Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Pálya Tamás: Vágyakozás (vagy mifene)

 

Ah öregem, Péter bátyám, törökleső, német által sanyargatott dalosajkú Bonemissza... Mit mondasz? Miért jutsz itt eszembe? Mit teszek, amikor kibukik belőlem az a kicsiny könyörgő, vágyakozó dalocska?

 

Elmondom: lehet látni engem pár fényképen az óbudai kert hátsó traktusában egy hoganyozott cin kád szélén ülni, mezítelenül. Egyik lábam a kerti ágyás fölött, másik, a zöld algás , csiborok lakta öntözővízben pancsol, este pedig mosószappannal fürösztenek szálkás fateknőben, ott a napközben szerzett karcolásaimat csípi az alám öntött, katlanban melegített, összegyűjtött esővíz. Szappanos, durva szövésű mosdókesztyüvel dörzsölnek, majd nagyot és csattanósat az ülepemre verve, hogy Bonzó kutya is fölcsapja rongyos füleit meglepetésében, közlik velem: vége a játéknak, befelé a szobába, lepedőbe csavarva... Megtisztulás! Jó volna, ha ugyanazok a kezek mégegyszer megfürösztenének...

Hol vannak azok már? Hol az igazi megtisztulás?

 

Mikor veszek én tíz deka nosztalgia párizsit ? No meg összesodrott módszerrel készült hosszúkiflit, amit talán csak két helyen kapni manapság az egész városban...

Anyám, most az jut eszembe, amikor a Szentlélek téri óvodába kísértél, a vitorláshajóhoz hasonló fejfedőjű apácákhoz, de előtte vettél a Kupainál a Szentendrei utcában - ami már nincs, szűk kis kanyargó -, hajszálvékonyra vágott párizsit, szeleteit kettévágott, megvajazott ropogós kiflikbe illesztetted, mintás szalvétába csomagoltad, s amit beletettél a kis szalmafonott, fedeles, a nyakba akasztható uzsonnatáskámba. Uzsonnakor, ki tudja hány órakor, amikor is az apácák keze elfáradt az örökös csattogtatásban és abbahagyták a szenteskedő gyermekdalocskák reszkető tónusú kántálását, és előhozták egy nagy ruháskosárban a sok kis uzsonnatáskát, számban már összefutott a nyál... Szóval mostanság csinálok magamnak minden nap ilyen kifliket, amióta tudom hogy kapni nosztalgia nevű párizsit. Jó,jó, de mégsem olyan... Az egész nem passzol...Hol van az a párizsi, hol vagy anyám?

 

Különben is... Fura, hogy mire bír vágyni az ember, pedig tudja már jól az elszalasztottak nem pótolhatók. Hogy ki mondta? J. a feketehajú, aki annyira nagyon bűvkörébe rántott, hogy megbénultam amikor nem kellett volna...

Most aztán baromi nagy szerelmes álmaim vannak, mintha jönne újra meg újra a pillanat, néha a feketehajúval, máskor másokkal, sokszor az Elsővel,vagy az Utolsó előttivel, gyakorta nem is tudom már, hogy kivel. Megélt és kitalált történések kusza elegye. Az álmok vad rohanásai, ismeretlen városok ismeretlen szerelmek, jólismert szemek, szőke hajfonatok suhanásai.Villamosokat, vonatokat kések le. Felugranék rájuk de lehetetlen. Elhúznak tőlem kegyetlen lendülettel...

Tisztára mintha ébren lennék! Nem fog az autóm fékje. Leállítom egy ismeretlen utcában, később keresem, keresem, de nem találom....

 

No meg lapos passzos jófocit szeretnék látni. Hazait. Még egyszer az életben. A Nándit ahogy felemelt fejjel vezeti a labdát, nem bámulja, ahogy a lába előtt gurul.Veszi és teszi...

Most ennyi...

Ah öregem, Péter bátyám, törökleső, német által sanyargatott dalosajkú Bonemissza... Mit mondasz? Miért jutsz itt eszembe? Mit teszek, amikor kibukik belőlem az a kicsiny könyörgő, vágyakozó dalocska?

