Az ország szélén két fiatal, egy egyetemista és egy érettségit letett író beszélgetett. Eltűnődtek a varjakon. Hosszú v alakban repültek. Feküdtek a füvön, a határ előtt. Egyiket Zolinak hívták, a másikat Lacinak. Zoli azt mondta:
– Látod azokat a varjakat? Átrepülik a határokat. Anélkül, hogy útlevelük lenne, vagy fizetniük kéne.
– Oh, nagyon romantikus vagy! – mondta Laci
– Hiszen író vagyok! – mondta Zoli
– Nem minden író ilyen! – érvelt Laci
– Mi persze nem mehetünk át útlevél nélkül Ausztriába! – mondta Zoli
vajon a nappalra rá szárad az éj? mint gézzel fedett seb viszket alatta a fény és amikor lerántod hirtelen egy mozdulattal kiserken a tudat? vagy mint világfátyol takarja el annyira csak annyira a lényegit hogy ne lehessek erre az életre vak?
az emberek általában a szép verset igényelik (hogy így fejezzem ki magam) ha szép verset írnék központozással írnám és szólna a vers az első szerelemről (a szerelemről egyáltalán) lehozható és lehozhatatlan csillagokról
vetített zászlók a templom falán a tornyokon még száradó harangszó lemeszelt árnyékával az éjszakából kikeveredő napot épp kivégzik a vár fokára ábrákat rajzolok egy-két eltévedt golyó és kalapács ami éppen ütne de nincs hogyan és mit és miért sem kételyeim lapos pályáján kitört térkővek közt sistergő város
A dobogó hátulján (középen) szék, előtte kettős mikrofon. A fények terjedelmes kört világítanak. Jobbról érkezik az előadó
Ha volna lányom, szeretném… a vőmet. Feltéve, ha volna. Már ha volna lányom is. Higgyék el, nem bonyolult. Havonta egyszer, családi látogatás örve alatt összedugnám a fejemet a vőmmel és apámmal, és megvitatnánk szorult helyzetünket. Nyomorunk nyomós oka asszonyaink, akik miután gyenge pillanatunkban megkaparintottak, és immár házassági okmánnyal is hivatalosan az övék lettünk, nyakunkon ülnek, többé nem eresztenek. Vőm – már ha lenne, blablabla, nem kezdem újra – nem vethetné szememre, hogy nem szóltam, mert igenis figyelmeztettem a várható bonyodalmakra, minthogy mindenkit óva intenék, aki benősül a családba. S ha lebeszélni nem is tudnám, javasolnám, hogy nyissunk közös frontot. Nem tehetek róla, ha valaki akkora hülye, hogy elveszi a lányomat. Annyi más ember lányának adhatta volna nevét, aki miatt le kellene mondania apró örömeiről, erre pont az enyémnek kell bekötnie a fejét, hogy tetézze lelkiismeret-furdalásom. Nem felelek más botlásaiért, magaméit is ki nem állhatom. Okom lesz kételkedi vőm értelmi képességében, hiszen oltár elé vezette a lányomat. Persze én meg az anyját, de ma már biztosan nem tenném. Gúnyos vigyorral kihátrálnék az ajtón, amikor meglátnám ravasz pofáját azon a szilveszteri éjjen. Sőt, hogy egészen biztosra menjek, el se mennék abba a rohadt buliba, magamban rostokolnék, ahogy addig az év minden utolsó napján. Egyszer mozdultam ki, és élethosszig tartó gyötrődéssel fizettem.
ELSŐ SZÍN: A búgócsiga felépítése. Zajos zene, szintetizátor effektekkel, és tánc. A táncosok építik a búgócsigát. Sötétbarna ruhában vannak. Villódzó fényeffektek. A kivetítőn: ujjlenyomatok sorozata áttűnésekkel, különféle színekben. A búgócsiga felépítése után hirtelen csend. Hosszúkabátos emberkék jelennek meg a színen, és sétálnak összevissza. Velük együtt vonul be a főszereplő, a filozófus, farmernadrágban, fehér ingben, nyakkendő nélkül. A színpad bal sarka felé lépeget, ahol egy íróasztal várja. Odaér, feloltja az asztali lámpát, majd az emberek felé és a közönség felé is fordulva mondja: A filozófus: Ott állt csendesen az ablaknál. Halványuló kék szemét végtelen távolságba nyitva. Alatta az élet, búgócsiga-zajának zakatoló unalom-zsivalya. - Fenséges volt, nyugodt és törődött. Egyszer csak megszólalt halk, öreg hangon: hát elment az élet…- tudod…- És én elsírtam magam mögötte, mert tudtam, hogy akkor is csak értünk aggódott. Mi lesz, ha majd ő nem lesz, ha nem szerethet élő szívével Minket, a családot és Istent – Mindent, a Napot, a világot, a kék eget, a réteket, melyekből virágcsokrokat kötött öreg kis keze. És a szeme, az a felejthetetlen szeretet-szeme, Szent Ferenc örök igézetét hordozó tekintete… - És, lelkemben most is ott áll az ablaknál, mosolyt küld a búgócsiga-létbe, és engem vár… Ő volt Az Apám… Senki-sorsával, de nekem ma is ő a világ…
(Meghatott csend, majd hirtelen váltás, a „mába”):
Jó napot emberek! Látom már nem vagytok ágyban, nem alusztok már, úgy tűnik ébren vagytok! Aztán a visszamegy az íróasztalhoz, leroskad mögé, kéziratai közt matat, majd a közönség felé lépve, a lapokat lengetve mondja: Elmesélek nektek most egy történetet. Egy olyan történetet, ami most is történik, folyton történik, és rettenetes…Először azt hittem, hogy csak álmodtam, de kiderült, hogy nem…Figyeljenek jól! Visszasétál az íróasztalához, leroskad a székre, és olvasni kezd. Eközben ellepik a színpadot a hosszú barnakabátos emberkék, akik a búgócsiga körül nyüzsögnek. Kezeiket testükhöz szorítják, kalapjukat szemükre húzzák, tekintetük nem látszik. Fura köröket írnak le egymással szemben, néha összeütköznek, elesnek, felkelnek, és a filozófus monológja alatt is folytatódik az egész, mintha automaták lennének.
