Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

A kád forró vizében ül, s azon morfondírozik, ha vége lesz a fürdésnek, vajon megetesse – e a tengerimalacot, vagy inkább verset írjon róla. Fogas kérdés, az állatnak melyikből lenne nagyobb haszna. A férfiban hirtelen föltámad a bűntudat. Minden háziasított állatot megfosztott az emberiség az önellátás képességétől, hogy magához láncolja őket. De a férfi önnön helyzetét sem látja rózsásabbnak. Semmit sem képes előállítani, még készételért is a Tesco – ba szaladgál.

 


Ma láttam Évát. Szemben ült velem, illetve majdnem szemben, kissé jobbra tőlem, három asztallal odébb. Dobálta a haját. Gondoltam, ez nem lehet Éva! Nem. Biztosan nem ő. Ő nem így tartja a hátát, a melleit, az állát, nem ilyen macskanősen, vagy inkább cápanősen, ráadásul a szemhéja halványzölddel ki volt festve, és hegyesen villogtatta a körmeit. Amikor picit jobban felé fordultam, ajkán is láthattam a vércseppnyi rúzst.

 


Napok óta tapogatom az arcom, nézem magam a tükörben. – Furcsa – gondolom. – Mindenesetre nagyon furcsa. A két szemem fölött, oldalt, mintha valami kidudorodás lenne, bütyök, csont, vagy mi. Nem szoktam magam órákig vizsgálgatni, borotválkozni sem borotválkozok mindennap, meg amúgy sem vagyok úgy oda magamtól. De ez a dudor, ez furcsa. Gyerekkoromban rengeteg mesét olvastam, a mesék tele voltak ördöggel, boszorkánnyal, sárkánnyal. Utóbbiaktól nem féltem, de az ördögtől igen. Isten nincs, mondták a szüleim, de az ördögről nem beszéltek… Hogy az ne lenne…
Rossz vagy, mint az ördög! – mondta a nagyanyám. Akkor nézegettem magam a tükörben ily alapossággal utoljára. Féltem, hogy kinő a szarvam…

 


- Hölgyeim és uraim, dőljenek hátra! A következőkben ízelítőt láthatnak egy szigorúan esélyegyenlőséget garantáló munkainterjúról. Hogy ne húzzam drága idejüket, mindjárt bele is csapok itt a pulpituson, amit nevezhetünk akár színpadnak. Én játszom az egyszemélyes pályázati bírálóbizottság szerepét,. Mindjárt szólítom is az egyes számú jelentkezőt a kettő közül. Fáradjon be kérem! Nevem, Kocka Fejendér, megbízott szakértő, vizsgabiztos, illetve saját megbízóm vagyok egy személyben. Megtudhatnám a becses nevét? Bár ide van írva.

 

Nem is, csak Petinek mondtam el, feleltem Sanyinak. A magnéziumporos állvány ott állt bizonyítékként a sarokban! Valahonnan megtudták, hogy én vizeltem bele tornaedzés után a magnéziumporba. Kettesével szedve a lépcsőket rohant lefelé: Igazgatói! Nadrágzsebébe dugta az ellenőrzőjét. A parkban szerettem volna megfogni a kezét, de egyfolytában gyufaszálakat gyújtogatott, és felém pöckölte, miközben a padon hátrahajolt.

 

      Oba B' akr Skam és Ren F' akr Skiam, a két szorgos ezopszükhiáter nagy gondossággal készítgetette elő a laborban az agyvizsgáló szerkezetet elmefürkészésre. A masina egy trónusszerű kényelmes ülőalkalmatosság, melyből egy gerincerős nyúlvány magasodik ki, hogy sisakban végződjék. Ide suvasztják az agyvizsgálandó nő(személy) csini koponyáját, mert ezt a műveletet csak milóiakon végzik, ki tudja mi okból, szeretik, de szeretik végezni rajtuk.

