Videó

A PécsTV videója




Keresés a honlapon:


N. Czirok Ferenc: A másik lélek titka – Misztikus novellaregény 1. fejezet 3. rész

 

 

NEGYEDIK TALÁLKOZÁS

 

A sósvizű gyógyfürdő parkjában sétált, mankókkal a hóna alatt. Verset már hónapok óta nem írt. Felháborodni sem tudott már igazán, mint egy évvel korábban. Igyekezett távol tartani magát, mindentől, ami számára idegesítő, esetleg veszélyes lehet. Tulajdonképpen a balesete óta. 

Azon a márciusi napon kissé szórakozottan lépett az úttestre. A személygépkocsi ütésétől bal lába két helyen törést szenvedett. Közvetlenül a boka felett és a lábszárcsont, valamivel feljebb. A fájdalmak, és később, a gipsz által befojtott bőr viszketése türelmetlenné tette, oly mértékben, hogy hónapokon keresztül csak jegyzetek írására volt képes, afféle naplótöredékeket írogatott. A gipsz eltávolítása óta havonta három-négy napig a fürdő vendége volt.

Le a kalappal Ön előtt! – mondta gyógyfürdői kezelőorvosa. Gyors és sikeres a rehabilitáció. Meg kell jegyezni, Gyökér Titusz, a költő, hatvanöt éves korában is igen vitális ember volt, azonban vitalitása, erős hite és akarata ellenére is állandó félelmet érzett mellkasában, valamint gyomorszája tájékán. Önelemző matematikai taktikája (saját megfogalmazása szerint) sem bizonyult megfelelő orvosságnak a félelemérzet megszüntetésére. „Képzelődöm, vagy teljesen becsavarodtam?” – kérdezte többször is önmagától. A harmincöt éves nagybecskereki fiatalasszony, akivel az érkezése utáni második napon megismerkedett, a negyedik napon köszönés nélkül távozott. „Hazament – mondta az egyik masszőr –, nem tudta elviselni a terápiát!” Érdekes, hogy az ápolók semmit sem tudnak, és a betegek közül sem látta senki civilbe öltözve, útra készen. A gerincsérüléses fiatalember hirtelen és logikátlan halála egy hónappal előbb történt. Akkor feltett kérdéseire Gyökér Titusz csak ködfátyolba takart válaszokat kapott, majd kíváncsisága kielégítéseként egy bővített felszólító mondatot: „Okosabban teszed, ha a jövőben csak a saját gyógyulásoddal törődsz!”

A forró júliusi levegő a fürdő parkjának terebélyes fái közé is betört. „Rövidebbre kell szabnom a mai sétát” - állapította meg Titusz, a matematika egykori tanára. A hang, amely a háta mögül érkezett, nagyon ismerősnek tűnt számára.

– Ebben a hőségben tükörtojást süthetünk a betonon, tanár úr!

Gyökér Titusz a hang irányába fordult. Az automatikus tolószéket irányító, középkorú férfi ismeretlennek tűnt a tanár számára.

  Ismerjük egymást? – kérdezte Titusz.

  Nagyon remélem, hiszen tanítványa voltam a gimiben. Halász Áron vagyok!

  És honnan? – kérdezte a tanár.

  Zentáról, emlékszik?!

  Talán – szólt a tanár –, valami rémlik, te rajzoltad a diákújság számára a karikatúrákat?

  Bingó, tanár úr! Egyébként volt már máskor is telitalálata?

  Egyszer sem, de a szerencsejáték sohasem érdekelt!

  És a kocka?

  Az sem!

  A másik lelkét mégis elkockázta!

Gyökér Titusz percekig bámult a tolószékben ülő, középkorú férfira. Gesztenyebarna haja, világoskék szeme, valamint jellegzetesen felperdülő álla egy régi ismerősre emlékeztette.

  Déja Vu – mondta, ám gyorsan hozzátette:

  Mondd, miért kísértesz még mindig?

– Dehogy kísértem, tanár úr! Ez én vagyok, Halász Áron! Itt vannak a szemölcseim, a sebhely az arcomon és a térdsérülésem nyoma 1985-ből!

  Ha valóban te vagy Halász Áron, honnan tudsz a másik lelkemről? – kérdezte a tanár.    

