A pszichiátriai rendelő előtt egy MSZP-s és egy Fidesz-es pártot szerető ember ült. Jól elbeszélgettek, míg bent egy pácienssel volt elfoglalva a pszichiáter. Az MSZP-s következett majd.
Sétáltunk Franyóval Zürichben, az utcán, és nyaltuk a fagylaltot, és akkor megláttuk azt a körömcipős csajt, picsányi kutyáját vezette pórázon, nem is kutya volt az, hanem egér, a csaj miniben volt, és Franyó erre azt mondta, hogy jó kis dög.
A kutya is, röhögtem, mire a csaj megfordult, és ékes magyar nyelven küldött el minket a jó anyánkba.
Zsóka nagymama nem szeret engem. Annál inkább a másik, az Orsi mama. Ritka név ez az Orsolya, lehet, hogy csak nekem van ilyen nevű nagyim. Mint ahogy a nagypapa, az Andor, abból se szaladgál sok Pesten. Náluk jó, de sajnos csak hétvégén lehetek ott, mert hétköznap suliba járok, és az Zsóka mama lakása mellett van. A hétvégéimet azért bearanyozza Orsi nagyi zsírban sütött pecsenyéje, meg az, hogy emberszámba vesznek. Nem zavarnak ki a cselédszobába, ha vendég jön. Andi papi meg pecázni is elvisz néha. Ülünk a parton, és nézzük a kis halakat, ahogy nyüzsögnek a sekélyben. Nagycsalád, együtt. Irigylem őket, pedig időnként kirántjuk a papájukat, vagy a mamájukat a vízből. Orsi mami azokat is zsírban süti, fokhagymás disznózsírban. Többnyire keszegek, de néha nagyobb hal szintén horogra akad, ponty, tükörponty, efféle. Egyszer még csukát is fogtunk. Az volt csak a finom! Szóval, amikor a kishalak úszkálnak, és éppen nincs kapás, akkor hallom, miről beszélgetnek. Ilyeneket mondanak: milyen jó, hogy sokan vagyunk tesók, mert így nem akkora baj, hogy elveszítettük az apánkat, a méteres harcsát. Elúszott egy karcsú csukával. Az anyukánkat, a nyurga pontyot akkor ütötte meg a guta. Na, képzeld el, Palika, hogy ilyen dolgok történnek!
Nincs ebben semmi különös, felelem én. Az én szüleimmel ugyanez történt. Ne higgyétek azt, hogy csak a halak hűtlenek.
– Jó estét. – Jó estét. Mivel szolgálhatok? – Nem is tudom. Talán egy hosszú kávét kérnék két tejszínnel, és két cent amarettóval, ha tartanak. – Tartunk. De csinálhatok egy amarettó kapucsínót. – Nem, köszönöm, jobb a hosszú kávé. – Ahogy gondolja. Foglaljon helyet, elkészítem és kiviszem.
Nézem a tv élőadását, a Blaha Lujza téren több száz ember áll sorba az ételosztó sátor előtt, persze vannak jól öltözöttek, elégedett arcúak is a tömegben, de tudvalévő, hogy a mi népünk igencsak rafinált, miért is enné a magáét, ha amúgy is kap, hiszen a kutya sem kérdezi, hogy rászorul-e az ingyenkonyhára. Felhívást közölnek a déli híradóban, hogy önkéntesek jelentkezését várják e nemes feladat végzésére. Miért ne? – gondolom, és gyorsan öltözködni kezdek, a huszonnyolcas villamossal a várakozást is beleszámítva, fél órán belül odaérek…
Apró halálok végig a folyosón a mosdótól az irodáig. A falon túl fél Párizs döglődik Edith Piaffal az élen. Ezt az Editet nem ismerem. Ő se tudja, hogy micsoda remek üzletasszony lett belőlem Párizs óta.
Pénteki napfény a linóleumon. Itt mindenkinek hörcsöge van. Ugyanaz a hörcsög. Mindenki eteti, senki se szereti. Textilkép a falon, középen lila. Ez is olyan franciás. Mint Napóleon.
Az öregek nem halnak meg mostanában. Van egy, aki azt állítja magáról, hogy 250 éves is elmúlt. Szép kilátások. Kár, hogy nem vagyok japán.
A jelenbe nincs halál. Csak akkor, amikor pont itt kéne lenni. Mindenki elutazik meghalni. Pedig a tudósok tegnap matematikailag is bebizonyították Isten létezését. Egy orosz fickó meg rájött valami számsorokra, hogy gyógyíthassa vele az emberiséget.
Mostanába’ mindenki meg akarja váltani a világot. Mitől? Kitől?
