Keresés a honlapon:

Tönköl József versei (Véletlenül átutazik e tájon, Ideje van)

 

 

Véletlenül átutazik e tájon

 

Elfelejtettünk utakat, közeledő sötétséget, pinceasztalt,

ásító kutyákat, koromtól kigyulladt kéményeket,

fekete női hajakban vesztünk el, álmodozó szemekben,

és nem mertük egymást elhagyni,

 

nem emlékszünk a gyöpre, pedig még tündököl a nyár,

az akácok szöges gyökere, törzse, a hattyúnyakú rozs,

nem emlékszünk a völgyből fölhangzó harangszóra,

csak arra: vakolat porzik az istállók láthatatlan falairól,

 

valaki, aki úgy néz, mint te, véletlenül átutazik e tájon,

de a fehér levelű nyírfáknak ismeretlen hóban, hó alatt,

mióta keressük, mintha elveszőben volna a szekér is,

ahogy a messzeségben kikerüli a falukat, mezők bokrait.

 

 

Ideje van

 

Amikor este meglátsz, vagy egy versben megtalálsz,

midőn fölnyitod a könyvet és bűnösnek érzed magad,

mikor a viharlámpa fénye arcodról lecsurog,

valahol megint hó hull és parazsa kilángol a csendből,

mikor elragad valami, „mindennek rendelt ideje van,

kövek elhányásának, kövek egybegyűjtésének,

ölelgetésnek, ölelgetéstől való eltávozásnak,

keresésnek, vesztésnek, megőrzésnek, eldobásnak,

szaggatásnak, megvarrásnak, hallgatásnak, szólásnak,

szeretésnek, gyűlölésnek, hadakozásnak, békességnek”

ideje van gyógyfüveknek, augusztusi csillaghullásnak,

holdfogytán gyűjtött tojásnak, ért szőlőnek, dinnyének,

mandulának, őszkezdő nagy kemény esőnek,

fecskehajtó Kisasszonynak,

énekét visszaveri a hegy, mint a gyereksírást,

ideje van a harmatra kitett elvetendő búza hangjának,

hát ne beszéljen itt senki gyülekező madarakról,

kiszellőztetett hombárról, téli ruhaféléről,

kerékvágásban megállt vízről, az első hideg napról,

amikor megroppan egy csont a kezedben,

amikor rövidre nyírt hajjal támaszkodsz az ajtófélfának,

kocsis apád suhogtatja hosszú ostorát a lovak fölött,

aztán elindul az éhes katonavonat rongyos bakákkal,

gyorsan futnak ablakai előtt a kerek fák,

tükörben látod a férfit, mint egy villámlást hegytetőről,

veszett farkasok ellen megy puszta ököllel,

kik azok, akik barlangokban tanyáznak, nincsenek jelen,

akik megjelennek képzeletedben,

ki az a nő, akinek imádságát még a kápolnából ismered,

akinek nyugtalan a tekintete, aki látja, hogy elhagyod,

olyan, mint az anyád, kibírja a legnagyobb fájdalmakat.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2018-04-29 06:07:10

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.