Videó

Megnyílt Jankovics Marcell kiállítása
A Kincskereső videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Petrozsényi Nagy Pál: Fáklya (1-2. rész)

 

1.

 

A város szélén lakott egy magas dombocskán. Közel a felhőkhöz és az Úristenhez. Két szoba, konyha, fürdőszoba… Nem sok, de egy személynek több mint elég.

– Éppen ezért add el – győzködte a fia. – Neked sok, két családnak kevés, de ha eladnánk a házakat, te a tiedet, mi a mienket, a kettő árából már vehetnénk egy nagyobbat.

– Ejnye, de sürgős! Nem tudod kivárni, míg meghalok? Akkor úgyis minden a tied lesz.

– Még szép, hogy sürgős! Hárman szorongani egy szobában nem éppen lányálom. Próbálnád ki te, esküszöm, már egy hét múlva, egész másképp beszélnél.

– Elhiszem, és nagyon sajnálom, de kérlek, azt se felejtsd el, mit jelent nekem ez a házacska. Én itt születtem, itt élt az apám meg az anyám is, egy szó, mint száz, ragaszkodom hozzá. Ahogy a német mondja: Mein Haus, meine Welt. Tudod, mit jelent?

– Nem.

– Gondoltam, mert ha tudnád, nem is kérnél tőlem ilyesmit. Az én házam az én váram.

– Ez az utolsó szavad?

– Nem, még azt is hozzátenném, hogy sokkal normálisabb, ahogy most élünk: ti ott, én itt. Két, sőt, három generáció egy helyen… Ilyesmi csak a legritkább esetekben szokott beválni – makacsolta meg magát az öreg némettanár.

Meg is orrolt ezért az ifjú Pintér, s egyre ritkábban kaptatott fel a városszéli nagy dombra. Az öreg türelmesen várt, várt, hátha idővel az ő fia is bölcsebb lesz, de miután Ervin is erre várt, a világban sok minden történt, megváltozott, csak kettőjük közt nem változott… semmi.

 

 

2.

 

Ezen a télen korán befagyott a Duna. A hőmérséklet lassan 10 fok alá süllyedt, és szinte naponta esett egy-egy fokot. A lakossági gázfogyasztás vészesen felduzzadt. Kivéve a Pintér úrét, aki nem győzött eleget spórolni. És min spórolhat manapság egy szegény kisnyugdíjas? Gázon, villanyon meg a hasán természetesen.

– Halló, itthon vagy, barátom? – zörgetett be egyszer hozzá valaki.

Az öreg kelletlenül nyitott ajtót. Bajuszos, szőke férfi mosolygott Pintérre. Egyik volt kartársa a Móra Ferenc általános iskolából.

– Elromlott a csengőd? Már azt hittem, házon kívül vagy.

– Tessék, fáradj beljebb! Szabad a bundádat, illetve inkább ne vedd le! Kicsit hűvös van a szobában.

– Bocsáss meg, amiért zavarlak! – mentegetődzött a tanár. – Csak azért jöttem, hogy megmutassak egy apróhirdetést. Tessék, olvasd! – nyújtott át az öregnek egy osztrák napilapot.

Pintér úr szeme végigszaladt a mondaton:

Industrieller aus Burgerland sucht einen Ungarisch-Deutschlehrer[1].

Az egykori kollega döbbenten pislantott körül a szobában. Egy ágy, asztal, két szék és ennyi. Se szekrény, se kép, tükör, a falak piszkosak, egyik helyen beázott, és hullt róla a vakolat. Szó se róla, tudta, hogy az öreg szűkölködik kissé, de ilyen nyomorra azért nem számított. Biztosan azért nem berregett a csengő sem, mert kikapcsolták a szegény ember villanyát.

– Glück auf, szerencse fel, tanár úr! Itt a nagy alkalom. Használd ki ízibe! A helyedben én máris felhívnám azt a sógorkát. Nem mindennap keresnek ám magyar-némettanárt mitőlünk.

– Köszönöm, hogy segíteni szeretnél, csak, valljuk be őszintén, már öreg vagyok én az efféle… kalandhoz.

– Miért kaland? Én inkább kényszernek nevezném, meg aztán igazából nincs is messze Burgerland. Ismerek ennél messzibb helyeket is itt magyarban. Oda meg szívesen elmennél, igaz-e?

– Tévedsz! Már oda sem. Ingázni nem lehet, persze nem is bírnám ezúttal, aztán még ott a lakás kérdése. Öregkoromban menjek albérletbe, Mikikém?

– Értem. Hát… nehéz ügy, mert ahogy hallottam, sehol sem találsz katedrát a városban.

– Ja, hála nektek, vagyis a Móra Ferenc vezérkarának, mert alig kopogok be egy suliba, már másnap mindent, érted, mindent tudnak Pintér tanárról. Ez a referencia, más szóval priusz, ami, úgy tűnik, életed végéig elkísér – fogta el az öreget a köhögés.

– Jól vagy? Látom, alaposan lefogytál, mióta ott hagytál bennünket.