Valami nem mindennapi esemény történhetett Szikora Dömötör életében, mert egy téli napon beidézést kapott a bíróságra. Azelőtt soha, semmilyen peres ügye nem akadt, illetve egy kis dolga mégis volt: anyja halála után a hagyatéki tárgyalás, de akkor előre tudta, miről lesz szó. Most nem is sejtette. Azon a napon is, mint az utóbbi húsz évben, hetente egyszer, általában hétfőn, kipucolta a kazán alatti hamugödröt. Három-négy, tizenöt literes műanyag vödör égéstermék gyűlt össze minden héten. A harmadik vödör tartalmát ürítette a szemeteskukába, amikor a postás érdes hangja megtörte a februári délelőtt fagyos csendjét. – Szikora, posta! – kiáltotta a tömzsi testalkatú postás. Amikor Szikora Dömötör átvette a levelet, még annyit mondott: – Itt írja alá! – s mutatóujjával egy golyóstollal kipipált helyre bökött a postaszelvényen. A férfi hátra sem tekintett, úgy tolta be lábával a kiskaput. Forgatta, nézegette a kék borítékot, amelyről egy halványlila színű kerek pecsét apró betűs szövegét próbálta leolvasni. „Semmi kétség -, gondolta – a Városi Bíróságtól jött, ami eléggé furcsa, hiszen nekem semmilyen ügyem sincs.” – De hiszen – motyogta – itt a vezetéknév egészen más, és az utca neve sem azonos. Hiszen ez Siroka Dimitri, én viszont Szikora Dömötör vagyok. Na és az utca –, méltatlankodott a férfi –, hát az sem stimmel! Az én utcám egyszerűen Zöld utca, nem Zelengorska! Csak a házszám azonos, a huszonegyes. Ezt a butaságot el sem hiszem. Hirtelen sarkon fordult és kifutott az utcára. Hiába meresztette szemét abba az irányba, amelybe a postás haladni szokott, egy lelket sem lehetett látni.
ha fára mászott megérintette az eget máskor szitakötőket fogott buborékot eregetett sokszor játszott ipi-apacsot Józseffel pecázni járt tekintetétől elmozdultak a kavicsok ne rosszalkodj mondtam ilyenkor és ringattam elalvásig
A nevem Paolo, és kilenc éves vagyok. Az Adriai-tenger partján élek édesanyámmal, jelenleg egy Adria nevű emeletes házban. Viccesnek találtam, amikor egy hónappal korábban anya elmesélte, hova fogunk költözni, ugyanis a házat ugyanúgy hívják, mint őt: Adria.
Azt is elmondta az új lakhelyünkről, hogy majd itt megtaláljuk azt a szabadságot, amit egész életünkben kerestünk. Bár nem értettem, ő milyen szabadságot keres, hiszen a nap nagy részében mindig távol volt az otthonunktól – akárhol is tartózkodtunk épp.
A hét minden napján különböző színű ruhát vett fel. Hétfőn fehéret, kedden sárgát, szerdán pirosat, csütörtökön kéket, pénteken zöldet, szombaton barnát, vasárnap pedig feketét viselt. Mindig. Minden héten ilyen sorrendben – még szemüvegből is volt ennyi. A színváltó képességemet tőle örököltem, ahogy ő az anyukájától, az az övétől, és így tovább, egészen Éváig visszamenően. Anya azt mondta, hogy a több, mint nyolc millió fajból én vagyok az egyetlen olyannak a leszármazottja, aminek egy ősanyja van; így aztán minden egyed, aki olyan, mint én: édestestvér. Talán azért költöztünk szüntelen, hogy megtaláljuk a testvéreimet.
Elmúlt nyolc. A férfiak körülállták a kocsma kövezetén fekvő alakot, nézték, ahogy lassan feltápászkodik, és megkapaszkodik a pultban. Feje imbolygó mozgásán látszott, hogy nincs teljesen magánál, talán azt sem tudja, hol van. Ösztönösen állt fel, anélkül, hogy felfogta volna, mit tesz. Egyszerűen fázott, vagy csak az ütés erejétől, – amit pontosan az állcsúcsára kapott –, érezte úgy, hogy történnie kell valaminek, nem maradhat az idők végezetéig a jéghideg kövön. A kocsmáros épp zárni készült. A redőnyt eresztette le a bejárati ajtónál, amikor a két vendég összeszólalkozott. – Nem úgy van az, fater – mondta a fiatalabb ballonkabátos a másik idősebb, elhanyagolt külsejű férfinak. – Ha egyszer meghívott, fizesse ki a boromat! – Úgy van! – Helyeselt a sarokban a törpe, aki tényleg kis növésű volt, és szellemi kvalitásai sem voltak a méreténél nagyobbak. – Fizess, aztán hozzál nekem is egy fröccsöt! – mondta vékony, vinnyogó hangján, majd lassan lecsúszott a székről, és nyomban elaludt.
Ez a webhely a Google és a StatCounter cookie-jaival kínál szolgáltatásokat és elemzi a forgalmat.
Az IP-címed és a felhasználói ügynököd a teljesítmény- és biztonsági mérőszámokkal együtt
megosztásra kerül a Google-lal és a StatCounter-rel a szolgáltatás minőségének biztosítása,
a használati statisztikák elkészítése, valamint a visszaélések észlelése és megoldása érdekében.
A honlap további használatával elfogadod ezeket a feltételeket.