  Álmodtam, Déja Vu tanár úr!

  Akkor sem hiszek neked! – mondta Gyökér Titusz felemelt hangon.

  Természetesen – szólt a férfi –, hiszen Ön az örök kételkedő!

  Mit akarsz tőlem?

– Semmi különöset, csak szeretném elmondani az álmomat. Amikor felébredtem, magam sem hittem az egészben, abban pedig még annyira sem, hogy valaha találkozom Önnel!

  Most pedig nem hagysz nekem nyugtot, amíg el nem mesélheted!

A középkorú férfi nadrágszárába markolt, megemelte és kissé áthelyezte látszólag megbénult lábát.

– Rengeteg energiát érzek magamban ma hajnal óta – mondta. – Ez, amióta megbénultam, először történik velem. Pedig az orvosok szerint, hamarosan elhalhat az egész gerincvelőm.

– Őszintén sajnálom az eseted, ám ha oly sok energiát érzel magadban, kelj fel a székből és járj! Lehetséges, hogy még futni is képes vagy.

– Futottam is álmomban, csakhogy utolértek, elkaptak, és egy asztalra kötöztek. Kivették a vesémet, azután pedig a szívemet. A tanár úr pedig ott állt az ajtóban, és szótlanul nézte mit művelnek velem! Ezek itt szervkereskedelemmel foglalkoznak! Én megszököm innen!

  Ha valóban te vagy Halász Áron, és igazán béna a lábad, reménytelen a szökés!

– Tanár úr, az Isten áldja meg, segítsen! Kísérjen el a kapuig, tegyen úgy, mintha sétálnánk, hívjon taxit, hívja a rendőrséget, tegyen valamit!

  Rendben, induljunk lassan a kapu felé, a rendőrséget pedig inkább kihagynám!

A kapunál fehér egyenruhás, enyhén kreolbőrű fiatalember állta el útjukat.

– Simon Hanifia vagyok, hat hónapja masszőr a fürdőben – szólt a fiatalember. – Csak én segíthetek! Látják a túloldalon azt a zöld félholdas mentőkocsit? Oda menjünk!

  Te muzulmán vagy? – kérdezte a tanár.

– Elsősorban az ETESZ ügynöke lennék, de nem mindegy? Isten egy és oszthatatlan – mondta a fiatalember.

– Még egy álmom volt, tanár úr! – mondta Halász Áron, amíg a tolószéket a mentőautóba helyezték.

  Könyörgöm, inkább ne meséld el!

  Ott voltam az esküvőjén tanár úr!

  Nem, nem! Én ebből a játékból kiszállok, nagyon elegem van mindenből!

Simon Hanifia már a vezető ülésén ült. Mielőtt megérintette az ajtókat záró gombot, odaszólt a tanárnak:

  Vigyázzon, kérem, az ajtók záródnak!

A mentőautó szirénája felvisított. Gyökér Titusznak úgy tűnt, a mentőautó köddé foszlik a fenyőfákkal övezett út első kanyarában. Nem sokkal ezután mobiltelefonja hívást jelzett. A mobil képernyőjén egy ősz hajú férfi képe jelent meg. Alatta a következő szöveg:

„A misszió sikerült. Elnézést a testcseréért! Zimme Zum”

 


ÖTÖDIK TALÁLKOZÁS

 

A városi temetőben járt. Azon az őszön korán beálltak a reggeli fagyok. Hazafelé jövet benézett Ágnes asszonyhoz, aki egy lakótömb legfelső emeletén lakott. Ágnes asszony, egykori biológia szakos kolléganője hetvenkét éves volt, és immár húsz éve özvegy. Az asszony ritkán hagyta el lakását. „Messze van az anyaföld háta – mondta tréfálkozva Ágnes –, innen a tizedikről főleg, ha nem működik a lift! Mit tehetek, ezt a lakást is a gyerekeimnek köszönhetem!”

Gyökér Titusz havi két-három alkalommal „ugrott fel” volt kolléganőjéhez, ha éppen arra vitte az útja. Amikor úgy történt, kicsit beszélgettek, teáztak vagy kávéztak, megemlékeztek diákjaikról, azokról, akiknek a nevére még emlékeztek, vagy éppen valamelyik napilapból, illetve elektromos újságból „ismerték fel” őket, a gyászjelentések alapján.

