Szépirodalom

     Labda és rúgás

     –  De mi a fenét keres egy színész egy labdarúgó-csapat szakmai stábjában?

     –  Művész.

     –  Művész?

     –  Kiváló.

     –  Kiváló?

     –  Kiváló művész. Tavaly tüntették ki.

     –  Tavaly?

     – Segíteni fog.

     –  Miben?

     –  Ej, de nehéz-fejű vagy! Hát a színészi teljesítményünket javítja.

     –  A miénket?

Krisztina hol a te utad?

Feszül a lét 
benne az élet a tétel minden este 
újra és újra félem jól hallod 
két hangszerem zongora hegedű 
ruhasuhogás türkiz bársonytánc 
nehéz bordó selymek lüktetése 
metamorfózissá alakuló Hold 
kővé doveri fehér kővé dermedt 
kóchegedűm vigyori sétáló idő 
tündedal utamon sírni zokogni kell 
negyedekre üt egészet az óra 
akár az anyák vásott kölkeikre 
a félhangokkal nem bírok vissza 
vonhatatlanul zongorista lettem 
érzem a ritmust keményen ütöm 
ütni akarom 
mit érdekelsz sors hogy komponálsz 
két hangszeren két arcom hazug 
szél hátán megjelenik a varázsló 
kezében cukorsüveggé válik a pálca 
fehér papíron kottázott jelek 
áthúzott káromlások hamis kompozíciók 
minden előzmény érvénytelenítve

Tízparancsolat

Noel képes volt szintetikusan gondolkodni. Az agyában összerakta a legapróbb részleteket, és úgy állította össze az eseményeket, hogy mindig jutott valamilyen következtetésre. Többségében helyesen ítélte meg a maga szerepét a dolgok alakulásában, de most két ténnyel is szembe kellett néznie, amit nem értett.

Ősz volt, de a nyárvége még hagyott elég meleget, hogy megragadjon az őszben egy hangulatot, nem adta könnyen magát. Noel szerette ezt az időt, a fények különleges vibrálása, az őszi színek tobzódása mindig lenyűgözték. A mobilján kapott üzenetet, hogy menjen be az intézetbe, mert üzenetet kapott a számítógépére, de nem tudják megfejteni a kódot. Már bejezte az aznapi vásárlást, semmit nem tervezett délutánra. Sportkocsijának tetejét kinyitotta, és szép kényelmesen bement a munkahelyére. Élvezte a friss tengeri szelet, sós illatát a levegőnek.

Elhajított kő viszi a kéz melegét

megtanultam tudatosan lélegezni
mint aki ura a bonyolult gépezetnek
melyet bőrén belül hordoz

sokáig ösztönösen
majd egyre céltudatosabban
egyre szervezettebben
egyre szigorúbban
az aszkézis határát is átlépve
néha az önsajnálat
összegabalyodott fonalait
szabályos gombolyagokba tekergetve
tiltott és titkolt gondolatok gyűltek
mint fű a fűnyíró tartályába
ledöglesztve a fulladozó motort
megállítva
a zöld vértől nedves
forgó késeket

Hárman a templomban

Hárman ültek a templomban. Két öregasszony és egy fiatal. Magdika azt mondja a másiknak:

– Bárcsak jobb és békésebb világ lenne!

A másik sóhajtott erre. Amaz meg azt mondta:

– Hol van mai világunkban az Isten?

A másiknak meg már könnyek jöttek a szemébe. Majd azt mondta:

– Nincs itt Isten a világunkban!

Elmondtak egy Miatyánkot. Magdika azt mondta:

– Jobb és igazságosabb kormány hol van?

Rózsika azt felelte:

– Az úgy sem lesz!

– A nyugdíjam is kevés! – mondta Magdika

– Nekem se sok! – mondta Rózsika

Madarak hajnalban

A nyitott ablakon át fürdőszobámba,
hol felkészítem testem a napra,
berepülnek a madarak.

Cikáznak a plafon alatt,
szárnyaikról szórják az épp virágzó
bükkfák sárga porát.

Ahogy arcom mosom,
egy madárka a vállamra ül. Vizet akar.
Egy cseppel kínálom ujjamról.

Egy kis kémia alsósoknak

Há kettő ó

Két hidrogénatom unatkozva ücsörög egy szürke felhő sarkán.

- Valamit csinálni kellene, nem bírom ezt a lebegést – így az egyik

- Tériszonyom van – bugyborékol a másik.

- Nekem is.

- Nem kellene nekünk leesni? – szól az okosabbik.

- Felőlem, mehetünk.

A FÉRFI ÚTJA

Ha törik, ha szakad,
Át kell jutni a túlsó partra.
Onnan jobban belátni a völgyet.

Gyógyulás

A gyermek pici kezével megfogja apja széles tenyerét, és addig rángatja, amíg nem követi őt a szomszéd néni kerítésének tövéhez.
– Nézd, apa, beteg a kismadár!
– Semmi gond! – válaszolja a szülő. – Ne nyúlj hozzá! Gyere, szerezzünk neki ágyat és takarót!
Elmennek, egy fél óra múlva visszatalálnak egy papírdobozzal és egy kissé olajos törlőronggyal. Az apa óvatosan megfogja a madarat, de ügyel arra, hogy a bőre ne érjen hozzá, csak a textil; alaposan bebugyolálja, és óvatosan a dobozba teszi.
– Ne aggódj, csak egy kis pihenésre van szüksége, holnap reggel jobban lesz!
Másnap a gyermek korán felkel, és az apját szólogatja.

Leteszi a tollat

1.

Áttetsző, puha, gömbszerű lény.

Fényforrások sugárrohamát vissza se veri.

Hagyja, hogy átlyuggasd gondolataiddal.

Jelentésrétegekbe burkolózik, tart tőled,

elnyeli minden pillantásod.

Ez itt a fészke. Sárbevonatú,

hevenyészett rácsszerkezet.

Véletlenek sorozatának ismeretlen logikájú rendje.

Felkínáltatik, hogy önként, spontán bízhass benne.

S Te mindig megadod magad: hiszel engedelmesen.

Egymásra tél-túl merőleges vonalak tartják:

hajnali felriadásod utáni

első hirtelen fohászaid.

Óvatosan szólongatod:

mama, mátka, matéria, matrica, mátrix,

matróna, madár, madonna-maradék,

mag, magma, manna, Magyarország.

ajánlás

Uram nem ragaszkodom víg esztendőhöz

csak éppen tartsd őt távol a megvont határtól

tedd hogy még ne érje el

a védett kör

önnön tükörképe láttán nehogy megfusson

hátat tudjon fordítani legalább még egy évnyi időre

s hogy azután mennyivel többre tisztázhatjuk majd

ilyentájt

És ezt akkor most hogy?

Az irodaház fennhéjázó kivagyisággal illeszkedett, illetve éppen az, hogy egyáltalán nem illeszkedett az egyébként nyugodt, békés, kiegyensúlyozott, kicsit talán kétségtelenül lusta, már-már tunyának mondható, de feltétlen biztonságot nyújtó kisvárosi környezetbe.

Bárhonnan, bármelyik irányból érkezett az érdeklődő polgár a Fő úton, busszal, gyalog vagy kerékpáron, Suzukival vagy Mercedesszel, a közlekedési csomóponthoz közeledve, az úgy nevezett központban kikerülhetetlenül tornyosult eléje az új székház beléptető-rendszeres, zümmögő-liftes, légkondicionált, huszonegyedik századi csilivili épülete.

Mint egy hatalmas napóra mutatója, az árnyéka délutánra határozott vonallal osztotta két térfélre a szemközti járdán az oda kitelepült közkedvelt vendéglő-cukrászda asztalait: az árnyékban állókon párásfalú sörösüvegek, a napfényben ragyogókon maszatfátylas fagylaltkelyhek sorakoztak a fölöttük beletörődve ejtőző vendégek orra előtt.  

Véletlenül átutazik e tájon

Elfelejtettünk utakat, közeledő sötétséget, pinceasztalt,

ásító kutyákat, koromtól kigyulladt kéményeket,

fekete női hajakban vesztünk el, álmodozó szemekben,

és nem mertük egymást elhagyni,

nem emlékszünk a gyöpre, pedig még tündököl a nyár,

az akácok szöges gyökere, törzse, a hattyúnyakú rozs,

nem emlékszünk a völgyből fölhangzó harangszóra,

csak arra: vakolat porzik az istállók láthatatlan falairól,

A másik lélek

„Minél kevesebb bizonyítékod van a természetfelettire, annál jobban hiszel benne.”
Mirko Kovač

A városi temetőben sétált. Szerette a hatalmas platánfák tavaszi árnyékát és a bénító csendet. A heti temetői séta úgy tartozott életéhez, mint a vasúthoz a vonat. Ha nem járnának vonatok, semmi értelme sem lenne a végtelenbe vesző párhuzamos sínrudaknak. Két szokatlan cselekedete: a heti temetői séta és a vágányok végtelenbe vesző vonalainak hosszú szemlélése még gyermekkorában vált számára rítussá. Szertartássá válásának oka egy egyszerű és folyamatosan felkínálkozó kérdés volt: hogyan tovább?

Temetői sétái alkalmával talán ő volt az egyetlen ember, aki a huszadik század legvégén nem sietett sehová. Elnyújtott lassúsággal lépegetett. Minden keresztről és sírboltról leolvasta a neveket és a sírverseket. Legjobban a nevek érdekelték. Saul Dávid, olvasta az egyik keresztről. Ennyi, még dátum sem. Egy másikon: Anika Gyula szobrász. Fura név. Nem Anna, nem Anikó, egyszerűen Anika. Néhány lépéssel arrébb: Fürj Tasziló szerzetes. A nevem után ítélve – gondolta – szerzetesnek kellene lennem, nem tanárnak. A világon nekem van a legnevetségesebb és a leghülyébb nevem, mondta magában Gyökér Titusz. (Diákjai egyszerűen Tífusznak, vagy ritkább esetben Tífuszgyökérnek csúfolták.) Nevelői közül senki sem ismerte származását, csak egy nagyon idős, vak ember, aki valamikor szintén tanár volt, emlékezett egy Gyökér vezetéknévre, amelyet ő is valahol egy temetőben látott, mielőtt a felszabadító partizánok puskatussal kiverték a szemét.

tolatást jelző csengetés

kollázs N. Czirok Ferenc verseiből

álmomban gyászoló angyalok
felébresztenek

a háború nem meszeli újra a házfalat
a virágot a csikkek közé dobom
s a tőkést nem üti agyon a haszon

Pepe Canalejo: AmszterDáma

részlet

 A kövér svábbogár leszánkózott az alvadt vértől síkos orron. A pince nyirkos kövezetére huppant. Beleszteppelt a fénytócsába, ami a fenti ablakból szeletelte a félhomályt. Rocksztárrá avanzsált: tébolyultan dobálta a potroháját és a csápocskáit a beszivárgó darálós melódiára.

 Pedig a publikum még csak ocsúdozott. „Mokedlis” szemekkel és karmos pofával. Mitzi és Mása szemgolyói a sztárbogár vigyorával jojóztak, mígnem az undor lódította őket hátra.

– Fújj! – a koponyájuk összekongott.

– Hó’ vagyunk?

– Takaroggyá’ vagy megin’ lesz kapsz! – szirénázta Mitzike és jókora fülessel kínálta Mása lila „arcpírját”. – Hó’? A büntipinyóba’! Miattad!

– Ti kez’tétek! Mibő’ gondó’tátok, hogy maj’ hagyom magam?!

– Imádkozzá’, mer’ aki ide kerűl, annak Sankt Pieter harangozik Bú’gárba meg Ukránba!

A Jolánunk

Valamikor szép volt. A Jolánunk, mondták rá. Hosszú fekete haj és barna szemek, mindehhez hibátlan bőr és a férfiak hódolata. Nem olvasott, nem csinált semmit, mert akkor elhasználódik. Elhasználódott így is, úgy is. Kéjes élvezettel vette a ruhákat, télen-nyáron ugyanabban járt. Nem merte hordani őket. Reggel felkelt, bevette a gyógyszereit, letipegett az újságért. A halálozási rovattal kezdte, mert az volt érdekes. Aztán megivott egy fél liter teát kiflivel. Tíz órakor kezdődött a szappanopera, amit mindig elmesélt nekem. Alvaró kit csalt meg, és szegény vad angyalnak ma sem nőttek szárnyai. Jobb napjain elővette a fényképeit, és nézegette magát.

Kővári Gerzson esete a kötéllel

Kővári Gerzson alapos ember volt. Mindent eltervezett, mielőtt rászánta magát a cselekvésre. Elhatározása megmásíthatatlan volt. Ezerszer átrágta magát a forgatókönyvön, újra és újra végiggondolta, hol követte el a hibát, ami idáig vezetett. Nem talált semmit, amibe beleköthetett volna, így utólag. Minden a helyén volt. Szemernyi kétsége nem volt, hogy helyesen cselekszik. Tettének következményeit is számba vette, és minden eshetőségre felkészült. A terv tökéletes volt, minden oka megvolt a bizakodásra, hogy minden a tervek szerint történik. Egy aprósággal azonban nem számolt, és ez okozta a tragédiáját.

Kővári Gerzson nem csak alapos ember volt, de javíthatatlanul romantikus is. Amikor felesége a két gyerekkel elhagyta, önmagát okolta. Sokáig furdalta a lelkiismeret, és nem értette, hogyan történhetett meg, hogy az alaposan megtervezett, és tervszerűen zajló élete egyik pillanatról a másikra összeomlott. Nem volt hiányérzete néhány napig. Az asszony máskor is elment már egy-egy kiadósabb veszekedés után, hóna alá csapva a gyerekeket, és némi meleg ruhát. Legfeljebb egy hét után, mindig megjelent, és több csomaggal érkezett, mint amennyivel elment. Anyja ilyenkor egy heti élelemmel látta el. Gerzsonnak is küldött kedvenc pacaljából, egy egész lábossal. Az élet ment tovább, terv szerint, mintha mi sem történt volna. Ezúttal azonban túl sok idő telt el az asszony, és a gyerekek távozása óta