 

Születésem története história és legenda egyszerre. A háború családi krónikája és személyes vízióm. Elképzelem vidékről felköltözött, pesti lakásukban éppen hogy megkapaszkodó, s onnan mindjárt ki is bombázott szüleimet, anyámat, a fiatalasszonyt, akit a vak előrelátás ekkor a paksi családi házba visszaküld, a nagycsalád oltalmába, s akit félelme innen is kerget tovább, s fut a közelgő front elől, egyenesen a bizonytalanba – míg én, valahol útban, a nyugati széleken megálljt nem parancsolok neki, és bezenyei jóemberek áldásos közreműködésével – egy kissé bizony meggondolatlanul – világra nem kívánkozom. Gondolom, a lángos csillag sem maradt el: a sztalinorgonák akkor szokásos tűzijátékával. Végül újabb menekülés, de most már hazafelé, Paksra, lovaskocsin, zabrálásokkal, kidöglő lovakkal. Nagyszüleim házában volt a szovjet csapatok postája, a nagy kavarodásban eleinte engem is valamiféle csomagnak hittek, és félretettek a többi közé – aztán mégiscsak öröm. És újabb szorongattatások: beszolgáltatás, apám orosz fogságban, akkor még nem tudtuk: málenkij robot. (Eine kleine Zeitmusik.) Pár kis év, már az én életemben: első hat évem. Várakozások, aggódások, remények, s a nagy csalódás: apám megjövetele. Egy idegené. El kellett fogadnom. Belső emigráció. S felnövekedve, immár belülről a sürgető parancs megbékélésre, elfogadásra. Egy életen át. Haláláig és tovább.

 

1.

 

Harc volt már ez a javából, irgalmatlan ütközet, amit azok vívnak meg, akik már semmit sem várnak egymástól.

– Mars a kamrába! Majd meglátjuk, hármunk közül ki a paraszt itt – kergette ki őket Kis Gerzson.

Egyelőre csak a fáskamrába, később attól függ, milyen szerencsével jár a tanítónőjénél. Ha kosarat kap, visszaveszi az özvegyet, aki akármilyen nincstelen, rendben tartja az otthonát, mos rá, takarít, ráadásul csinos is. Idáig rendben van, de mit csináljon a papával? – ütközött bele ismét az öregbe. Másrészt az sincs eldöntve, ő maga marad-e, mert ha csakugyan állást kap, veheti ő is a cókmókját. Az áldóját, de rágós hús! Erre mindenképp inni kell – futott a fütyülős barackért, amit eddig még sikerült az özvegy elől eldugni.

Bakosné megalázva cipelte át a holmiját, két matracot, egy asztalt, széket stb.

 

1.

 

Boris, te! Süket vagy? Hozod már azt az üdítőt?

– Ihol van ni, ne pattogj!

– Na végre! – tápászkodott fel a fűből Kis Gerzson. – Pfuj! Neked ez üdítő?

Forró júliusi nap volt, úgy dél körül. A markos, harcsabajszú gazda tikkadtan heverészett egy fa alatt. Kapálni jött a kertjükbe, de csak addig bírta, amíg a homloka gyöngyözni nem kezdett. Utána eldőlt, akár egy liszteszsák, és gondolatban máris a bakterházban ücsörgött, ahol 12 évig leste, hogyan jönnek-mennek a vonatok. Tán még most is ott dolgozna, ha a MÁV-reform parasztot nem csinál belőle. Kár, merthogy a bakterség nem is olyan rossz foglalkozás. Az ember csak ül, figyel, hogy minden rendben, előírás szerint működjék. Tisztelték is a faluban, mert ha Gerzson nincs résen, akár össze is ütközhetnek azok a vonatok.

 

     Dr. Gurcsik szívdobogva lépte át a Bulcsú utcai börtön küszöbét. Egy pillanatra megállt, körülnézett, de senki sem várt reá. Logikus, végül is a kutya sem tudja, hogy éppen ma engedik ki a dutyiból. Lassan, körbe-körbe nézve indult hazafelé. De megváltozott ez a város, mióta utoljára látta! Csak, szégyen, nem szégyen, el ne tévedjen valahogy! Május. Az égen bárányfelhők úsztak. Remélhetőleg megvan még a háza. Megvolt. De milyen állapotban! Kifeszített zár, füstös falak, még a parkettát is felszedték! Az egyik sarokban toprongyos ember evett.
– Jó étvágyat kívánok!
– Hát te ki a fasz vagy?
– Dr. Gurcsik, a tulaj.
– Ja, az más! Azt hittem, a Jézus Krisztus.
– Na, tűnés, nem tetszik a stílusod.
– Tűnj el te, én jöttem ide hamarabb – horkant fel a borostás, hajléktalannak tűnő férfi.
– Tudsz olvasni? – mutatta fel lakcímét jelölő igazolványát az orvos. – Olvasd!
– Gurcsik Alfréd. Lakhelye: Ady Endre utca 2 – betűzte a férfi.
– Volt szerencsém! A cuccodat se hagyd itt!

