyosodni. Például úgy, ha személyesen is felkeresné. Csakhogy egy ilyen út során sok minden megeshet: kisiklik a vonat, nem kap szállodát, kizsebelik, megbecstelenítik… Itt, Pesten még megjárja, itt itthon van, akár el is kísérhetné valaki, például Verácska. Nem, ő nem! Valahogy olyan furcsán viselkedik vele mostanában, ahogy néz, fogdossa… Nem merte tovább gondolni, elvégre tévedhet, ha meg nem téved, hát istenem, ő faragjon belőle más hölgyet? Legfeljebb szakítanak. Alkalomadtán, Artúrral viszont azonnal – kapcsolta be a számítógépét. Szép, de mit füllentsen, illetve miért füllentsen? Csalódott benne, és ennyi. A függöny legördült, vége a komédiának! Elküldte az e-mailt, utána napokig a számítógép közelébe sem somfordált.

A II. Világháború hiteles krónikáiból:

„Ki fogja ezt megbocsátani nekünk? A kadét felejthet, de a történelem sohasem.” – meséli egy tiszt, aki a Marrymack fedélzetén szolgált, azon a borzasztó napon, utolsó útjára kísérve a USS-D osztályú atom tengeralattjárót. Az ő neve is felkerült a háború névtelen hőseinek végtelen listájára. A gépházban tűz ütött ki, a tiszt bordáit pedig átszúrta egy elszabadult, szürke, barátságtalan torpedó, végzetesen a falhoz szegezve testét. Amikor a nehéz gonoszság kioltotta az életét, mindentől elment a kedve. A hosszú, kemény fémtengeralattjáró lassan alányöszörgött a hullámsírba, s minden áldozatnak csúnyán elöntötte szemét-száját a betörő tengervíz. Utolsó szavai ezek voltak: „1944. június 11.-én a régi szép idők tovább tartanak!”

Ha elég gazdag és szabad vagyok, nem vágytam volna annyira utazgatni a nagyvilágban. Ám Kubába akkor is el akartam volna jutni!

A repülőúttól még kábán bámulom az erkélykorlátra könyökölve: fejem felett kéklőn közelinek látszik a fénylő égbolt, előttem a kóborló felhők alatt gömbölyödő öböl, mögötte, háttérként a fehértajtékos, féltékenykedő, haragvó tenger. Alig hiszem, hogy itt lehetek.

Atavisztikusnak tűnő, parancsoló vágy hajtott mindig is a végtelen víztükör, a perzselő napfény, az áradó ritmusok, a fűszeres illatú éjszakák, a petárda tekintetű muchachák, mociták, gachik, chicák, mociták, pimpollák, no meg puták és licenciosók szigete felé, de majd ugyanannyira vonzott oda a század két önpusztító romantikusának, a hulltában is férfias írónak, Hemingway-nek és az asztmájától fuldokolva is hősi halottá magasztosuló forradalmár-idolnak, Che Guevarának lelkemben rajongással rejtegetett emléke.

- Sanyika, azonnal nyiss ajtót a nagypapának!

A tizenhat éves, szép nagy, világvizsgáló Sanyika nyitott. Mindig szerette a nyitott kérdéseket, soha nem csukta be őket, mint most nagypapa után az ajtót sem.

- Szervusz kisöreg! Hol is dolgozol? Eszembe jutott már! Segédmunkás vagy!

- Nem, nem, nem! Előléptettek. Villany vagyok - úgy mondják, hogy segéd-segédmunkás -, a betonkeverőt forgatom. Képzeld el, mások egyetemet végeznek, látástól vakulásig güriznek, én meg csak nézem, ahogy a többiek lapátolnak, meg minden. Én vagyok az áram!

Igazán szép nő volt ez a Bodóné! Ismerik? Nem? Na ja, hiszen csak egy kitalált mesehős! – mondanák egyesek. Gondolják? Hátha találkozott vele mégis valaki! Oké, ha nem is pont vele, de más, hozzá hasonló típusú asszonnyal! Szóval szemrevaló nő volt a Bodóné. Termete arányos, szemöldöke fentről lefelé, az orrnyereg felé ívelő, ajkai vékonyak, szeme nagy és sárgás színű, mint a macskáké. A szemben lévő lakásban lakó barátnője nem is győzte dicsérni.

– Olyan vagy, mint… mint egy topmodell. És nemcsak csinos, intelligens is, aki sokkal jobb férjet érdemel, mint Bodó Zsiga – kottyantotta ki egyszer önkénytelenül. – Bocsánat, kiszaladt a számon! Nem kellett volna mondanom.

Az astanoi alkotóház a hegytetőn állt, magasan a néhány utcányi falucska fölött. A teraszról csak a szemközti hegyen árválkodó templomot láttam. A házat az írószövetség egy svájci írótól örökölte, aki egyetlen feltételt szabott: viseljék gondját kedvenc macskájának. A túlzott gondviseléstől óriásira dagadt cica egész nap a teraszon feküdt. Hölderlin - Jürgen kutyája, akit mindenhova magával vitt -, néha egykedvűen odasétált hozzá, és barátsága jeléül hozzádörgölődzött. Sajnos a ház egykori gazdája a takarítást nem vette bele a végrendeletbe, gondoltam, amikor először körbenéztem a szobámban.

A hajnali porszívózás után fölmentem az emeletre, hogy megfőzzem a kávémat. A konyhaablakból láttam, hogy Hölderlin izgatottan vár az ajtóban.

Nagyék. Mindenki így emlegette őket, hogy a Nagyék.

Kislánykoromban úgy láttam, olyanok ők, mint a kék meg a sárga. Amolyan egymást kiegészítő színek. Nyáron a férfi a lovai között aludt egy priccsen, ott hátul az istállóban. Sovány, szikár, barázdált arcú ember volt, akinek kék szemei kiríttak ebből a nyomorúságból. Mindig kék ruhában mutatkozott. Ebben az egyre fakuló munkásruhában járt. Ócska, öt számmal nagyobb gumicsizmában laffogott. Puszilta a sarat az ormótlan lábbelivel, s krátereket hagyott maga után. Kapcával tekerte körbe a lábát, mint a gésák a testüket, és ment a dagonyában, görbe háttal. A körmei rossz szagúak, sárgák és lemezesek lettek a nikotintól. Bőre, mint a diólevél burka.