Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


N. Czirok Ferenc: A másik lélek titka – Misztikus novellaregény 1. fejezet 2. rész (

 

 

 

MÁSODIK TALÁLKOZÁS

 

A rozsdás sínek között sétált. Vonat évtizedek óta nem járt a tájon. A falusi vasútállomás várótermének kétszárnyas ajtaját a huzat csapkodta. A tanár, amikor az ajtó irányába ért, megállt és hosszan bámulta a végtelenben elveszni látszó síneket. Szigorú párhuzamos vonal. Behatárolt terület, amelynek „falai” között az emberi szabadságról alkotott politikai dogma a jövőbe fut. Filozofikus gondolat, amellyel valójában semmit sem tudok kezdeni – mondta magának Gyökér Titusz, a matematika szerelmese és tanára, aki erős belső kényszer hatására látogatott el az elhagyott és az idő mindent megrágó-őrlő állkapcsára bízott falusi vasútállomásra.

 

Egyetlen alkalommal, még gyerekkorában járt ezen az állomáson. Hétéves lehetett, amikor a kedves öreg néni – akit nagymamának szólított – kezéből leszállás közben, véletlenül kirúgta a lakodalmas tortát. A lakodalmas ház száz méterre lehetett a vasúti átjáróhoz. (Akkor még rendszeresen közlekedtek a vonatok.) Ebből a gyerekkori élményből még arra emlékezett, hogy rengeteg gyerek volt a lakodalomban, akikkel akkor egész délután a vasúti töltés oldalán játszott. A lakodalmas ház udvarában felállított sátorból, állandóan ismétlődve, a sínekig hallatszott a dal: „Zime zum, zime zum, sütik már a rántott békát! Puskás Gábor későn futott, neki csak a farka jutott, zime zum zime zum.”

 

– Mielőtt lemásztál a vonat lépcsőjén, ki kellet volna számítanod a mozgásod gyorsaságát, öregségemhez viszonyítva – mondta a nagymama –, miközben a sóderral töltött két sínpár közötti útról, egyetlen gyors mozdulattal felemelte és az üveg tortatartóra visszahelyezte a félig szétlapult tortát. A nagymama ésszerűnek tűnő, kedves dorgálása indíthatta útjára azt a kisfiút, aki akkor még nem is sejthette, hogy két lelke van, és egykor a matematika elismert tanára lesz – gondolta magában Titusz, ám azonnal felismerte gondolatmenetét, és most úgy érezte, végrendeletét írja. Az erős empirikus gondolat a végrendeletről enyhén nyugtalanná tette. Esze ágában sem volt a halálra gondolni. Arról, hogy ha eljön az idő, majd félelem nélkül veszi a lapot, már régebben megállapodott tudatával, hiszen a halál eljövetele is csak egy egyszerű számítás végeredménye. Egyelőre pedig még túl korai lenne ilyen matematikai művelettel foglalkoznia. Hirtelen sarkon fordult, és elképesztő gyorsasággal az elhanyagolt állomás várótermébe futott. Orra csorgott, könnye patakzott a terem ammóniákszagú-kocsonyaszerű levegőjétől. Néhány perc pislogás és hunyorgás után csodálatosan tisztán látott. Szürke öltönyben, kék színű arccal az ősz hajú férfi állt előtte. „Mondtam, találkozunk nemsokára!” A tanár lélekből fakadó nevetése visszhangzott a valamikori váróteremben.

 

– A madár… szárnyai – szólt nevetéstől fuldokolva a tanár – egyre kisebbek… és kékek a madár szárnyai!

– Nevess csak! Mi nem vagyunk sértődékenyek, repülni pedig szárnyak nélkül is tudok – a kékbőrű, ősz hajú férfi ekkor hirtelen felszökkent, és kezeit széttárva lebegett a tanár feje felett a vizelettől bűzlő teremben.

– Illúzió, szemfényvesztés! – kiáltotta Gyökér Titusz.

– Lehetséges – mondta a kék ember, és lassan talpra ereszkedett. – Az orrfacsaró bűz viszont nem illúzió.

 

A tanár fuldokolni kezdett az ammóniás teremben. Ismét csorgott a könnye és az orra. Ki innen mielőbb, gondolta, de moccanni sem tudott. Mintha betonba lenne öntve. Képtelen felemelni a lábát. Mélyen köhögött.

– Biztos van… megoldás… ébredj fel! – parancsolta Titusz önmagának.

– Nem álmodsz, ébren vagy. Figyelj!

 

A váróterem levegője hirtelen kitisztult. A tanár mélyen lélegzett, többször hosszan szívott a friss levegőből, ám lábai továbbra sem engedelmeskedtek akaratának. A kékbőrű ember szorosan a tanár elé állt, mélyen a szemébe nézett, és így szólt:

 

– Természetesen, létezik megoldás, de nem egy matematikus számára! Így legalább nyugodtan tárgyalhatunk. Amint láthatod, nem vagyok túl kegyetlen. Én szeretem szép, okos szavakkal megnyerni a lelkeket. Folytassuk talán a diáklánnyal. Erkölcstelen cselekedet volt, mégis megúsztad.

  – Ez az erkölcstelen jelző nagyon sántít – mondta a tanár. – Ön is tudhatja, nem vagyok nős. A lány nem az én diákom volt, és nem abba az iskolába járt, ahol én tanítok. Nagyon tiszta szerelem volt. Ezt ő is elmondta. Nem állt fenn semminemű haszonlesés sem. Egyébként az ön vádja azért is sántít, mert elhallgatja a teremtői törvényeket, amelyekről önnek kitűnő ismeretei vannak! Az ön cselekedete aljas, és haszonlesésre épül. Gyerekkoromban azért mentett meg, hogy ha majd eljön az idő, eljöhessen a másik lelkemért!

 

A kék ember mosolygott.

 

– Nade tanár úr, az idő nem jött el, az idő nem volt, az idő van. Körkörös, majdnem spirális folyamat. Ám azt sem mondhatjuk, hogy ismétlődik. Nem is kopírozza önmagát, mint a DNS. Ugye, most azt akarta mondani? Az idő titkát nem lehet megfejteni úgy, mint az életét. Az idő önmagába tér vissza, úgyhogy ki sem mozdul lényegéből. Felfoghatatlan, igaz?”

– Egyelőre – mondta a tanár.

– Túl optimista vagy!

– Mindenre van megoldás!

– Természetesen. Arra is, hogy elmozdulj onnan, ahol földbe gyökerezett a lábad, hiszen a mindenséghez viszonyítva… Miért is dumálok ennyit, hiszen te már nagyvonalakban ismered a lényegem, és tudod, hogy én sem tudok mindent, csakhogy te sokkal kevesebbet tudsz!

 

Most Gyökér Titusznak egy erős belső hang (talán a másik lelke) azt súgta, hogy véletlenül se használja a matematikai logikát. Hosszú ideig a kék ember homlokát figyelte, mintha nézésével lyukat szeretne fúrni a férfi koponyáján, majd így szólt.

– Azt gondolom, rájöttem a megoldásra. Ki kell mondanom a nevét, és megszűnik a varázslat.

– Elképesztő a butaságod, tanár úr! Ha egy költő állítaná azt, amit te, talán még lenne benne némi logika.

– Kezdetben volt az ige. Így van? – kérdezte a tanár.

– Lássuk, hová akarsz kilyukadni!

– A megoldás a hitben van!

– Érdekes. Te nem hiszel a kabalaszámokban sem, és hiába van két lelked is, költő sem vagy!

– És ha kimondom az igét?

– Tökéletlenebb vagy nálamnál.

– Próbáljuk meg!

– Próbáld csak! Nem egy népmese hőse vagy te, hallod-e!

– Sátán! Távozz tőlem, sátán!

 

A kékbőrű, ősz hajú ember hosszan kacagott.

– Láthatod, a megoldás az, ha adod a lelked!

– Nem adom, de fel sem adom! Mefisztó! Az ősz hajú ember újra kacagott.

– Ördög! – kiáltotta a tanár.

– Felőlem büdös ördögnek is nevezhetsz. Nincs megoldás.

– Van, csak hadd gondolkodjam!

– Tudod, hogy olvasom a gondolataid. Tessék, mondd ki! Mondd ki azt a szót, hogy Lucifer! Nincs hatása, nincs megoldás.

– Belzebub – szólt hirtelen a tanár. – Belzebub összezúz! Ez az, láttam, hogy megremegett!

– Tanár úr, az csak a huzattól volt. Még mindég itt vagyok. Szerintem kössük meg a szerződést, és szabad vagy!

– Ha aláírom, soha többé nem fogom önt látni?

– Arról biztosítlak.

– Akkor Zimezum – kiáltotta a tanár – Zime Zum!

 

A hirtelen kerekedett forgószél Gyökér Tituszt a rozsdás sínek közé sodorta. Lassan feltápászkodott, leporolta ruháját, bal kezével megmasszírozta jobb vállát, amelyhez az ajtó egyik szárnya csapódott, amikor a forgószél kirepítette a teremből. Igazított zakóján és könnyű léptekkel elindult a faluba vezető úton.

 

 

HARMADIK TALÁLKOZÁS

 

 

Gyökér Titusz, egykoron a matematika elismert és tiszteletre méltó tanára, aki a város jó nevű gimnáziumában, majd később néhány évig a Természettudományi Egyetemen tanított, albérleti szobájában ült és versein dolgozott, javítgatta, csiszolgatta őket, nyelvileg és stilisztikailag.

 

Amikor felcsörrent a „kis őshüllő”-nek becézett, fehér számlapgombokkal ellátott telefonja. A kis őshüllő először csak egyet csörrent. A matematika volt tanára feltekintett a szabályosra szabott papírlapról. A téglalap alakúra szabdalt papírlapokra, melyek hatalmas reklámplakátokból készültek, a papírhiány miatt volt szüksége, ugyanis a kormány egy rendelettel hat hónap leforgása alatt bezáratta a fafeldolgozó üzemeket.

 

Gyökér Titusznak nagyobb szüksége volt a papírra, amelyre verseit kézzel leírhatta, mint a génkezelt rozskenyérre, melyet a kormány az uniós elvárások miatt ugyancsak rendelettel vásároltatott meg a lakossággal, appelálva az olcsóbb és egészségesebb táplálkozásra.

 

A tanárnak volt ugyan egy régi számítógépe, amely még funkcionált, ám amikor verset írt, azt először kizárólag papírra vetette, s csak többszöri csiszolás után táplálta a komputerbe. Ezzel a kézírásos verssel úgy volt, mint némely öreg horgász a zsineggel. Villantót azért nem használtak, hogy az ujjaik között eresztett és feszített zsinór segítségével azonnal érezhessék az „ütést” (főleg a ragadozók esetében), amikor a hal rákap a csalira.

 

A kis hüllő évek óta nem szólalt meg. A huzalos telefonok hetven százalékát megszüntették, részben azért, mert a mobiltelefonok sokadik generációja kiszorította a Bell által feltalált készüléket, másrészt pedig azért, mert évek folyamán telefonszolgáltatói társaságok mentek csődbe.

 

A régi telefonkészüléket Gyökér Titusz amolyan old time, múzeumi értékként őrizte. Tíz perc múltán, újra felcsengett a kis őshüllő, ezúttal kétszer.

 

„Régi ismerős, talán egykori tanítványom lehet, aki nem jutott sokkal előbbre az életben” – gondolta Titusz. „Rokonaim alig voltak, barátaim pedig már évek óta nincsenek.” A „Nettes” folyóiratok szerkesztői is nagyritkán jelentkeznek, hiszen az ő számítógépe már a múlté, hatvannégy bites, az aktuális szerkesztőségek viszont már 77-es Roy-okkal rendelkeznek, s emiatt nehézkés, komplikált az üzenetek vagy egyéb szövegek átjátszása, küldése.

 

Ahogy a telefonokat, úgy a régi típusú komputereket is csak azok használják, akik nem voltak hajlandók elfogadni egy európainak számító politikai párt programját sem.

 

Amikor a kis hüllő háromszor végigcsörgött, Titusz felemelte a kagylót.

 

„Üdvözletem tanár úr! Kapcsolja be a számítógépét, perceken belül e-mail-je érkezik!” A vonal megszakadt. Gyökér Titusz tanácstalanul állt a „kis őshüllő” mellett, kezében a telefonkagylóval.

 

A hang olyan volt, mintha régi magnetofon szalagról hallotta volna. Háttérsusogás és beteg tüdő zihálása hallatszott.

 

Néhány perc múlva a tanár bekapcsolta hatvannégy bit-es számítógépét. Az e-mail gyorsan megérkezett.

 

Kedves Titusz,

 

számításaid szerint tíz év telt el találkozásunk óta. Ha figyelembe vesszük, hogy az utóbbi tíz évben lerövidültek az évszakok, akkor úgy is mondhatjuk, felgyorsult az idő, s akkor csak öt éve nem találkoztunk. Saját mércém szerint két éve. Nos, nem szeretnék váratlan meglepetést, esetleg szívszélhűdést okozni neked, hiszen ma pontosan hatvan éves vagy, ezért fogadd jókívánságaim és ajándékom, mellyel hamarosan tiszteletem teszem nálad!

Sorstársi üdvözlettel: Zime Zumm

 

Gyökér Titusz albérleti szobája tulajdonképpen egy régi kisvállalkozós, nyolcszor öt méteres autójavító átalakított műhelye volt. Stabil elválasztó falakat nem építettek be, de a helyiség bármikor kettéválasztható, vagy a síneken mozgatható falakkal négy részre osztható lakássá is változhatott.

 

Ily módon, a matematika egykori zseniális tanítója egy egész lakással rendelkezett. Most a kis elektromos motor segítségével elrekesztette a dolgozószobának kijelölt negyedet. Néhány másodperc múlva, a polieszter falakon pókhálóra emlékeztető villogó kék szálak vibráltak. A hang, amely megszólította a falakból szólt hozzá.

 

„Barátom... biztosítlak, hogy nem az EUKONTROL trükkjének vagy áldozata. A falakon lényegem vibrál. Zime Zumm vagyok és elhoztam ajándékom. A cd-t kiveheted a komputerből és azonnal apró darabokra zúzhatod, ám arra kérlek hallgass meg, mielőtt cselekszel!”

 

– Nagyon naivnak és butának kellene lennem ahhoz, hogy higgyek neked – mondta a tanár. Zime Zumm nevetett és a polieszter falakon a kék fény úgy vibrált, mint villám az éjszakában.

 

– Ajándékodért cserébe mit kérsz? – kérdezte Titusz.

 

Zime Zumm újra nevetett.

 

„Nekem nem kell bizonyítanod, hogy milyen okos vagy, azt tudom, de tanár úr a nép az sajnos nagyon buta, sőt írástudatlan!”

– A népet egyének alkotják – szólt a tanár – az írástudatlanok pedig azok az egyének, akiknek nem felelt meg semmilyen fajta pártoskodás.

„És a szegény munkások , akiket a hatalmas Korporációk kihasználnak, közös ügy oldalán állunk tanár úr!” – mondta Zime Zumm.

– Nem hiszek neked! – mondta a tanár.

„Tudom, de kérlek helyezd a cd-t a számítógépbe! A filmen az emberiség jövőjét láthatod.”

