Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Rimóczi László: A travinak mennie kell

 

Ott nyüszögött a küszöbön, a gyerek meg behozta a reggeli után és elkezdte kedvelni. Délre már teljesen a szívébe zárta, abajgatta a kis dögöt. Ezek után, ha azt mondom a gyereknek, hogy nem tarthatja meg, akkor én leszek a gonosz boszorkány. Elkezdett alkudozni, hogy majd ő eteti, sétáltatja, meg minden, de nálam már az a jázminos pacsulija is felcsapja az agyvizem, beeszi magát a tapétába. Nem vagyok konzumfelfogású, meg előítéletes, de ezt nem akarom szemmel nézni. Vicc mayor. Egyelőre a sarokban alszik, de reggel mindig belebotlok a szétdobált harisnyáiba meg a műmelltartójába.

Azt mondja a gyerek, hogy, „anyu, így nincs szabad akaratom”, erre azt felelem neki, hogy a szabad akarat veszélyes, nem való mindenkinek. A szabad akarat gyakran csak az egészséges ösztön elé tolakszik. Kéred azt a finom szabad akaratot, mondom: nesze, aztán egyszer csak magadra gyújtod a házat ülőgarnitúrástól, transzistól. Várjon még azzal a szabad akarattal. Amit egyelőre nyújtani tudok neki, az egyfajta ál-szabad akarat, és nincs visszabeszéd, na ezt szépen megszokjuk. Toporzékolva azt mondja, hogy „keménykedel itt a kisebbel, mint a kakaszar, anya”. Mire én: kisfiam, gyerekkoromban nekem sem volt transzim, a nagyinak se Mohácson. Csuhajból hajtogatott baba, arra futotta csak. Rakd ki ügyesen a transzit, szabadulj meg tőle, nincs szezonja.

Abban maradtunk, hogy ideiglenesen örökbe fogadta a transzit, de csak addig, amíg a gazdája nem jelentkezik érte. Engedtem végül, hogy legyen meg a gyerek kedve az egészséges felnőtté sarjadáshoz. Nem nagy kiadás egy ilyen trafó, csak banánon meg tamarinlekváron él, meg tejecskén, azt egy kis tálba kilocsolom neki reggel, aztán rájár, ha akar.

Az ágyba nem viheti, aludjon csak az előszobában. Csak ez a szaga ne lenne… Vannak idegesítő dolgai ám. A múltkor, se szó, besétikált a fürdőszobába, amikor ottan tartózkodtam. „Nem mész a helyedre, sicc? Gyézusom!” – mondtam, és takarodott is.

A férjem is háborodik, de őt csak az esti karaoké zavarja, amikor lefekvés előtt még jön egy kis áj vill szövájv, de aztán összegömbölyödik gyorsan és csend van. A dolgát meg odakint végzi.

„Travi, Gyézus, dehogy, ne tovább!” – mondta az uram eleinte, aztán csak leült vele négyszemköztre, és elmondta neki, hogy ő megértő, mert megérti, hogy a társadalom még életében elgyászolta, rekesztette ki őt, és hogy milyen stressz ez, majd próbálta tetemesen kigoogleoztatni a tüneteket, de nem betegség ez.

„Neccharisnyás jó reggelt!” – hosszúszempillázott már ilyen korán, csak a szomszédok meg ne hallják. Mondtam a fiamnak, hogy a hidegháborúval és a megtűrtséggel vissza nem élve, ne maradjon tartósan vele egy térben. Erre egyik nap rajta kaptam őket a pincében, amint sminkeli ki a fiamat. Még ha majáliskor pókemberre, az aranyos, vagy betmenre, de ő csajszinak kente ki!! Bebüntettem a gyereket: megkértem, hogy azonnal vetkőzzön le meztelenre és sétáljon csak szépen ki az utcára, pár percre, úgy menjen ki innen, ahogy a világra jött. Aztán mesélje csak el a szomszédnéniknek, hogy nem tudott viselkedni!

Elhangzott a szája, pityergett is rendesen.

Én, a jégtestű anyuka, nevelgetné a porontyát, ha hagyná. Travi! Ezért azért már jár a tasli…

Nem hülye ez, tudod? A fiam már az óvodában is agycsoportos volt, jellemileg, IQ-ilag fejlett. Nem hátvédernek született!

Összefutottam a transzinkkal kedden a konyhában, éppen használt papírtörölközőkből, konyharuhából és spagettiből iparkodott fészket rakni magának. Ez a trafó foglalkozású lény annyira döbbenet, hogy nem is szólok már egy ideje nyikkanást se. Gyézusom…

De hogyan is festett ez a mi kis ágrólszakadtunk? Az eleje szokatlanul moher, a hátulja angóra. Kisebb az átlagosnál, piriny állal, filigrán kis teremtés, ádámcsutkával, blúzban. Egy törékeny hímnő, hosszú lábakkal, nagy szemekkel. Ha nincs rajta smink, vagy van, de átüt rajta a borosta, akkor tiszta paudicsbéla! Kedves tőle, hogy amikor szoknyát húz, ügyel arra, hogy legyen rajta bugyi, már csak a gyerek végett is.

Amikor látom, hogy elalszik a kandalló előtt a gyerekem ölében, az meg simogatja a parókáját, többnyire hagyom őket, de a műmellét vagy a tomporát a világért sem érintheti meg, hiszen az már kapcsolat. Azonkívül kikötöttem a gyereknek, hogy ne etesse az asztalnál, vigye le sétálni, ha ki kell mennie, és akkor se ölelgesse, ha nem látom. Én, az anyacica, a végletekig még jó, hogy védeni fogom a csöppségem! Ez nem egy finom női hús… hanem… hanem valami egészen más. És sosem fogok örülni neki, hogy bent van a házban, itt, velünk. Szerencse, hogy nem engedem még a gyerekágy lábánál se aludni, még elszívná éjszaka a levegőt előle, mint valami kobold, vagy tudomisén. Ja, majd elfelejtettem az előbb: azt nem tudom, hogy megvan-e még a műszere… a hogyismondjamja és golyói, nem néztem soha alá. De ha van, akkor valamivel leszorítja, az biztos. Én a helyében leszorítanám. De, ha netán át akarni akarná hirtelen nemiműteni magát, hát nálam erre egyik szobában sem nyílik lehetősége, akár van a retiküljében varrókészlet, akár nincs. Teszem azt, csengetnek közben, jön a gázos, a vizes, a villanyos, ez meg ott varrja magára az új nemi szervet… még mit nem. Én már akkor rászólok, ha éppen csak bemosakodni látom a mosogatómnál a jó kis citromosommal…

Mindezt nyilvánosan nem vállalhatom, a férjem szerint is szó sem lehet róla, mivel mi un. presztízspár vagyunk. A férjem sebész és író, jóhírű egyetemen tanít folyóírást, azontúl pályázunk az Év házaspára díjra, írt rólunk a Napló is. Ami a férjem érett, kifinomult irodalmi humorát illeti, bármilyen társas party-eszmecserébe képes viccből egyszavakat beékelni, pl. „csutak, zsírmalac, Guano, pintyőke, sávlezárás, meg becsinált” ami poentír és aktuális. Nézd, ezen a csoportképen az oltár előtt nem haveri a mosolyunk, nem manír, nem megírt, hanem tiszta szerelemzöld, mint az őszinteség. Ha ez a travi-dolog kimegy a médiákban, mit szólna az írószövi? A férjem meg adjon magára sportot, mert így testpuding, mit szól majd a fotós, ha kijön? Fel kell tartásilag fejlődnie, hogy így kerüljünk bele az Irodalmi Naplóba képen, ne petyhüdten. Nem az anyja fizette be őtet a Kórtársba! És mindez látszódjék a képen is szépen.

A férjem módfelett annyira szerény irodalmilag, hogy én ütöm be heti egyszer a googleba őt, és mindent kiköp: PIM, JAK, WIKI, DIA, STB. Egyébként itt muszáj megjegyeznem, de szerénység nélkül, hogy én olyan ismertebb nevesasszony vagyok, művésztartású, több próza birtokosa, a férjemen túl, hogy többször kértek amatőr kisfilmesek, hogy ugyan már, pózoljak légyszíves művészrövidfilmjükben, azzal egy nagy álmuk válna valóra, úgy teljesülne, mint a filmekben szokott, hiszen nekik, kezdő kisfilmesként nem volna soha lehetőségük ilyen arcú dámához, mint én. Csak egy portást, kiégett ribancot, vén rongyot, vagy epergyűjtőnőt kéne eljátszanom az erdőben. Hát soha, pedig egyre jönnek a felkérések a face-n, még így 54 fele is, ilyen nagyságának, mint magam. Ha kijön a Napló, mi szemérmesen, de látványosan egy párti család leszünk. Az aranygerincű Jókaik előtt vagy az azáleáim mögött, a falon a Mednyánszkyval kívánunk lefotózkodni. Kiművelt kultúrházaspár vagyok, az olvasónak is a benyomás számít, szépre fésült frizurával, sose mackóban, mindég kosztümben és kész. Elmondom majd a kamerába is, hogy az uram mennyire szereti az egyedült, a magányban írást, egy tök üres japán szobában, ahol csak a gondolatai, homloka töprengő redői, a ború, a derű és a szemlesüt van. Nem a sex, csak a semmi más.

  
  
 

Rimóczi László (1979) újságíró,  a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.