VideóAz M5 videója Keresés a honlapon: |
Jahoda Sándor: Az alkotótábor hőse
Sehogy sem tudom elfelejteni (de töredelmesen bevallom, nem is akarom), ahogy Csaba, a korosodó festő, a nyitott ajtón át, besuhant az aulába. Ki mivel foglalkozott, rögtön abbahagyta, letette. Ki mire-kire gondolt, azonmód elhajította. Mindenki őt nézte. Olyan volt, mint egy jelenés. Balján (igencsak lepukkant, jóval fiatalabb, és jóval kevésbé normálisnak tűnő), Múzsáját hozta közénk, büszkén, valamint jobb hóna alatt, összetekert, nagyméretű vázlatait. Ezeket, mármint az alkotásait, nem minden szerénytelenség nélkül (ami módfelett jól állt neki, hogy úgy mondjam, utánozhatatlan természetességnek hatott) görgette ki a padlón, hogy lassan elénk tárultak, nagyon suta, nagyon egysíkú, nagyon rossz aktképei, miközben folyamatosan be nem állt a szája. Pergő nyelvvel ecsetelte, mind a modell „készségességét”, mind pedig a művek keletkezésének körülményeit, továbbá önnön tehetségének megkérdőjelezhetetlenségét. A „Csaba-varázs”, néhány társam szemében már nem volt újdonság, nekem azonban mindenképpen új volt, és rendkívül érdekelt. Elsősorban a személyiségét találtam figyelemreméltónak, ahogy őrülten hitt magában, ahogy képviselte magát. Művészetét már kevésbé. Később megtapasztalhattam, hogy legendája valósággal belengte az osztályt, sőt az egész pszichiátriai épületet. Sajátos festményei, rajzai, skiccei hol itt, hol ott virítottak a falakon, az asztalokon, meg a kíváncsi kezekben. Számomra leginkább a portréi voltak, meglehetősen emlékezetesek. Sokan rendeltek tőle effélét, alig tudta győzni. Mikor kész lett egy-egy ilyen munkájával (mégpedig, mondhatom, nyaktörő sebességgel dolgozott, tollal-ceruzával skiccelve föl, általában kitépett füzetlapokra, az adott arcképet), diadalmas mosollyal nyújtotta át, éppen aktuális „megrendelőjének”, a művet, majd üdvözült arccal vette át érte azt a pár szál cigit, meg a kávéra-való aprót, amit fizetség gyanánt szántak neki. Nekem úgy tűnt, mindeközben erősen arra gondolhatott: hogy ő ezt bizony megérdemelte, és még ennél is többet érdemelne, de szerényen beéri ennyivel is. Ezek a munkák egészen egyediek voltak, a maguk nemében. Vagy legalábbis abban az értelemben, hogy (akár férfi-, akár női arcot ábrázolt a kép), minden egyes arc, érthetetlen módon, valahogy olyan Csaba-arcúra sikeredett. Kedves, „beugratós” móka volt ez a részéről? Vagy, egyfajta öntudatlan önarckép(ek)ről lenne szó? Egy darabig nem tudtam eldönteni. Aztán egyszer csak megkaptam a valódi magyarázatot. Méghozzá szakértőit – egy művészetterapeutától. Hát igen, mondta az, szánakozva(és némileg viszolyogva is)… monománia… beteges egocentrikusság… előrehaladott… súlyos… skizofrénia… gyógyíthatatlan… Na, gondoltam, ez már egyenes beszéd! Föllebbent a titok fátyla, mindent tudok, tudunk hát Csabáról, ennek alapján meg sem kell szólítanunk őt, nem kell beszélgetnünk vele, elvégre, neki már úgyis befellegzett. Én azonban másképp láttam a helyzetet. Egy lesajnált, mindenféle negatív csillogású betegségcímkékkel gazdagon teleaggatott, „boldog szenvedőt” tiszteltem benne. Sokszor láttam őt, amint magába merülve cigarettázott, vagy épp ismeretlen célból járt-kelt, az udvaron, vagy bent, az épületben, elmaradhatatlan, nagy festőmappájával a kezében. Egy külső szemlélő számára, bizonyosan jelentékeny ember benyomását kelthette. És sokszor beszélgettem is vele. De ez inkább úgy nézett ki, hogy ő beszélt (szüntelenül csak magáról), én pedig hallgattam, figyelmesen. Egyszer nagyon riadtnak, feldúltnak találtam. Megszólítottam, hogy a mi a baja. Mintha egy gát már nem bírt volna ellenállni a víznyomás hatalmas erejének – valami átszakadt benne. És emelt hangon, dőlni kezdett belőle a vele megesett, roppant sérelem. Pillanatok alatt, csakugyan elárasztott vele. Én… ebbe nem egyezem bele!... – mondta, de inkább süvítette. Mibe, Csaba, kérdeztem csöndesen, türelmesen. Nem engedem… hogy ellopják… a spermámat… hát mit képzelnek ezek?!... Tudom, hogy klónozni akarnak… ismernek… régóta figyelnek már!… Hát, gondoltam magamban, itt tényleg komoly a baj. Megveregettem a vállát, és adtam neki pár szál cigit, amitől nyomban kisimultak a ráncai, és fölragyogott az arca. Már-már a „régi” Csabát láthattam benne újra, és azt mondtam neki, váltig komolyan, hogy abból „ők” nem esznek, és megnyugtattam, hogy üzenek majd „azoknak”, hogy állítsák le ezt a tűrhetetlen projektet. Merthogy, Csaba csak egy van, és ez maradjon is így. Szemmel láthatóan megnyugodott. Másnap már ismét üdvözült arccal alkotta meg az újabb portréját, nyoma sem volt rajta az előző napi„rohamnak”. De nem csak képek kerültek ki a kezei alól, hanem, ahogy én hívtam őket, gerincficamos, egész alakos szobrocskák is. Még a tábor vége előtt elkészült egy ilyen szobra. Én „Görnyedő Madonnának” neveztem el (persze, csak magamban), Csaba viszont az Agyagba zárt fájdalom címet adta neki. Úgy kb. egy évvel később valaki gyászos arccal megkérdezte tőlem, hogy: tudtad? Nem, mit, kérdeztem vissza. A Csaba. A Csaba? Meghalt. De hát, motyogtam, hogyan? Miért? Előrehaladott tüdőrák, hangzott a válasz, már nem lehetett megmenteni. Azzal tisztában voltam, hogy nagyon erős dohányos volt: jobb kezének mutató- és középső ujja valósággal feketéllett a nikotintól. Gyorsan és korán elfelejtették Csabát. A temetésen már rég túl volt az, akinek volt szerencséje ott lenni az eseményen, de nekem nem szóltak, és fogalmam sem volt, hol van a sírhelye. Azt azonban pár évre rá megtudtam, hogy hol nyugszik az Agyagba zárt fájdalom. Az kórházi alkotóműhely egyik nagy szekrényében, kiszáradt ecsetek, és szétnyomkodott, elhasznált festéktubusok közt láttam eltemetve.
Megjelent: 2015-07-10 16:00:00
|