– Te Ágnes – szólt a matematika egykori tanára – egyre több rajtad a fekete színű ruha!

Ekkor Ágnes asszony hosszú történetbe kezdett. Gyökér Titusz a „Tudod, az úgy kezdődött…” bevezető félmondat után már egyáltalán nem hallotta kolléganője szavait. A nagymama járt az eszében. Őt látta biológiai és lelki szemeivel egyaránt.

Nagymama mindig feketében járt. Amióta tanárunokája csak az „eszét tudja”. Amióta gyerekkori emlékeiben (amelyek egyre sűrűbben törnek be agyába és lelkébe) a nagymama valahogy mindenhol ott van. Templomba tetőtől talpig feketében járt. Cipője is fekete színű volt, amely széles orrával inkább férfibakancsra hasonlított. A kötött, téli harisnyanadrág is csak hétköznapokon lehetett szürke. Ünnepeken kizárólag fekete. Azután nagymama pulóvere. Sötétkék színűt is csak jelentős családi ünnep alkalmával öltött magára. A nagymama kékfestős köténye már egy kis hangulatváltást vitt a mindennapi életbe, mert abban, valamelyest a fehér szín is dominált. Ebben a pöttyös kötényben még a szomszédba is átszaladt tejért vagy túróért. A péknél vagy az élelmiszerboltban vétek lett volna ilyen kötényben megjelenni.

Gyökér Tituszt a fekete szín mindig is a halálra emlékeztette, habár régtől tudja, vannak nemzetek, akik kultúrájában a fehér szín a gyász jelképe, és örülnek is, ha valaki meghal közülük, hiszen annak lelke, lényege megszabadul a földi élet terhétől, a hús-vér, kilogrammokban mért test lehúzó súlyától, börtönétől.

– Nem figyelsz rám, Titusz – emelte fel hangját Ágnes asszony. – Azt mondtam, a vérrel írt üzenet a falon, szanszkrit nyelven jelent meg! Lehet, hogy Jézus valóban járt Indiában, sőt a Dalai Láma földjén is! Krisztus életének majdnem húsz évéről semmit sem tudunk!

– „…s lesznek kérdések, melyekre sohasem kaptok választ!”: idézet a Bibliából – mondta Gyökér Titusz, a költő –, de most bocsáss meg nekem, Ágnes, ma még rendbe kell szednem lakásom környékét!

A matematika egykori tanára szinte futva távozott gimnáziumi kolléganője lakásából. Amint hazaért, előszedte az udvar és az utca tisztításához szükséges gépet és szerszámokat.

Garázslakása utcai környékét tisztogatta, amikor a postakocsi irányítója kürtjelzett, majd két perc múltán egy szőke vékony hangú postásnő ugrott ki a kocsiból.

Tanár úr, távirata érkezett! – kiáltotta a nő olyan hangosan és élesen, hogy az utca kutyái azonnal a kerítésekhez rohantak és hosszú, bosszantó lármát csaptak. A tanár bizonytalan léptekkel, szinte csoszogva indult a postakocsi felé. A henger alakú dobozocskáról könnyen leolvashatta saját nevét és címét. „Ezek szerint nekem szól” – motyogta magában. Kis ideig kezében forgatta a henger alakú dobozkát, majd a sárga alapszínű részen a kis piros nyíl és két szó, open here regisztrálása után megnyomta a zöld színű gombocskát.

Gyökér Titusz a következő szöveget olvashatta:

„Fájdalomtól megtört szívvel értesítelek, kedves Titusz, hogy nővérem, az általad is szeretett Viktória tegnap éjjel elhalálozott! Temetése holnap délután lesz a református temetőben! Sára.”

Gyökér Titusz kapkodva szedte össze a szerszámokat, s csak úgy „bevágta” kicsiny udvara egyik sarkába. Azután megborotválkozott, megfürdött, csomagolt, felöltözött majd vonatra szállt.

Sára a vasútállomáson várta.

– Hogy…hogy? Honnan…? – dadogott Titusz.

– Tudtam, megéreztem – mondta Sára.

Gyökér Titusz mosolygott és csak állt mozdulatlan, mint egykoron az elhanyagolt falusi vasútállomás várótermében.

– Meg sem ölelsz, meg sem csókolsz? – kérdezte Sára.

– Bocsáss meg! – szólt Titusz – Valahogy nem tudom elhinni, hogy ismét itt vagyok, s azt sem, hogy te alig változtál tizenhét éves korod óta!

– Légy szíves – mondta Sára nagyon kedvesen –, azért van egy kis hasam, a fenekem is megnőtt kissé, és a melleim sem olyan feszesek már!

– Azért még mindig szeretlek!

– Tudom – mondta Sára – mi is nagyon szerettünk. Viktória, én és az öcsénk is!

– És most? – kérdezte Titusz.

– Most nagyon jó, hogy itt vagy – mondta a negyvenöt éves, szexipilis nő.

– És a férjed?

– A férjem is azt akarta, hogy te legyél a sógora, de sajnos, vele már nem találkozhatsz! Viktória egy év múltán megbánta, hogy szakított veled, de akkor már szerinte lehetetlen volt „visszacsinálni” mindent.

„Uram – szólt a kalauz, és megrázta a tanár vállát. Arra kért, hogy ébresszem fel, amikor megérkezik! Igyekezzen, kérem, mert a szerelvény csak néhány percet időzik!”

Gyökér Titusz leszállt a vonatról. Sára tetőtől talpig fekete öltözékben, egy ismeretlen férfi társaságában várta az állomáson. Amikor a tanár felismerte és elmosolyodott, a nő a „nyakába ugrott”, ölelte, csókolta, simogatta frissen borotvált arcát, majd így szólt:

– Őt ismered? Emlékszel rá? Ő Áron, az öcsénk, a másik anyukától! A két férfi, kezet fogott, majd átölelték egymást.

– Fogadd őszinte részvétem – szólt a tanár.

– Te is – mondta Áron –, hisz még mindig a családhoz tartozol!

– Induljunk! – szólt Sára –, Viktória vár!

– Vár! – illetődött meg a tanár.

– Látni fogod az arcáról! – mondta a nő.

Viktória arcán mozdulatlan mosoly ült. Boldognak látszott. Gyökér Titusz a koporsóhoz ment, s csókot lehelt Viktória arcára és homlokára. Amikor ajka megérintette a halott homlokát enyhén zsibogó cikázást észlelt fülkagylójában, majd Viktória suttogását hallotta: „Köszönöm, hogy eljöttél! Tegyél róla, hogy hamvaimat szétszórják a tónál!”

A költő kilépett a kápolnából. Megfogta Sára kezét, és így szólt:

– Sétálj velem egy kicsit!

Szótlanul sétáltak. Végül is Sára törte meg a csendet.

– Szeretnél mondani valamit?

– Igen. Viktória hamvait szét kellene szórni a tónál.

– Ott, ahol megszerettétek egymást. Tudom. Álmomban Viki engem is megkért, csak van egy apró bökkenő. A költségek túlszárnyalják lehetőségeinket.

– Van némi megtakarított pénzem – mondta Titusz –, segíthetek!

– Majd gondolkodom rajta –mondta a nő. – Beszélek az öcsénkkel is.

Egy hét múlva a gyászolók a tóhoz mentek. A tó környéke ismeretlennek tűnt Gyökér Titusz számára. Legutóbb kezdő tanárként járt itt. Most alig sikerült felismernie egy fát vagy egy hétvégi házat.

– Minden ismeretlen, furcsa és valahogy gazdagabb –mondta a tanár.

– Természetesen – szólt Sára –, hiszen az utóbbi húsz évben csak gazdagok építkezhettek itt! Alig maradt telek, amelyet nem vásároltak fel. A fa, az a nyírfa még megvan, csak a padot cserélték újabbra.

– Akkor ott szórjuk el?

– Azt hiszem, ő is így szerette volna.

Miután szétszórták Viktória hamvait és elénekelték legkedvesebb dalát, Sára átölelte Tituszt, szorosan hozzásimult, és azt suttogta:

– Maradj velem! Csak néhány napig. Kérlek!

A férfi megcsókolta a nő ajkát, majd hosszan figyelte, hogyan remeg.

– Maradok – mondta –, néhány napig.

 

  
  

Megjelent: 2018-06-24 17:02:08

 

N. Czirok Ferenc (Zenta, 1956 - 2020) költő

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.