Videó

Posta Ákos István videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

 

A vágy

Az asszony belépett a liftbe, és a bent álló férfire nézett. A férfi rámosolygott, ahogy szokott, amikor találkoznak. Legtöbbször a liftben, ritkán a ház előtt, amikor jön vissza a kutyával, a nő és a lánya akkor lépnek ki a kapun. A lány nyitva tartja a nehéz vasajtót, amíg felér a lépcsőn. Néha dicséri az időjárást, ahogy elmennek egymás mellet. Érzi a nő illatát, kívánja a testét. A találkozások nem túl gyakoriak, de mindig felizgatják, hosszabb időre. Nem tudja megfogalmazni magában, miért találja vonzónak az asszonyt. Talán, az elmaradhatatlan mosoly, ahogy a lányával beszél, mintha barátnők lennének, vagy az enyhén molett test, amely arányiban is izgató, felkelti az ember figyelmét. Hirtelen felriad a révedezésből, a lift egy rántással megáll. Csodálkozva látja, hogy az asszony nyomta meg a gombot, két emelet között. A nő közelebb lépett hozzá, az arcuk összeért. Érezte a parfőmöt, amit annyira szeretett, és még máshol nem találkozott vele. A szíve hevesen vert, a torkában dobogott. Nyakában az asszony lehelete, mint valami finom szellő borzolta.

 

 

rögtönzött vers [Telli] szavaira:

rak, kút, szalad, vág, ad, áld

 

HAJNÓCZY SZALONSPICC

 

Ha rád gondolok,

mindig valami megfoghatatlan,

bronzkori otthonosság önt el.

Ide mindig jó megérkezni,

Gyurta Dani és Dzsudzsi után,

haza.

Addig jár a korsó a kútra,

amíg van kút,

és van tiszta forrás,

barát, emberi szó, bizalom,

és amíg van közünk egymáshoz.

 

Találkozás

 

           1.       

Két évet éltünk együtt. Dzseni és én. Két év reggel, vacsora, alvás, kelés, két év „Mit fogunk vacsorázni”, „Hová tetted a cipőmet, édesem?… Két év öt nap csend, könyvek, esti nyugalom. Aztán Dzseni elment az orvoshoz, egy ideje sokat köhögött, én ültem a folyosón, Dzseni kijött, és azt mondta: Szétrohadt bennem minden, rákom van. Most mi lesz veled? Ki fog törődni veled? Ezért nem akarok meghalni. Én pedig nevettem hülyén, mert nem tudtam nem nevetni, csak a nevetés álcája maradt. És közben néztem bele a hatalmas barna, meleg szemébe. Dzseninek nem volt senkije rajtam kívül. Két évvel ezelőtt riportot írtam egy hajléktalanszállóról, két évvel és húsz nappal ezelőtt elmentem az éjjeli szállásra, hja, ez kell olvasónak, mondta a főszerkesztő, Dzseni ott ült a szálló sötét folyosóján. Cigarettázott, melléültem, elé tartottam a mikrofonomat, megnyomtam a REC gombot, megkérdeztem, mi a foglalkozása. Igen, ez a felvétel tartott két évig. Tanár voltam, mondta halkan Dzseni. Tanár, ismételtem meg, és hogyan került ide, kérdeztem, a hajléktalanszállóra?

 

reggeli rutingyakorlatok

 

                          1.

 

levetve úgy-ahogy az ébredés nyűgét

belebújsz gyűrött ujjasodba

életre dörgölöd fénytelen szemed

bekötöd  kardod markolatsebeit

csillagokat szedsz le palástodról

horpadt homlokodon koronát egyengetsz

 

                       

 

Aznap éjjel

 

sokat ittunk. Kirúgták a főnökünket, Janit, taxit küldött érte a vezérigazgató. Sohasem szemtől-szembe közölte a tényt, mindig taxit küldött, most sem tett kivételt, pedig Janival iskolatársak voltak. Nagyképű hülyegyerek volt a vezér már a gimnáziumban is. Nyíregyháza  környékéről származott, szülei felvásárolták a fél falut, volt házuk a Mókus közben, a Mackó utcában és a mackóról nyíló Farkas téren. A sofőr a kirúgott Jánossal nem egyenesen a kijárathoz hajtott, hanem tett egy lassú kört a gyáregységek között húzódó, tujákkal szegélyezett aszfaltúton. Az ablakokból dolgozók lógtak, mert a kocsival egy időben körlevél is érkezett, hogy bár próbálták fenntartani a jó kapcsolatot, János szellemisége nem illett a vállalati kultúrába és többszöri nekifutást követően meg kellett hozni a fájdalmas döntést.

 

 

Kalotaszegi ősz

 

Lelkem ma könnyű napvitorla,

mintái cifra-színesek.

Akárha újbor üstje forrna,

a völgyben édes íz pezseg.

 

Ajkamra fröccsen, dalra gyújtja,

– mitől a bú, nem firtatom –,

dereng a szép Vlegyásza csúcsa,

fölém magasló timpanon.

 

 

Tatabányai körjárat

 

Valójában már akkor, tizenhat évesen sem tudta, minek rója ezeket az utcákat. Nem tudta, csak érezte. Aznap hallotta a tévében, a Clark Ádám téren felavatták a Nulladik kilométerkövet. Ott lenne jó, Pesten, vagy Budán, ahol nyüzsög az élet, gondolta, nem ebben a poros kisvárosban, itt Tatabányán, 1975-ben. El is indult szokásos körútjára a koraesti nyirkos félhomályban. A 15-ös körbevitte volna a városon, de ő leszállt Bánhidán, s magába mélyedve trappolt a családi házak csendjében. Erre szeretett leginkább kószálni, itt közelebb érezte magát hozzá, akárhogyan is. Erre lakott Klarissza, itt szállt fel az 1Á-s buszra, amikor még megszólítani sem merte, csak illedelmesen pislogott felé a túloldali ülésről, és itt piroslik a Táncsics mozi neonfelirata, ahol aztán mégis megszólította, ahol ismeretségük igazán elkezdődött, ahol az első csók méze elbágyasztotta és felajzotta, s itt az utca végén a park a padocskával, hol esték során át ölelték egymást csacskaságokról ábrándozva, s hol a bányafolyó óceánként csobogta körül szerelmünket.

 

Ülünk a társalgóban és nem békülünk

 

 

Pedig nélkülünk üresen vacog a terasz,

nem halványodik a pirkadó ég alja,

nélkülünk némán unatkoznak a tányérok,

sápadtan ásítoznak a cirádás fülű csészék,

nem csörren össze kés a villával egy sem,

csusszanó szél csiszolja a tétlen kanalakat,

barnultan pattan a rozsda, kivirágzik a drótkerítésen.

 

 

NEGYEDIK TALÁLKOZÁS

 

A sósvizű gyógyfürdő parkjában sétált, mankókkal a hóna alatt. Verset már hónapok óta nem írt. Felháborodni sem tudott már igazán, mint egy évvel korábban. Igyekezett távol tartani magát, mindentől, ami számára idegesítő, esetleg veszélyes lehet. Tulajdonképpen a balesete óta. 

Azon a márciusi napon kissé szórakozottan lépett az úttestre. A személygépkocsi ütésétől bal lába két helyen törést szenvedett. Közvetlenül a boka felett és a lábszárcsont, valamivel feljebb. A fájdalmak, és később, a gipsz által befojtott bőr viszketése türelmetlenné tette, oly mértékben, hogy hónapokon keresztül csak jegyzetek írására volt képes, afféle naplótöredékeket írogatott. A gipsz eltávolítása óta havonta három-négy napig a fürdő vendége volt.

Le a kalappal Ön előtt! – mondta gyógyfürdői kezelőorvosa. Gyors és sikeres a rehabilitáció. Meg kell jegyezni, Gyökér Titusz, a költő, hatvanöt éves korában is igen vitális ember volt, azonban vitalitása, erős hite és akarata ellenére is állandó félelmet érzett mellkasában, valamint gyomorszája tájékán. Önelemző matematikai taktikája (saját megfogalmazása szerint) sem bizonyult megfelelő orvosságnak a félelemérzet megszüntetésére. „Képzelődöm, vagy teljesen becsavarodtam?” – kérdezte többször is önmagától. A harmincöt éves nagybecskereki fiatalasszony, akivel az érkezése utáni második napon megismerkedett, a negyedik napon köszönés nélkül távozott. „Hazament – mondta az egyik masszőr –, nem tudta elviselni a terápiát!”
 

KÖZVETLEN KAPCSOLAT

„hogy rá ne szedjen minket a Sátán.” (2Korinthus 2:10)

 

Hajnalban keltem, sorra vettem,

kinek mit kell ma megbocsátanom,

s ahogy rajzolta árnyékát a rom,

ég volt alattam, föld felettem.

 

Fiam, nálad lesz jobb kezekben:

e fölfordult világot átadom,

keresztjét is cipeld a válladon.

A Sátánról, hogy rá ne szedjen,

 

 

Az öngyilkos lány

 

Olívia éppen bevásárolni indult, amikor levelet talál a leveles szekrényben. Gyorsan fel is bontja. Fűtés számlák voltak. Már alig bírta őket fizetni. A bevásárlásból is úgy tért haza, hogy somlói galuskát már nem vett.

Mikor lihegve feltámolygott a harmadikra, épp csengett a telefon.