 

Apuci, éhes vagyok!

– Hallod? Éhesek a gyerekek.

– És?

– Semmi, felejtsd el!

Mundruc Laji mint a rúgós bicska pattant fel az ágyról.

– Már megint kezded? Menj dolgozni, akkor nem lesznek éhesek.

– Én, dolgozni? – sirült eléje csípőre tett kézzel a melles, csinos asszonyka. – Aztán ki vigyáz a purdékra1, he, vagy rájuk senkinek sem kell ügyelni? Na de te! Te miért nem melózol? 

 

Súlyos teste alatt megreccsent a heverő. Kereken száz kiló volt, de mióta kevesebbet eszik, mintha fogyott volna egy cseppet. Máskor biztosan örült volna ennek, most... Nem érdekelte, sem ez, sem más: semmi. Vajon minden öregember ilyen?

– Tíz óra – pislantott a meg régi ingaórára, mely még a nagyapjáé volt, de azóta is kifogástalanul működött.

– Te még nem keltél föl? – szólt rá szelíden sovány, kissé púpos neje. – Mindjárt itt vannak a vendégek, s te még meg sem borotválkoztál.

– És?

– Ne izélj, buci, hiszen szülinapod van. Vedd fel az ünneplőd, és próbálj lazítani, kérlek!

– Miért?

Az egykedvű válaszok lehangolták Baloghnét. Úgy látszik, az ura még mindig depressziós, sőt, ahogy múlik az idő, egyre kedvetlenebb.

 

Ott feküdt egy padon közel az osztrák határhoz. Közel, távol egy lélek sem, csak a kutyák ugattak valahol.

– Hát ez mi? – torpant meg előtte egy deres bajuszú politikus.

Hogy mennyit szemetelnek ebben a városban! Biztosan teletömték mindenféle rothadt étellel, neilon zacskóval, sőt, lehet benne akár egy halott baba is. Van ilyen, számtalan cikket olvasott már hasonló dolgokról – sietett el aggodalmasan a közelből. Aztán eszébe jutott valami, amitől egyből kiverte a verejték. Hátha él még ez a csecsemő, mert ez is előfordulhat, és akkor... Á, majd csak rábukkan valaki, ő inkább nem keveredik semmibe! Nemsokára itt a választás, és ki tudja, mit magyaráznának bele vetélytársai a városban! Amúgy is siet, fontos találkozója van egy bizonyos elnökkel, akinek a keze a parlamentig is el-nyúlik. Azért annyit csak úgy zárójelben megjegyez, hogy mostanság egyre több a felelőtlen kismama. Alkalomadtán nem árt, ha legközelebb ezt a témát is fel-veti, különösképpen, ha honatyát csinál belőle a jóisten.

 

A nyilvánvaló hülyét senki sem szerette. Talán azért, mert mindenütt az embert kereste, jóllehet Diogenész lámpása sem volt kezében, Athén helyett Pest utcáit járta, és nem is mindig nappal tette.
Amikor nem volt hülye, már akkor sem rajongtak érte, de akkoriban még megtalálta helyét a normálisnak elkönyvelt többségben. Pedig beszéd helyett már akkor is gyakran mutogatott. Nem volt mindegy, melyik ujját mutatta fel. Sokan amerikai vagy mediterrán csökevénynek vélték mindezt, talján, görög gesztikulálás részének, idegennek a magyar hagyományoktól. A gyerekek kisujjszállást mutattak neki, arra széles mosollyal reagált, szeme elhomályosult, és cukrot adott nekik. Az ifjú lányok halántékukhoz érintett mutatóujjuk tengelyében ide-oda forgatták kezük – ezt roppant erotikusnak tartotta, nekik szalagot adott, színes csecsebecsét.

 

Fülfájás ellen először mindig Radnótit szavalt magában. Legalábbis, ha repülőn ült. Süllyedés közben mindig fájt a füle. Radnótit nem emelkedettségből választotta, véletlenül. Az egyik leszállásnál, mikor kibírhatatlanul pattogott a dobhártyája, önkéntelenül beugrott: ki gépen száll fölébe... Az irodalmat szerette, de semmi több. Lentről is tudta, hol lakott Vörösmarty. Nem citált fejből köteteket, csak amennyi az iskolából meg az időnként fellángoló, koncepció nélküli versolvasásokból megmaradt. Ha elég hamar jött a fülfájás, akár hat-nyolc vers is belefért landolásig. Mivel első alkalommal használt, mindig Radnótival kezdett. Ha rossz hangulatban ereszkedett, olykor átköltött belőle sorokat, hogy – némiképp mazochista módon – a bűntudattal is elterelje figyelmét a fülfájásról. Mert ez mégiscsak szentségtörés. A sírok közt manókát, ki halkan...

 

Jenson Button a nyelvével ügyesen helyére igazította a protézisét. Rátekerte a kerek műanyag tartóra a fedelet, és visszadőlt az ágy széléről a párnára. Becsukta a szemét. Látta maga előtt a rajtrácsokat. Az első az övé. A pole position. Csak megszerezte! Pedig mostanában valahogy nem ment a snóbli. A múlt héten sorozatban bukott rajta egy csík Sopianét, egy üveg piros címkés Drehert meg azt, hogy egy hétig neki kellett állnia Hamilton cehhét a reggeli kávézásoknál. Le van szarva – gondolta – a pole position, az pole position. Kinyitotta a szemét. A rajtrács fehér csíkja ott vakított a mennyezeten is, annyira beleégett belülről a retinájába. Mint amikor vakuvillanás után az ember hirtelen fehérre néz. Pedig a plafon inkább szürke volt.

 

Röhögtünk, amikor Rémusz apja meghalt. Pont ezen ne röhögtünk volna? Egyfelől tizenkét évesen kötelező mindenen röhögni, másfelől meg tényleg röhejes egy iskolai késés miatt arra hivatkozni, hogy meghalt az apám. Mintha az apjának kellett volna nyolcra beérnie. Vagy fél kilencre. De már tíz is elmúlt mire Rémusz megérkezett. Aki - ezt ne tagadjuk – rémisztően ronda volt, nevéhez az 'usz'-t mégsem tompításként kapta. Mi sem állt távolabb tőlünk. Hanem mert némi kreativitást próbáltunk vinni a névadásba, emléket állítva az egykor kedvelt, de alig értett mesefilm-szereplőnek, Rémusz bácsinak.

 

Azok a női fenekek! Hátsók, farok, popsik, kufferek, popók, ülepek, tomporok. Az utcasarkon, a kaszinótojásos pult előtt a Mézesmackóban, a metró mozgólépcsőjén, a nap égette Blaha Lujza vagy éppen az árnyas Kun Béla téren. Az egyik puffant, a másik csattant, a harmadik szikáran szinte koppant. Vagy durrant, vagy pukkant, vagy egyenesen döngött. Volt köztük kicsi, feszes, rezzenéstelen, asszonyosan terebélyes, üde és ereszkedett, ringó és hetykén ugráló, bizonytalanul imbolygó és eltéríthetetlenül nyomuló.

 

Toka volt a főméltóságú úr kedvence. Egyenesen rajongott érte. Szerinte a Toka jobb csapottja nemzeti kincs volt. És bár a főméltóságú úr ezekben az években viszonylag kevés esélyt látott rá, hogy 1948-ban majd megint olimpiát rendezzenek (történelmi tény, sosem volt egy virtigli reálpolitikus), azt szentül hitte, ha mégis, akkor Toka simán nyeri a kisváltósúlyt. Londonban végül megrendezték azt az olimpiát, de Major (született: Maninger) József sosem lett olimpiai bajnok. Ez utóbbiról legkevésbé a sportkörökben Toka becenévre hallgató ökölvívó tehetett.

 

Nem hiszem, hogy bármit is el tudnék érni az életemben, ezért inkább nem akarok semmit.
Nem kihívóan mondta ezt Regina, nem is lemondóan, vagy kétségbeesetten. Száraz tény volt, mintha csak ennyit mondott volna: esik az eső. És Fábián érezte, hogy itt ellentmondás feszül. Regina nem őszinte, vagy elhallgat valamit.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal