Szépirodalom

AMIKOR TÁRVA-NYITVA MARADTAK AZ AJTÓK

 (Az Arany János emlékév jegyében)

W. úr gondosan beretválkozott.

A befejező, utolsó lehúzást követően nem öblítette le a mákos-szappanhabbal borított elefántcsontnyelű kést, nyitva csúsztatta a fajansz mosdókagylóba.

Fertőtlenítő arcszeszt dörzsölt állára, nyakára, kellemes, hűs Figaró-illat terült szét a visszhangos fürdőszobában, az ügyes kis parafabetétes fémkupakot már nem csavarta a helyére, letette a zöld-arany mintázatú üvegcse mellé, a tükör előtti polcra.

Két trikót vett föl, alulra egy vékonyabb ujjatlant, arra egy teniszpólót, legfelülre a fekete monogramos, vajfehér puplininget gombolta magára. Alsónadrágot is kettőt húzott, alulra egy gumis műselymet, aztán egy gombosat, fehér vászonból.

Kora esti deviancia kutyákkal, zivatarral és kerekesszékkel

Hat óra után itt mindig megmozdul a levegő, még akkor is, ha napközben nagy a meleg, talán a folyó és a budai hegyvidék közelsége miatt. Télen ennek senki nem örül, de most nyár van, és a rekkenő, harminc fokos hőség után a naplemente és kísérője, a hűvös, kicsit folyó- és iszapillatú szél, kicsalja a házakból az embereket. A házak többnyire egyformák. Keskeny ablakok, keskeny kapuk. A kapuk felett timpanon, amit groteszk, vaskos, de rövid oszlopok tartanak. Valamikor, állítólag, népének nagy tanítómestere és vezére, Joszif Visszárionovics azt mondta, a munkásosztályt is megilletik az oszlopok. Így aztán ennek a fura építészeti stílusnak a neve Sztálin-barokk, ám ez jelen esetben csak féligazság, mert a mai lakótelep első házait még a múlt század harmincas éveiben építették. Ezek is lehangoló, barakkszerű épületek, a különbség annyi, hogy a timpanont és az oszlopokat az ötvenes évek elején ragasztotta hozzájuk a mindent uniformizálni akaró, szocialista realizmustól áthatott, építészeti igénytelenség. A közeli vasúti hídról levezető töltés és a legszélső házsor közötti park, ilyenkor estefelé, benépesül. A játszótértől távolabb a kutyatartók gyülekeznek. Sokan vannak, nagy a lakótelep. Először csak pár gazda áll a fák tövében, körülöttük – és a legszebb eb-hagyományoknak megfelelően láb alatt –, néhány kis termetű házikedvenc tipródik, később bővül a kör, jönnek a nagy testű, robusztus alkatú, ránézésre mogorva vagy épp előkelően közönyös jószágok.

POGÁNY ZSOLTÁR II

A szerelem, ha elengeded,

felszabadít.

Iskender Yesevi: A szablya fia – janicsárénekek

Portya

Akin

Szelam, szelam –

beszéli a fáklyánk lángja:

akindzsiknek rikoltása,

telivéreknek szép vágta.

Szelam, szelam –

beszéli a fáklyánk lángja:

kilidzseknek vallomása

ellennek mellébe zárva.

Szelam, szelam –

beszéli a fáklyánk lángja:

Alkonyatot sebbé vágva,

halottakat földdé szántva.

Szelam, szelam –

beszéli a fáklyánk lángja:

nagy tüzeket fojtva házba,

ellennek leszen futása!

Akindzsi – könnyű fegyverzetű lovaskatona, irreguláris egység tagja

kilidzs – szablya

Mosoly albuma

Nem itt, és nem most, ha nem

lehet. Ne félj, már tudom

az illemet. Amikor

és ahol engeded, szó

helyett elég majd intened.

 Yamaha poétkája

A zongorája, Yamaha, elektromos, legalább nem kell hangolni, elég magunk ráhangolódni a játékra; rengeteg hangszíve van: Bach-hoz csemballó vagy orgona illik, a kétujjas technika visszaalakul tízujjassá, és még a pedálokkal is lehet manipulálni.

Van otthon a családi házában egy igazi kistestű páncéltőkés elefántcsont-billentyűzetű zongora, egy magánmúzeumból vették az anyjáék, április volt: a cseresznyefa virágai útban voltak, hatan vitték be a nagykapun, majd az ablakon fért csak be és ez csak a zongora teste volt, lábak nélkül vánszorgott be az ablakon, a párkányon megpihent kicsit, majd a lábai is előkerültek. Mikor a helyére került, elkezdett egy kis Mozartot játszani. Mégiscsak illett valamivel felszentelni a faragott gyertyatartók szentélyét.

Hajónapló

Péntek, október 13.

Irány kelet, északkelet.
Borús idő. A kapitány káromkodva
jár fel-alá a kabinjában. A Nap,
ami a hajó körül
kering, nem a miénk
többé.

Szombat, október 14.

Irány kelet. Reggel heves
széllökések, aztán szélcsend.
Délelőtt az egyik
utas elköszönt.
Gondolatban hazafelé
kormányozzuk
a hajót.

Az Egyensúlyozás

       Fuldokló hajóroncs,

                     s az eleven víz érzi vonaglását.

A kikötő Kübelé púpos papja, őrjöngve böki tökébe a fakardot,

       furcsán gyűrődő, műszálas függönyként lebeg tucatnyi szirén.