 

Elmondom: lehet látni engem pár fényképen az óbudai kert hátsó traktusában egy hoganyozott cin kád szélén ülni, mezítelenül. Egyik lábam a kerti ágyás fölött, másik, a zöld algás , csiborok lakta öntözővízben pancsol, este pedig mosószappannal fürösztenek szálkás fateknőben, ott a napközben szerzett karcolásaimat csípi az alám öntött, katlanban melegített, összegyűjtött esővíz. Szappanos, durva szövésű mosdókesztyüvel dörzsölnek, majd nagyot és csattanósat az ülepemre verve, hogy Bonzó kutya is fölcsapja rongyos füleit meglepetésében, közlik velem: vége a játéknak, befelé a szobába, lepedőbe csavarva... Megtisztulás! Jó volna, ha ugyanazok a kezek mégegyszer megfürösztenének...

Hol vannak azok már? Hol az igazi megtisztulás?


 

Ah öregem, Péter bátyám, törökleső, német által sanyargatott dalosajkú Bonemissza... Mit mondasz? Miért jutsz itt eszembe? Mit teszek, amikor kibukik belőlem az a kicsiny könyörgő, vágyakozó dalocska?

 

Elmondom: lehet látni engem pár fényképen az óbudai kert hátsó traktusában egy hoganyozott cin kád szélén ülni, mezítelenül. Egyik lábam a kerti ágyás fölött, másik, a zöld algás , csiborok lakta öntözővízben pancsol, este pedig mosószappannal fürösztenek szálkás fateknőben, ott a napközben szerzett karcolásaimat csípi az alám öntött, katlanban melegített, összegyűjtött esővíz. Szappanos, durva szövésű mosdókesztyüvel dörzsölnek, majd nagyot és csattanósat az ülepemre verve, hogy Bonzó kutya is fölcsapja rongyos füleit meglepetésében, közlik velem: vége a játéknak, befelé a szobába, lepedőbe csavarva... Megtisztulás! Jó volna, ha ugyanazok a kezek mégegyszer megfürösztenének...

Hol vannak azok már? Hol az igazi megtisztulás?

 

Mikor veszek én tíz deka nosztalgia párizsit ? No meg összesodrott módszerrel készült hosszúkiflit, amit talán csak két helyen kapni manapság az egész városban...

Anyám, most az jut eszembe, amikor a Szentlélek téri óvodába kísértél, a vitorláshajóhoz hasonló fejfedőjű apácákhoz, de előtte vettél a Kupainál a Szentendrei utcában - ami már nincs, szűk kis kanyargó -, hajszálvékonyra vágott párizsit, szeleteit kettévágott, megvajazott ropogós kiflikbe illesztetted, mintás szalvétába csomagoltad, s amit beletettél a kis szalmafonott, fedeles, a nyakba akasztható uzsonnatáskámba. Uzsonnakor, ki tudja hány órakor, amikor is az apácák keze elfáradt az örökös csattogtatásban és abbahagyták a szenteskedő gyermekdalocskák reszkető tónusú kántálását, és előhozták egy nagy ruháskosárban a sok kis uzsonnatáskát, számban már összefutott a nyál... Szóval mostanság csinálok magamnak minden nap ilyen kifliket, amióta tudom hogy kapni nosztalgia nevű párizsit. Jó,jó, de mégsem olyan... Az egész nem passzol...Hol van az a párizsi, hol vagy anyám?

 

Különben is... Fura, hogy mire bír vágyni az ember, pedig tudja már jól az elszalasztottak nem pótolhatók. Hogy ki mondta? J. a feketehajú, aki annyira nagyon bűvkörébe rántott, hogy megbénultam amikor nem kellett volna...

Most aztán baromi nagy szerelmes álmaim vannak, mintha jönne újra meg újra a pillanat, néha a feketehajúval, máskor másokkal, sokszor az Elsővel,vagy az Utolsó előttivel, gyakorta nem is tudom már, hogy kivel. Megélt és kitalált történések kusza elegye. Az álmok vad rohanásai, ismeretlen városok ismeretlen szerelmek, jólismert szemek, szőke hajfonatok suhanásai.Villamosokat, vonatokat kések le. Felugranék rájuk de lehetetlen. Elhúznak tőlem kegyetlen lendülettel...

Tisztára mintha ébren lennék! Nem fog az autóm fékje. Leállítom egy ismeretlen utcában, később keresem, keresem, de nem találom....

 

No meg lapos passzos jófocit szeretnék látni. Hazait. Még egyszer az életben. A Nándit ahogy felemelt fejjel vezeti a labdát, nem bámulja, ahogy a lába előtt gurul.Veszi és teszi...

Most ennyi...

  
  

Megjelent: 2015-05-16 16:00:00

 

Pálya Tamás

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.