– Inkább a génkezelt spermák jövőjét – mondta Gyökér Titusz, amíg a cd-t a számítógépbe helyezte.

 

– Mi ez? – kérdezte később a tanár – vérfürdő? Nem, csak egy hollywoodi rémfilm arról, hogy a robotok lemészárolják az embereket!

 

„Ejnye tanár úr, már csak egy lelked van, a költői. Azt viszont az Ősok, az Örök Forrás a teremtéskor hittel is felruházta. Gondolkodj csak! Már az első találkozásunkkor megmondtam neked, hogy én nem vagyok kizárólag a rossz megtestesítője. Én az Egyensúly ügynöke vagyok! Egy rohadt spicli, ahogy te neveztél, nem oly régen a vendéglőben. A feladatom az egyensúly megőrzése! Ettől őszintébben még egyetlen ügynök sem beszélt!”

 

„Ismétlem: egy ügy oldalán állunk tanár úr! A film végén néhány általad is tiszteletben tartott politikus, történész, író és pszichológus véleményét hallhatod. A jó és a rossz örök harca arra jó, hogy a teremtés koronája eljusson a tökéletesig, ha úgy tetszik, a Nirvanáig!”

– Ha az ember tökéletessé válik, mit fog kezdeni önmagával?

„Erre a kérdésre én nem válaszolhatok. Annyit azonban elárulok, hogy azon a szinten már az Ősoknak teheted fel kérdéseid! Gondolkodj tovább. Hatvan éves vagy, és senkid sincs. Sem feleséged, sem gyereked, sem kutyád, sem macskád! Csak a verseid. Elismert költő vagy, de azok akik vállalták a pártoskodást többre vitték. Őket majd tanítják iskolákban, nettes újságok védjegyeként használják neveiket, neked esetleg csak egy emléktábla jut majd garázslakásod falára.”

 

– Maradék hiúságomra építesz, alapok nélkül! – szakította félbe Zime Zumm érvelését Gyökér Titusz. „Látod, már csak töredékek maradtak emberi hiúságodból is. A matematikusok szerint, hol az egyensúly? A végeredményben, vagy a folyamatban?”

 

A falakon vibráló-cikázó kék fényszálak lecsillapodtak. Szinte mosolyogtak Gyökér Tituszra, a költőre.

 

„Most a szemembe néz, én meg az ő szemébe” – gondolta a tanár, ám bizonytalan volt számára, gondolja-e, vagy csak a lelkéből fakadó érzés tűnik gondolatnak. „Mit tehetek, hogyan cselekedjek?” – kérdezte csak úgy magában, lényegétől, a költői Én-től.

 

„A legkevesebb, amit tehetsz, hogy megírod. Valamennyivel több, ha közzé is teszed valamelyik képernyős újságban! Amit a filmen láttál, a Déli régió katonái voltak, robotoknak álcázva. Tervük célja elpusztítani, felégetni mindent a Nyugati régiókban. Ha elérik céljukat, nincs egyensúly! Ha nincs egyensúly, bezárul az út a tökéletesség felé. Ha nincs út, nincs jövő. Ha nincs jövő, az Örök Forrás visszahúzódik önmagába!”

 

Gyökér Titusz ismét a számítógép képernyőjére tekintett. A képernyőről az ősz hajú, hidegkék szemű ember, a volt katonatiszt, az ügynök integetett.

 

„Tanár úr, köszönöm, hogy megértettél! Nemsokára találkozunk a tökéletesség világában! Vagy a harc mezején, ahogy tetszik tanár úr!” – mondta Zime Zumm nevetve, és eltűnt a számítógép képernyőjéről.

 

A garázslakásban még sokáig visszhangzott az ügynök nevetése.

 

 

  
  

Megjelent: 2018-05-20 16:51:42

 

N. Czirok Ferenc (Zenta, 1956 - 2020) költő

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.