A tisztátalanságukat őrzők: szentek.

       Aki tisztul, zsarnokká válik.

Az egyensúly, a rend csak illúzió,

a kötéltáncos könnyű léptei előrevetítik szégyenletes zuhanását.  

       Ahogy a csökött faun,

ISTEN ÁLDJA, MÉRNÖK ÚR!

Július, hőség, gyér forgalom egyrészt, városi központi park, fák, virágok, madárcsicsergés másfelől, mint fő helyszíni elemek. Idő: dél.

A parkban zöld mellényes alkalmi közmunkások dolgozgattak. Amint megkondultak a harangok, egy árnyékos fa alá heveredtek. A közelben, egy padon szakállas, napszemüveges férfi ült és olvasott. A lába előtt kistestű kutya lesett a falatozó parkgondozók irányába. Tiszta csendélet, festő ecsetjére kívánkozó életkép.

– Vau-vau!

– Mi van, Jeromos? A te hasadban is harangoznak? – követte a kutya tekintetét.

Az egyik munkás jókora pulykacombot marcangolt, a másik kolbászt, a harmadik tejet ivott, a negyedik pedig egy kosztos csészéből eszegetett szép komótosan. A férfi gyomra görcsösen összehúzódott, s csak most érezte, hogy nem­csak a kutyája, bizony ő is éhes.

Bach ars

Magdalénának falfehér volt az arca, 

mikor a kis koporsót a gödörbe engedték. 

A keresztet én állítottam a hantra, rajta tizedik gyermekünk nevével. 

Otthon hideg telepedett a házra. 

Feleségem a szobába zárkózott, 

és fejét a kezébe temetve a bölcsőt nézte – az mintha ordított volna. 

A csembalón egy lassú fúgába kezdtem, 

sárga billentyűi, 

mint megannyi csecsemő csont, ropogtak az ujjaim alatt. 

Lábtól a hajadig

Sárvár felé egyszer csak a nap megtorpant fölöttünk,

a döggyár szagát a szél behozta a buszba,

mintha semmi sem történt volna, pedig ugyanakkor

az elszökött tél tért vissza a hegyközség házai közül,

a muzsikusok lábnyomait hiába keresem a fűben,

fák alatt, rettegéstelen leveleken,

a csárda helyén egyetlen igazi hangok támadnak,

mintha sóhajtozna valaki, mocorogna,

fázósan hallgatná, hogy cimbalom sötétül a gyászban,

nem talál többé ismerős névre, dülledt babócsra,

esik az eső a Herpenyőre, megismered a fehérségét,

jázminos kerteket viszel az Isten asztaláig,

templom tömjénillatát,  az őszi versenyt nyert agarat,

régi kincses kalendáriumok ódon szagát,

vajon mi jót csináltál?

Egy fura lány

A presszóban egy lány ült magányosan. Megtetszett nekem. Az asztalon ott hevert a kávéja, a kezében pedig a Népszavát tartotta. Na, gondoltam, ez egy baloldali beállítódottságú lány. Félszemmel rám is tekintett. Talán a szeme fényéből éreztem, szimpatikus vagyok én is neki. Odaültem melléje. A lány máris fordult egyet az újsággal a kezében. Azt mondtam:

– Baloldali lapok közölték ám a novelláimat!

A lány sóhajtott, majd letette a Népszavát a kezéből.

– Gondoltam, hogy maga valami művészlélek!

– Nem csak lélek! Író is!

– Nocsak! Micsoda önbizalom!

– Nem hiszi? Ha akarja elhozok holnap ugyanebben az időpontban egy lapot!

– Én holnap már nem leszek itt!

– Hát hol lesz?

A háztól a tóig

Futok a hideg kövön.

Szájamból fecskeraj.

A háztól a tóig.

Üresen zúgó hullámvasút.

Zihálva kapnék utána,

de lemaradok.

Talpam kong az itt-maradt űrben.

A bambusznádak apró lengésekkel

súgják jelenlétüket.

Távolról, visszhangozva hallom

csak a csobbanást.

Hazaindulok.

Hiéna

Egy nap az ember a szavannákon átgázolva egy szikla tövében meglátott egy sebesült hiénát. Óvatosan közelített felé, de még így is megtorpant, amikor látta, hogy az állat reszket a félelmtől. Meghajolt, szubmisszív testtartást vett fel, hogy jelezze, nem támadni akar, nem készül harcra, és úgy haladt felé lépésről lépésre. Mikor karnyújtásnyira volt csak tőle, a hiéna lába felé nyúlt, hogy közelebbről vegye szemügyre a sebet, a vérző végtagot; de az nem engedte; a lábát elhúzta, vicsorított, rámordult az emberre, majd mikor látta, hogy nem próbál meg újra érte nyúlni, visszazökkent a félelmet sugárzó reszketésbe. Az ember ráeszmélt, hogy ha segíteni szeretne, akkor türelmesebbnek kell lennie, több idő kell ahhoz, hogy bizonyítsa az állat felé, hogy nincs benne ártó szándék. Leheveredett mellé, nem mozdult, csak szuszogott és feküdt, várta, hogy az állat lassan megszokja a jelenlétét. Leszállt rájuk az est, ott aludtak egymás mellett a szikla tövében, békésen, szinte hangtalanul. Végül a hiéna is rájött, hogy nincs mitől félnie; az ember szelíd, kedves, és a húsa is ízletes.