Keresés a honlapon:

Farkas Molnár Péter: Zsarutörténet

 

Főváros. Milyen jó hangzású szó. Azt jelenti, hogy az ország legelső, legrangosabb, és egyben legfontosabb települése. Itt találhatók a kormány- és egyéb hivatalok, minisztériumok, országos hatóságok. Parlament, képviselőház, elnöki rezidencia. Jelentős kulturális intézmények. Múzeumok, színházak, filmszínházak, koncerttermek. Iskolák, könyvtárak. Galériák, kicsik és nagyobbak egyaránt. Üzletek, ugyancsak kicsik meg nagyobbak, mellékutcai kis üzlethelyiségektől a bevásárlóközpontokig. És persze történelmi emlékhelyek, nagy, zöldellő parkok, hosszú, árnyas sétányokkal. Sugárutak, körutak, fő- és mellékutcák, a külvárosokban sikátorok. Egy széles, öreg folyó hidakkal, rakpartokkal, kikötőkkel, néhány kisebb és pár nagyobb szigettel. Meg pályaudvarok vonatoknak és buszoknak. És ne feledkezzünk meg a repülőterekről.

Emberek. Rengeteg ember, mindig és mindenhol. Fehérek, feketék, sárgák és barnák. Ha egyszer az összes városlakó bőrszínét sikerülne összevegyíteni, alighanem valami halvány tejeskávé-barna lenne a végeredmény. Az ötlet korántsem annyira abszurd, mint első blikkre gondolnád. A számítógépek, statisztikák és kutatócsoportok korát éljük. Előbb vagy utóbb bizonyosan akad majd néhány ráérő szakember, akik csoportba szerveződnek és megalkotnak valamiféle programot, ami a fővárosban élő népcsoportok létszámát és bőrszínét veszi alapul. Afrikai ennyi meg ennyi, ázsiai ennyi meg annyi, fehérek ennyien, vörösek annyian. Aztán már csak ki kell keverni a színt.

A fővárosnak, mint minden más városnak, vannak jobb és kevésbé jó negyedei. A gazdagoknak fent a hegyekben és a város-közeli dombokon, kilátással a folyóra. A polgároknak pedig a körutak mentén, a belvárosban. A szegényebbeknek távol a körutaktól. A legszegényebbeknek pedig távol mindentől. Minden tekintetben.

 

Két hekus igyekezett a szolgálati helyére a tavaszi záportól hűvös utcán. Nekik ez a környék jutott, távol mindentől. Nem zavarta őket. Itt éltek, itt dolgoztak, megszokták és megszerették.

Egyikük, név szerint Pájk Moren, a People-theater avenue felől érkezett. Határozott léptekkel átvágott a Big carrier streeten, és a sarkon balra fordult, a Mathias square irányába. Moren testes – mondjuk ki: kövérkés – ír volt, szabályos, kerek fejjel, vöröses hajjal, amelyet olyan rövidre vágatott, hogy rózsaszín fejbőre kilátszott alóla. Arca húsos, pisze orra körül megszámlálhatatlan szeplővel. Tisztában volt előnytelen alkatával, ezért domború mellét kidüllesztette, még domborúbb hasát viszont igyekezett behúzni. Ezt az ő esetében nevezhetnénk akár teljesen indokolatlan optimizmusnak is. Mindent egybevetve, leginkább egy hepciás, vörös kiskakashoz hasonlított.

A másik hekus, név szerint Porfirió Száncsez, az Alexander Christmas street felől érkezett, a sarkon jobbra fordult és száz métert loholt a Wednesday-place streeten. A D street sarkánál ismét jobbra fordult. Száncsez mexikói volt, vékony és magas, divatos, oldalt erősen felnyírt fekete hajjal. A feje tetején meghagyott hosszabb tincseket zselével rögzítette és gondosan formára fésülte. Kényes volt a megjelenésére, talán a mexikóiakat sújtó előítéletek miatt.

Moren és Száncsez két éve szolgált együtt, a mexikói akkor került a testülethez, a főváros Quarry negyedéből. A két fickó azonnal megtalálta a közös hangot, pár nap alatt kiderült, hogy nagyszerű párost alkotnak. Elválaszthatatlanok lettek.

Most egy időben értek a Mathias square-re, köszöntek egymásnak és leültek a padra, amelyet előre kinéztek maguknak. Erről a padról jól beláthatták a területüket, a pad körül nem voltak bokrok vagy fák, amelyek eltakarhattak volna bármit. Száncsez kinyújtott két karját a pad támláján nyugtatta, társa edzőcipőbe bújtatott lábával kalimpált. Hallgattak. Végül a csendet, mint mindig, az izgága Moren törte meg.