– Eltanácsoltak – javította ki keserűen. – A kettő még munkajogi szempontból sem ugyanaz.

– Hogyhogy eltanácsoltak? – nézett nagyot a kolléga. – A diri szerint felmondtál.

– Hosszú. Inkább mondd el, mi újság! Hány némettanár tanít jelenleg a Mórában?

– Három.

– Vagyis ugyanannyi, mint azelőtt! Ezek szerint ezzel is átvágott – mormogta az öregúr.

– A főnök?

– Ja, ugyanis azzal etetett, hogy a gyereklétszám csökkenése miatt csökken a német órák, azaz tanárok száma is. Röviden: süllyed a hajótok, okosabb lenne, ha távozom.

– Nos, egyelőre nem süllyedt el, de legyünk tárgyilagosak: ez is csak idő kérdése. Kevés a gyerek, az iskolákra fordított pénz stb., az oktatás ideológiai válságát nem is említve.

– Válságban van az már réges-rég. Emlékezz csak vissza, hisz te sem vagy már mai csirke. Szocializmus, kapitalizmus… Ugyan kérem, ne legyünk gyerekek! Kihúzott-e a szarból valamelyik is, mondjad!

– Nem!

– Nem is fog még vagy száz esztendeig.

– Talán, csupán azt furcsállom, hogy éppen te beszélsz így. Még nagyon jól emlékszem, milyen reformtervekkel bombáztad a kollegákat valaha. Mi meg, bocsáss meg, de most utólag bevallom, már akkor kételkedtünk ezekben.

– Kételkedtetek? Lemosolyogtátok, és igazatok volt: még nem jött el a feltámadás ideje.

– Sajnos nem – sóhajtott fel a szőke kollega. – Azért még nem kell várni száz esztendeig, hidd el – emelte fel a fejét bizakodóan. – Egy fáklya ugyan kialudt…

– Te most rám célzol?

– Rád, meg a többi reformerre, aki szintén fáklya akart lenni.

– Hát ezt meg honnan tudod?

– Mindenki tudta, rád volt ez írva, pajtás. Szóval kialudtatok, de azóta módosult a nézetem, miután a helyzet, a valóság is módosult.

– Amennyiben?

– Van a levegőben valami. Bizony. „Hunniában valami készül”, és a kihunyt fáklyák helyébe újak lépnek. De furcsán bámulsz! Nem, nem rólam van szó. A te szavaiddal élve, ehhez már én is túl öreg vagyok, de ami tény, az tény, és látok, amit látok. Egyébként hogy vagy? – ugrott át más témára a tanár. – Úgy hallottam, nyugdíjba mentél.

– Ahogy vesszük. Gyakorlatilag igen, amúgy NYES-en vagyok.

– Gyesen? – képedt el Pintér úr volt kollegája.

– NYES-en. Ez amolyan nyugdíj előtti segély. Előreláthatólag innen is megyek nyugdíjba, amit nem is csodálok, miután állást már a fiatalok sem igen találnak. Hát így készül valami Hunniában, kedves tanár úr.

– Tanítványok?

– Nincsenek. Valamikor régen kevés eszkimó volt, és sok fóka. Ezzel szemben ma túl sok az eszkimó, és kevés a fóka.

– Mármint a tanár? A magánpraxisban mindenképp. Az iskolákban attól függ. Pedagógiai szempontból kevés, ha elfogadjuk, hogy a hatékony, mit hatékony, normális oktatás egyik feltétele a tíz, tizenöt tanulós létszám. Pénzügyi szempontból…

– Tudod mit? Beszéljünk másról!

– Ez lesz a legjobb, sőt, mindjárt megyek is, még mielőtt hozzáfagyok a székemhez – gondolta a kollega, s összébb húzta magán a télikabátot. – A fiad? – kérdezte már csak úgy illemből. – Jól van?

– Fogjuk rá. Él, dolgozik, hála a Jóistennek.

– Remélem, néha-néha ő is besegít – mutatott körül a szobában. – De hülye vagy! – villant át az agyán hirtelen. – Ez most azt hiszi, ironizálni akarok.

– Hogyne! Ervin igazán… igazán stramm gyerek.

– Látod, ennek nagyon örülök. Azért mi sem feledkeztünk ám meg rólad – állt föl titokzatos mosollyal. – Engedd meg, hogy iskolánk névadó ünnepségének alkalmából átnyújtsam iskolánk szerény ajándékát – nyújtott át az öregnek egy piros szalaggal átkötött csomagot. – Isten veled! Majd jelentkezem még, ha nem zavarlak.

Pintér tanár meghatódva kísérte ki a kollegát, utána izgatottan bontott ki a csomagot. A csomagban a rajztanár kerámiája, egy művésziesen kidolgozott fáklya volt, mellette meg egy boríték tele vadonatúj bankokkal.

 

 


[1] Burgerlandi gyáros magyar-némettanárt keres.

  
  
 

Petrozsényi Nagy Pál (Kolozsvár, 1942.) prózaíró

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.