Hallott-e már önök közül valaki Czinka Pannáról. Nem? Akkor a Czinka Panna-i tanítókról sem. Hát jelentem alásan az utóbbiak egyike én vagyok, illetve voltam valamikor. És Czinka Panna? Ő messze földön híres, XVIII. századi cigányprímásnő. Róla kapta nevét az a nagyváradi cigánytelep is, melyet engedelmükkel bemutatnék önöknek.
Az akkori pedagógusok egy része (köztük sajnos én is), Ceauşescu ide, oktatási reform oda, örökös létbizonytalanságban vergődött. Ez a rész alkotta azt a bizonyos megalkuvásra képtelen réteget, mely nem tudott, vagy nem is akart falun oktatni. Hogy miért, egyelőre ne firtassuk, jóllehet ez már abból is sejthető, amit a néhai diktátor meggyőződéssel prédikált: a falut fel kell emelni. (Milyen igaza volt! Azóta is emelik. A Tiszától a Fekete-tengerig, de hogy hova, azt megint csak ne firtassuk.)
Dohamár, az Orlovacsa Gyógyfürdő és Szálloda főpincére Tóthbé kerámiaművész lelki barátja volt. Legintimebb titkaikat is megosztották egymással. Barátságuk már az általános iskola harmadik évében létrejött, amikor a nyugtalan és vakmerő Tóthbé gyerek kimentette a félénk és túlérzékeny fuldokló Dohamárt a Tiszából.
A két fiú horgászni ment a folyóra, illetve szöktek, hiszen szüleiknek nem szóltak tervükről, sem Dohamár bátyjának, aki öt évvel volt idősebb náluk, és tizenöt éves korában egy ezüst- és egy aranyérem lóghatott már a nyakában, amelyeket iskolai, valamint megyei úszóversenyeken méltósággal kiérdemelt.
Tóthbé, miután minden izmát, s szinte agyát is megfeszítve sikeresen felhúzta barátját a meredek, ragadós agyagpartról a folyót szegélyező fák közé, kapkodva összeszedett egy nyaláb száraz gallyat és tüzet gyújtott. Dohamárt szorosan a tűz mellé ültette, nyers ágakból ruhaszárítót tákolt és néhány nappal később már maga sem emlékezett, hol és hogyan kapta el azt a kecskebékát, amelynek combját vadhagymával ízesítve, agyagba burkolva megsütötte a parázsban. Tény, hogy amikor Dohamár ruhái megszáradtak és felfalta az egyik ízletes békacombot, felállt a rögtönzött tűzhely mellől, majd Tóthbéhez lépett, átölelte és azt mondta:
amikor felkelek az a pilla nat amikor kinyitod a szemei met mintha varázsterpeszben áll a világ csípőre tett kézzel ilyen volt a gimiben a torna óra kapus voltam elálltam a labdák elől egy idő után aztán rám céloztak egy kis véraláfutás ki a győztes nyertes vesztes vesztes ég nincs mondom most akkor is ugyanezt mondtam ki a kapuból el a pályáról
A temetés már befejeződött. Halász Imre csak sírt. A barátokkal beült egy-egy sörre, de a fájdalom az ő szívében élt a legjobban. Majd Imre elbúcsúzott Gézától és Lajostól. Imre búsan távozott hazafelé, amikor egyszer megáll s valami titokzatos érzés keríti hatalmába. Rágyújtott. Az utcán senki. Egy iskola udvara mellett haladt el. Aztán már érti, mi volt ez a különleges érzés. Egy tizenhárom éves kamaszlány közeledik feléje. A kislány látta, hogy ez a férfi nagyon szomorú. Mikor emberközelbe értek, a kislány megáll a férfi előtt. Látta, hogy az csak fújja a füstöt a szélnek.
– Szia! – köszönt a lány a férfinek
– Szia! – válaszolt Imre, mint aki kicsit nem érti, miért is köszönt ő neki.
Ez a webhely a Google és a StatCounter cookie-jaival kínál szolgáltatásokat és elemzi a forgalmat.
Az IP-címed és a felhasználói ügynököd a teljesítmény- és biztonsági mérőszámokkal együtt
megosztásra kerül a Google-lal és a StatCounter-rel a szolgáltatás minőségének biztosítása,
a használati statisztikák elkészítése, valamint a visszaélések észlelése és megoldása érdekében.
A honlap további használatával elfogadod ezeket a feltételeket.