– Hát mi a helyzet, Száncsez? Minden oké? – A társánál megfontoltabb mexikói átgondolta, mit is lehet erre válaszolni, aztán nem szólt semmit. Csak a kezével tett olyasféle mozdulatot, mintha azt mondaná, „ugyan mi baj lehetne?”

Moren most maga alá húzta a bal lábát, és elmerülten bámulta bermudanadrágjából kivillanó, kelő tésztára hasonlító jobb lábszárát. Végül lehajolt és megvakarta. – Hogy a franc... – sziszegte.

– Mi van? – kérdezte Száncsez.

– Megcsípett valami rohadt bogár – morogta Pájk, és a lábikráján virító vörös foltra mutatott. Száncsez szemügyre vette az inkriminált testtájat.

– Viszket? – kérdezte teljesen feleslegesen, amivel sikerült kihoznia Morent a sodrából.

– Mit gondol, Száncsez? Azért sziszegek, mert így élvezek?

A mexikói hallgatott egy sort, végül, hangjában meglehetős együttérzéssel, annyit mondott:

– Nyálazza be, Moren, az segít.

Már egy órája ültek a padon, amikor a rendőrautó megjelent a Springfield street sarkán. Beparkolt a saroképület takarásába, a két zsaru kikászálódott és keresztbe font karral, jobbról – balról nekitámaszkodott a motorháztetőnek. Pájk és Porfirió összenéztek és vigyorogtak, arcukon a minden hájjal megkent vén profik lenéző szánakozásával.

 

A történések, legyenek bármilyenek, és járjanak bármilyen következményekkel, ritkán láthatóak előre. Legtöbbször nem jelzi őket semmi. Vannak persze, akik megérzésekről, ösztönről, különböző érzékekről hablatyolnak. A zsaruk meghallgatják őket, bólintanak és nem szólnak semmit. Tudják, amit tudnak. Mint Száncsez és Moren, akik csak a fejüket kapták fel, amikor a két passzer erős, városi használatra tervezett bringáján, kirobbant a saroképület sötét kapuja alól. Átvágtak az úttesten, egyenesen a Springfield sarkán álló zsaruk karjai közé. „Na, ez kezd érdekes lenni” – nézett össze Moren és Száncsez, aztán érdeklődve figyelték, ahogy a két fakabát eljárás alá vonja a passzereket. Egyikük az irataikat tanulmányozta, adataikat bediktálta rádión a központba, ellenőrizendő, nem állnak-e körözés alatt. Másikuk kipakoltatta velük a zsebeiket. Végignézték a tiritarka sportdzsekik és nyűtt szabadidőnadrágok rejtekéből előkerülő gyűrött cigarettás dobozt, öngyújtót, üres nejlonzacskót, pár gumióvszert, miegymást. Tessék-lássék végigtapogatták a két bringást, aztán elengedték őket, menjenek Isten hírével.

Moren felsóhajtott: – Pancserek. A drog pedig ott van a kormányban, meg az ülést tartó csőben. Látja, Porfirió, ezért mondogatom én mindig: a városi zsaruk nem érnek egy ruppót se. – Száncsez csodálkozva meredt rá: – És mi mik vagyunk?

– Szövetségiek, Száncsez. Érti? Szövetségiek.

A mexikói látható megkönnyebbüléssel bólintott. Mintha azt mondaná, „ja, az más, akkor minden rendben!”

Valami mégis szöget üthetett a fejébe, mert egy idő után így szólt:

– Oké, értem én, amit mond, Moren, de nekik mégiscsak van fegyverük, gumibotjuk, bilincsük, rádiójuk.

– Hát, ja – válaszolt amaz –, az van nekik. És mindenki látja őket. Minket meg senki. De mi mindent látunk és mindent tudunk.

– Ez igaz. De nem történik mégse semmi. Úgy értem, nem csinálunk semmit.

– Hát, nem is – mondta Moren. – Tudja, Száncsez, a városi zsaruk rohadtul érzékenyek, és nem szeretik, ha mi, szövetségiek, belekontárkodunk az ügyeikbe. Így aztán hagyjuk őket, hogy tegyék a dolgukat. Érti?

Száncsez bólintott. Értette, tehát nem foglalkozott vele tovább.

Hallgattak. Talán pontosabb, ha azt mondom, hallgatták a teret. A járművek zaját, egy önmagától beinduló autóriasztó sivítását. Láthatatlan ajtók és ablakok csapódását, néha egy tompa kiáltást, ami nem tudni honnan szűrődött ki a térre. Egy elrúgott sörösdoboz csörömpölését. A D street és a Wednesday-place sarkán álló dragsztór előtt összeverődött alkoholisták handabandázását. Titokzatos, hol elnyújtott, hol meg szaggatott füttyjeleket...

Ezeréves, feltuningolt, kipolírozott roncsverda jött lassan a Big carrier street felől. Az ablakai leengedve, odabent négy bézból sapkára húzott kapucni alól kivillanó négy, foncsorozott napszemüveg, meg nyolc hájas, kékre tetovált kar. A fejek egyszerre mozdultak a dübörgő zene ütemére. A motor hörgött, a kocsi lépésben megkerülte a teret.

– Kik ezek? – kérdezte Moren.

– Nem látja? Négy műmájer mexikói. Majmolják a négereket, azt hiszik, így talán őket is négernek nézik majd egyszer.

 

A patkány szürke volt és épp annyira jellegtelen, amennyire egy patkánynak jellegtelennek kell lennie. A napsütés ellenére a pulóvere kapucniját ráhúzta vastag, kötött téli sapkájára, a fejét lehajtotta és osont a fal mellett. Csak apró, sunyi szeme villant meg néha, ahogy éberen figyelt. Idősebb mexikói nő jött szembe vele, vörösesbarna műbőr táskáját maga mellett lógatva. Száncsez meglökte a társát: – Figyeljen, Moren! Eksön lesz.

A patkány a nő mellé ért. Villámgyors mozdulattal ragadta magához a táskát, és kilőtt. Öt méterre se jutott, amikor egy fekete atlétatrikós, idősebb férfi tarkón vágta egy félliteres sörösdobozzal. A patkány megtántorodott és hatalmasat esett. Pont a Sringfield sarkán álló két fakabát lába elé. Bamba arccal felült és szédelegve tapogatta a fejét. Az egyik zsaru lehajolt hozzá.

– Megütötted magad, pajti? Mutasd meg szépen, hol fáj!

Tíz perc múlva a rendőrautó, hátsó ülésén a még mindig kába patkánnyal, elgurult.

Pájk és Porfirió elismerően bólintottak, „ez klassz volt!”

Lassan telt az idő. Szolgálatban mindig lelassul valahogy. Száncsez egy ideig a társát figyelte a szeme sarkából, végül nekiszegezte a kérdést:

– Van aprója, Moren?

Moren óvatossá vált. – Attól függ. Mire kéne?

– Gondoltam elmehetne a sarki sztórba és hozhatna kávét meg fánkot.

Moren töprengett egy ideig, mielőtt megszólalt.

– Magának van aprója, Száncsez?

Száncsez óvatossá vált. – Attól függ. Mire kéne?

– Itt van az a kifőzde a Big carrier sarkán. A szíriai tulaj valamiért csípi a búrámat. Ha bemegyek hozzá, az én giroszomban kétszer annyi a hús, mint a többiekében.

Száncsez bólogatott: – Na persze! A szíriaiak már csak ilyenek. Imádnak ráfizetni az üzletre...

– Honnan veszi, hogy ráfizet? A többieken simán behozza.

Száncsez belekotort a zsebébe, csörgött az aprópénz, ahogy nyitott tenyerén tologatva számolta. – Van kétszáznegyven.

– Ide vele!

Tíz perc múlva Pájk és Porfirió szája sarkán csöpögött a giroszra bőven öntött csípős, vörös szósz. Száncsez két harapás közt megkérdezte:

– Ezt hogy csinálta, Moren?

– Nem volt nagy ügy. A tőkénk, összesen ötszázharminc, nem volt túl sok. De megígértem Vahibnak, hogy holnap beviszem neki a többit.

– És beviszi?

– Á, nem kell. Azt mondta, hagyjam, mert az ő hite szerint az éhezőt meg kell etetni.

– Jó hit.

Moren csak bólintott, teli szájjal.

 

Amikor a mexikói bringa kifordult a kapun, mintha erősebben ragyogott volna a kissé fáradt, késődélutáni nap. A nő lábán csillogott a piros lakk körömcipő, vaskos combján repedésig feszült a neccharisnya. Fekete, szűk szoknyája inkább lecsúszott karszalagnak tűnt, épphogy elfedte extrém módon gömbölyödő tomporát. A citromsárga, vékony, kapucnis pamutpóló alatt két dinnye himbálózott, szemét kék festékkel, száját meggyvörös rúzzsal húzta ki, fényes, fekete haját rikító zöld szalaggal fogta össze.

Pájkot sokkolta a látvány. Nyelvével többször, gyorsan végignyalta a száját, mielőtt felhördült: – Anyám! Ki ez a csaj?

Száncsez körbepillantott, aztán legyintett.

– Ja, az? Az a Hermina. Vasseggűnek is hívják. Most indul műszakba, kint rodázik a kocsisoron.

Moren fejével a nő mögött pár méterre ballagó, vastag nyakú mexikói férfi felé intett.

– És ki a tesó?