Hagyj engem, Miklós, hagyj!

S azzal le is csapta a telefont. Olíviának még mobilja sem volt, nagyon különleges lány ő. Miklós üzletember volt, jól kereső férfiú aki – mivel több szerelme volt – azt hitte bármit csinálhat a lányokkal. Na de ott is hagyták nem véletlenül. Ennek a Miklósnak Olívia tetszett a legjobban. Azonban le kellett mondania róla.

 

 

Episztola Jónás Tamáshoz

 

Vajon mi lehet veled jó barát?

Én toprongyosom jó Jónás Tamás.

Szíved hasadásán beférek e- még,

lesz –e még borunk és szikkadt kenyér,

miként fiaid, isszák –e még szavad?

Minthogy az ember boldog, ha szabad.

A boldogság valóban kék madár?

Vagy talán éles szögesdróthatár.

Ahogy a gyermek gödröt ás.

Úgy teszel te is jó Jónás Tamás.

 

 

 

Czék

 

                               „a hiány hiányának mérlegelése”

 

 

**

 

valamikor házat rajzoltam neked

sebezhető tákolmánynak látszott

kívül semmi belül is csak annyi

hogy ne féljünk mikor keresni kezdjük egymást

 

szavakkal töltöttem meg eltéveszthetetlen

látomásokat idéző szavakkal

színeinket viselték amikben

megtaláltuk egymást mikor nem találkoztunk

 

azóta mindig máshol voltam mint ahol vagyunk

néha kiütközik rajtam a félelem

és idegen véletlenekkel kacérkodom

 

 

A teknővájó

Öreg arcában a ráncok olyanok voltak, mint a kérgek árkai a fákon. Mert Árokparton született. Forró légen és szikes földön, mely akár a berepedt köröm mellett a bőr, sanyarú. Sarjadék fa, cigány akác. Isten ege alatt élt meztélláb. Rettentő szabadságról mesélhetnék e sorban.
– Tudod-e, mi a cigány? Ismered-e az akácot? Betűzzed analfabéta!
Átlátott az embereken. Ki mifajta fán termett, s lehetne-e belőle biztos teknőt faragni. Ez volt az ő tudománya. Tanulni kell a fákat, melyik mire jó. Engem is ösmert. Magyal? Cser? Jegenye? Magyar? nem szedtem ki belőle.

 

 

3,14. SZONETT

 

Szavakkal bíbelődöm? (Ez nem is vicces!)

Pedig mindig józan vagyok -sose spicces-,

magába fordult, jelentéktelen pasas;

puli-séróju, vasalatlan és hasas.

 

Világképem habár rögtönzött, skicces:

szabálykövető vagyok, bismarck-i, fricces.

Isten látja lelkem, majd mindenem avas;

vérhálózatomban a ’pé-há’ szar, savas.

 

 

 

évekkel későbbre

ahogyan a hasa alá csúsztatod a
kezedet, az orrod a hátába nyomod,
próbálsz ehhez az igazán kis felü-
letű napmelegséghez olyan közel,
amennyire csak lehet, bal karoddal
átöleled, a mutatóujjad pont az
orráig ér, megsimogatod vele, nem
zavarja, de nem folytatod, már arra
figyelsz, hogy a tüdő milyen könnye-
dén csinálja ezt a levegővétel-dolgot,

 

 

Intravénás nyár

 

A táj törött,

 

hibás. Dühödt
bárányok
gyülekeznek

 

az Égben,

 

a vénámban
elmozdul a tű:

 

már emlékszem,
milyennek
álmodtalak.

 

 

Izé néni leálmodott

 

„Történelmi mélyponton a mélypont” – zörögte az autórádió, majd azzal folytatta, melyik politikai stróman lett megint gazdagabb. Lekanyarodtunk a sztrádáról. Nyaralnivalót kerestünk Mátraderecskén, csak úgy ad hoc, bele a vadonba. Egy turistaház jellegű tereptárgy előtt álltam meg. Szép kis utca, szép kis ház. Festői környék. Csend.

„Ingyen vérnyomás. Mérés” – állt a helyi patika kirakatán.
Nézzünk egy kis frissítő után – mondom az asszonynak, de nem felel, elnyelte a sudoku, beszippantották az ábrás lapok, és ha nem mozogna a ceruzája, akár azt is hihetném, alszik. A nap fehér, az égbolt fehér, a hőség fehér.

Kiszállok, elindulok. Nem nézem, hogy az asszony követ-e vagy tovább firkál. Gyalogolok a Kék lugas presszó felé. A levegőben áll a por. Nem zavar. Odabent hőség, félhomály, vörös, repedezett kockakő és lusta legyek. Kockakőszag, légyszag. Egy álmos kisasztalhoz ülök, az ablakkeretezett panoráma miatt.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal