Keresés a honlapon:

Kalász István: Találkozás

 

 

 

Találkozás

 

            1.        

Két évet éltünk együtt. Dzseni és én. Két év reggel, vacsora, alvás, kelés, két év „Mit fogunk vacsorázni”, „Hová tetted a cipőmet, édesem?… Két év öt nap csend, könyvek, esti nyugalom. Aztán Dzseni elment az orvoshoz, egy ideje sokat köhögött, én ültem a folyosón, Dzseni kijött, és azt mondta: Szétrohadt bennem minden, rákom van. Most mi lesz veled? Ki fog törődni veled? Ezért nem akarok meghalni. Én pedig nevettem hülyén, mert nem tudtam nem nevetni, csak a nevetés álcája maradt. És közben néztem bele a hatalmas barna, meleg szemébe. Dzseninek nem volt senkije rajtam kívül. Két évvel ezelőtt riportot írtam egy hajléktalanszállóról, két évvel és húsz nappal ezelőtt elmentem az éjjeli szállásra, hja, ez kell olvasónak, mondta a főszerkesztő, Dzseni ott ült a szálló sötét folyosóján. Cigarettázott, melléültem, elé tartottam a mikrofonomat, megnyomtam a REC gombot, megkérdeztem, mi a foglalkozása. Igen, ez a felvétel tartott két évig. Tanár voltam, mondta halkan Dzseni. Tanár, ismételtem meg, és hogyan került ide, kérdeztem, a hajléktalanszállóra?

      2.      

A férje hagyta el. A szőke mérnök vitte magával a bútorokat, az edényeket, az egyiptomi útra félretett-kuporgatott pénzt a párna alól. Dzseni nem tudta fizetni a számlákat, jött a bankkölcsön, a végrehajtó, a külvárosi szakiskolát bezárták, hogyan is volt?, már nem tudja, a lelkiismeret segít, és emlékezetből törli a rosszat, hiszen élni kell, Dzseni nem kapott állást, senki sem akart költészetről tanulni a városban, jött az albérlet és most itt van. Ezen a folyosón.

    3. 

Két nappal később eljött hozzám. Leült a konyhában, megkérdezte, főzhet valamit? Mert olyan régen főzött. És jó főzni. Edényt elővenni, hagymát keresni, húst felvágni, olajat melegíteni, szagokat érezni, fűszert latolgatni, dúdolni. Van fűszere, kérdezte. Van, mondtam, ott vannak a dobozban. Dzseni örült, édes paprika, bors, koriander, tárkony, istenem, provence-i keverék is van! Mondtam erre halkan, főzhetsz, igen, és Dzseni főzött, majd vacsoráztam, ő állt a fal mellett, nézte, ahogyan eszem, így maradt nálam. Beköltözött a hátsó szobába és azt mondta, törődni fog velem, de másra ne számítsak.

    4.

Aztán az újságot felszámolták, az újságokat megöli az internet, a szerkesztőségi bútorokat, komputereket, nyomtatókat szétlopták, az autókat eladták, a kiadót körözte az adóhatóság, az öreg portást elküldték, én meg elveszítettem az állásomat. Ültem otthon, bort ittam, lebegtem oda-vissza, Dzseni csak nézett-nézett, aztán megkérdezte, mennie kell? Mert micsoda teher, hogy van, és nem akar teher lenni ebben az életben. Ugyan, morogtam elkínzottan, majd lesz valami. De nem lett semmi, a „majd lesz valami” érzésből soha nem lesz semmi. Dzseni görnyedten járkált, végül elment takarítani egy belvárosi étterembe, én meg otthon ittam-lebegtem-szorongtam tovább, néztem a falat, a mennyezetet, kábultan bámultam a tévét. Egy hajnalban az étterem előtt vártam rá, kijött az arab főnök, Hakim, mondtam kire várok, Hakim bólintott, kezet nyújtott, beszélgettünk kicsit arról, hogy Európában más a naplemente, aztán megkérdezte, akarok-e pénzt keresni? Mivel, kérdeztem, és Hakim azt mondta, utaznom kellene. Csomagot hozni Afrikából.

    5.

Nem biztos, hogy helytelen az, ami törvénytelen, mondtam Dzseninek, és a világ tele van izgága, szemtelen, törtető fiatallal, ezek saját vakbélműtétjükről, adócsaló apjukról írnak riportot, én nem kellek senkinek, de nekem szükségem van a pénzre. Öreg vagyok, nem bírom már, fűteni, enni, inni kell, mondtam. Dzseni mosolygott, azt mondta, én vagyok a férfi, de ha elutazom Hakimnak kábítószert csempészni, visszamegy az utcára. Élt ő már kint hét hónapig, aludt pályaudvaron, kukák mögött és csak egy valamit nem érzett kint soha, hogy fél. Elhagy, a saját életével ő leszámolt, mondta, de nem sírt.

    6.

De én csak elrepültem Madridba, onnan át a tenger fölött a napfényes Algériába. Algírban tüntettek, buszokat gyújtottak fel a téren, vonattal mentem tovább Oránba, szobát vettem ki, vártam-vártam, bámultam ki az ablakon, aztán telefonáltak, a kikötővel szemben egy kocsmában átvettem a csomagot, az esti vonattal utaztam tovább Tuniszba. A határon semmit sem kérdeztek az unott arab vámosok, ültem a kövér turisták között remegő gyomorral. Aztán megérkeztem Budapestre, a kis csomag megúszta a repülőtéri vámot is, vittem Hakimnak, de az éttermet zárva találtam, a szemközti boltból kijött egy férfi, ő mondta, azt a kövér arabot késsel szúrták le zárás után, tegnapelőtt, nem tudni, ki volt.

    7.

Ültem otthon, cigarettáztam, a barna csomag az asztalon hevert, Dzseni mosogatott. Ki ölte meg Hakimot, kérdeztem végül, Dzseni azt felelte a sors, és hogy megérdemelte. Mondtam, a csomag tele van anyaggal, sok pénzt ér, mi legyen? Dzseni azt felelte, most visszamegy az utcára. Mert jó nálam, de ő nem akar félni.

    8.

Két hétig kerestem. Szállókon, aluljárókban, piacon, folyóparton, ételosztáson, de Dzseni eltűnt. Végül telefonáltak, tudtak róla - vidéki kórházban feküdt. Elmentem érte. Sovány volt, de vidám. Gyere vissza hozzám, kérleltem, jobb neked nálam. Ő azt felelte, nálam megszokta, hogy van étel, meleg víz, tiszta ruha, de hát látja, hogy semmi sem biztos, én sem vagyok biztos, én is gyenge vagyok. Az újságírók csak olyan majdnem lelkek, alázatosan kezet fognak bárkivel, mert élni akarnak, mondta, és hát te is mindent megteszel, nézett rám, mert félsz. Bólintottam, a dühe a senkik dühe, kiabáltam, csak a senkik nem félnek, nincs mit veszteniük, de jöjjön vissza, mosolyogtam, és ő azt válaszolta, a kórházban is van meleg étel, tiszta ruha. Azt feleltem, eldobom a csomagot, ha visszajön, ő mosolyogott, és azt mondta, szeret, de zsarolni nem hagyja magát.

   9.

Két hét telt el megint, aztán éjjel az ajtóm előtt állt. Sírt, és arra kért, hogy adjam vissza a szobáját, kitették a kórházból. Elmesélte, az öccse kábítószerezett, a karjai között halt meg, itt a fényképe, sovány kölyök nézett rám, adjam vissza a szobáját, érti ő, élni kell, és aludni végre.

  10.

Így éltünk hát együtt. Dzseni és én. Reggel, vacsora, alvás, kelés, két év öt nap csend, könyvek, esti nyugalom. Aztán Dzseni elment az orvoshoz, egy ideje sokat köhögött, ültem a folyosón, Dzseni kijött, és azt mondta: rák. Szétrohadt bennem minden. Rákom van. Most mi lesz veled? Ki fog törődni veled? Ezért nem akarok meghalni. Én pedig nevettem hangos hülyén, mert nem tudtam nem nevetni, csak a nevetés rettenetes álcája maradt. És közben néztem bele a hatalmas barna, meleg szemébe. Aztán mondta halkan az orvos, operálni kell, de aztán azt is mondta, már nem érdemes.

  11.

Dzseninek hamarosan fájdalmai lettek, élete két injekció közé rekedt. Jött az öreg orvos, adott morfiumot, de keveset. Mi van a fájdalomban? Semmi? Vagy tudás és azon túl bölcsesség? Tanulja az ember a fájdalmat? Hiszünk abban, hogy fájdalom értéket képvisel? Ha az életnek értelme van, és a fájdalom az élet része, akkor miért ne lenne? Egy biztos, minden élőlény érti a fájdalmat. Dzsenire gondoltam, ahogyan a fájdalom marta, és egyre sírt, vinnyogott. Mint a farkasok, olyan érzés, mondta egy reggel, az ember nem a haláltól, a fájdalomtól fél. Alig kapott levegőt, zihált, nem tudott nyelni, igen, írtam egyre: fájdalom bárhol érhet, nincs ember fájdalom nélkül, mit akar a fájdalom velünk, honnan hová visz bennünket? A legértékesebb és éppen ezért nehezen becsülhető dolgokat fájdalom útján szerezzük? És miért gondolunk a fájdalom értékére egy olyan világban, mely tele van vele? Éhség, betegség, elnyomás, gyötrelem, kín stb., és aztán arra gondoltam, miért is adtam el bagóért azt a csomagot…

   12.

Az orvos megmutatta, hogyan adhatom be Dzseninek az injekciót. A nővér szólt, ne adjak többet a morfiumból, de nem törődtem vele. Jött az orvos este, és azt mondta, ha nem tartom be a szabályokat, nem hagy itt gyógyszert, értse meg, nem adhat többet, kiabálta, csak egyet naponta, erre van törvény, és hogy ő is bajba kerülhet. Dzseni nézett ránk, könyörgött a barna szeme, adjak neki, hogy ne fájjon annyira. Mert már nincs ereje harcolni. Aztán másnap reggel azt mondta, ő soha nem harcolt az életért, de most fog a halálért, öljem meg. Legyen vége. És nevetett, és hozzátette, kár, hogy nem lehetett gyerekünk.

   13.

Lementem éjjel, betörtem a sarki gyógyszertárba, de nem találtam meg a morfiumot. Elmentem abba a bárba, hogy vegyek, de nem volt nekik. Aztán jött az orvos, kinyittattam a táskáját, tele volt gyönyörű üvegcsékkel, erre leütöttem, a kádba tettem, és most a kádból az öreg orvos kiabál, az ajtón kopognak, dörömbölnek, én itt ülök Dzseni mellett, adom a karjába azt, amitől kisimul az arca, ő mosolyog rám, én meg mondom neki, hamarosan találkozunk, édesem.

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2018-07-06 05:36:59

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.