– Ő a személyi edző – mondta Száncsez, aztán amikor a társa értetlenül nézett rá, megmagyarázta. – Most mit nem ért, Moren? Személyi edző. Ő futtatja a csajt.

– Aha... – Morentől csak ennyi tellett.

Egy ideig csendben ültek a korai szürkületben.

A taligás a Wednesday-place streeten jött végig. A közeli bevásárlóközpontból elemelt bevásárlókocsiját maga előtt tolva sétatempóban lépegetett, a házakat figyelte. Végül megállt a Springfield sarkán, benézett a kapu alá. Rágyújtott, várt. Elpöccintette a csikket és gyorsan befordult a kapun. Pájk és Porfirió figyeltek. Negyedóra múlva a taligás ismét felbukkant. Vastag, kék nejlonzsákot dobott a bevásárlókocsira és elsietett.

– Moren! Vakuljak meg, ha ez nem nyomott fel egy kecót abban a házban!

– Megnézzük?

– Naná!

 

A városnak ebben a negyedében senki nem bajlódik a kapunyitással. A kaput egyszerűen berúgják, aztán kitámasztják egy téglával vagy valami nagyobb kővel. A lakók pedig megunják a mágneszár javításával járó hercehurcát és költségeket. Marad a tégla vagy a kő. Errefelé egy ház kapujának csak jelképes jelentősége van.

A két zsaru benyomult a téglával kitámasztott kapun. Moren beleszagolt a kapubolt sötétjébe. – Itt valahol döglött macska van – jelentette ki.

Továbbmentek, az udvaron megálltak, körülnéztek. Előbb a földszinti lakásokat vették sorra, aztán az emeletet bámulták. Száncsez hirtelen meglökte a társát, és a körfolyosó vége felé mutatott, a lépcsőház melletti sötét sarokba. Az utolsó lakás ajtaja, jól láthatóan, résnyire nyitva volt, odabent pedig sötét. A társak összenéztek, bólintottak. Tudták ők ezt előre. Elindultak kifelé. Moren ismét beleszagolt a kapubolt sötétjébe. – Itt valahol döglött macska van – jelentette ki.

A Springfield street sarkán két fakabát állt, cigarettáztak és unottan bámulták a teret. Moren meglökte a társát: – Szólni kéne nekik.

Száncsez döbbenten nézett rá.

– Te hülye vagy, ugye? Tudod ki a taligás fia? Mi még állni se tudtunk, amikor az már ült!

Ekkor ért véget a játék. Mindketten ismerték a nagydarab, nagypofájú, erőszakos férfit, aki állítólag a Pongrác-telepen lakik, többet van sitten, mint szabadlábon és ült már emberölésért is.

– Na, figyelj! Ha mi most beköpjük a taligást, a fia mennyi idő múlva tudja meg, hogy mi énekeltünk? Egy óra, rossz esetben félóra. Kell az nekünk?

Mindketten megrázták a fejüket, csendben visszasomfordáltak a téri padhoz és nem szóltak semmit, nagyon sokáig.

A téri kandeláberek sorban meggyulladtak, sárgás fényük kicsit melegebbre varázsolta a hűvös, tavaszi estét.

– Letelt a szolgálat, mehetünk.

A két srác nagyokat lépve sietett végig a Szerdahelyi utcán. A Teleki térnél, a Lidl előtt megálltak, hallgattak egy sort.

– Azért egész jó volt, nem? – mondta végül a fekete hajú. A másik rábólintott, de nem szólt.

– Figyelj már ide! Nem csinálhattunk semmit. Jobb ez így. Gondolkodjál! Mi van, ha a taligás fia nem téged vagy engem talál meg, hanem a muterodat vagy a fateromat?

Mentek tovább, csendben, most már lassabban.

– Éhes vagyok – mondta végül a vörös hajú. – Nálatok mi lesz a vacsora?

– Túrós tészta. Nálatok?

– Sült virsli, sóska, krumpli.

– Hát, azért nálunk is sanszos, hogy befigyel valami főzelék tészta helyett. Anyám elég kiszámíthatatlan.

– Ja... Ismerős.

Megálltak, nézték egymást. A vörös hajú végül feltartotta jobb tenyerét, a társa meg belecsapott. Mint a kosrálabdázók, a győztes pont után. A magas, vékony cigányfiú már a kapunál járt, amikor a másik utánaszólt:

– Hé! Száncsez!

– Na?

– Holnap is kijövünk? Elnézhetnénk a János Pálra. Hátha elkapjuk a két bringatolvajt. Vagy kiszúrjuk, amikor az Öblös Juli becserkészi a pasikat a benzinkútnál.

Porfirió vigyorogva nézett vissza a társára.

– Jövök, Moren! A szokott időben, oké?

– Oké. Hát... Szevasz, Rácz.

– Szevasz, Barta.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2015-05-27 16:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.