Keresés a honlapon:

Lám Etelka: A zenebohóc

 

Júlia csendben ült édesanyja mellett, aki nagyon betegen feküdt az ágyban. Nem beszéltek, már szavak nélkül is képesek voltak komunikálni. A délutáni napfény egy kis aranyló sugara belopakodott a zsalugáter rései között, reményt nyújtva a betegnek a megpróbáltatás és szenvedés végéhez. Kezük összekulcsolódott, határtalan béke és nyugalom áradt szét a szobában.

Hirtelen kinyilt az ajtó és Ágnes, a huga, halkan intet Júliának. Igen, most el kell mennie, de siet vissza. Júlia aggódva eresztette el a mama kezét. Emlékezett. Mikor ő volt beteg, milyen megnyugvást jelentett neki anyja simogató keze. Arcán ksi mosollyal megcsókolta édesanyja homlokát.

Sietve hagyta el a lakást, rohant végig az utcán. Anyja arca lebegett előtte, arra gondolt, talán vissza kellene fordulnia, aztán mégsem tette meg. A lábai vitték tovább, szinte rogyadozott a térde, vagy tíz perc kiesett az emlékezetéből. Hirtelen azt látta, hogy már bent van a kórházban a gyerekosztályon. Mária nővér sürgette - a gyerekek már nagyon várják.

Gyorsan átöltözött, felvette a bohócruháját, arcát kifestette, magához ölelte trombitáját és bement a gyerekekhez.

Trombitálva és táncolva varázsolta elő a kis plüssmacikat nagy kockás zsebéből. Pirosra festett nagy orrát megcsavarta, és körbe-körbe potyogtak le a padlóra a színes, pattogó üveggolyók. Két kislány és egy fiúcska szaladt hozzá, hajuk nem volt a kezelések miatt, de szemükben önfekedt vidámság csillant.

A gyerekek kacagtak, hozzá bújtak, és ekkor megcsörrent a mobiltelefonja. Csak üzenet volt. Ágnes írta: anya elment, eltávozott… Júlia többször is elolvasta, nézte a betűket, a szavak értelmét elöször nem is fogta fel…. majd az ölében ülő gyerekekre nézett.

Két könnycsepp gurult le az arcán és vidám nevetéssel trombitált tovább...

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2015-05-20 16:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.