Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Czékmány Sándor: Czék

 

 

 

 

Czék

 

                               „a hiány hiányának mérlegelése”

 

 

**

 

valamikor házat rajzoltam neked

sebezhető tákolmánynak látszott

kívül semmi belül is csak annyi

hogy ne féljünk mikor keresni kezdjük egymást

 

szavakkal töltöttem meg eltéveszthetetlen

látomásokat idéző szavakkal

színeinket viselték amikben

megtaláltuk egymást mikor nem találkoztunk

 

azóta mindig máshol voltam mint ahol vagyunk

néha kiütközik rajtam a félelem

és idegen véletlenekkel kacérkodom

 

talán jobb gondolatok nélkül

átlapozni a csendet

hogy ne írjak semmi másról mint hogy hallgatok

 

**

 

sokszor volt úgy hogy felállok és eljövök

szó nélkül

mintha véletlenül ültem volna az asztalodhoz

talán nem is köszönnék

most így utólag belegondolva az ilyen helyzetbe

biztos hogy nem köszönnék el

átsétálnék az utca túlsó oldalára

és várnám hogy talán utánam jössz

de te persze nem jönnél

azt nem tudom miért nem

mint ahogy azt sem hogy én miért hagytalak ott

de várnálak

sokáig várnék rád

remegve hogy odajössz megérintesz

én meglepődve visszafordulok

és elhinném hogy ez így volt rendjén

nézd megint összeöltöztünk

mondanád

és még bátortalanul hozzátennéd

ez nem lehet véletlen

belémkarolsz

visszasétálunk

 

a semmi következményeit latolgatom magamban

ami valóban így nézhet ki

közvetlenül a hiány  hiányának mérlegelése

utáni utolsó pillanatban

 

**

 

akkor éppen mentünk át a téren

talán eső is volt

emlékeimből félve

matatom ki hogy hol és merre jártunk

 

hideg volt igen

hó és eső pergett

most élesedett bennem mintha fájna

minden csepp mi akkor este ránk hullt

 

én ötven múltam

te talán tizennyolc

néztél amíg átértünk én féltem

hogy megcsúszol és nem tudlak elkapni

 

én beszéltem közben

és nem tudtam miről

te is mondtad amit éppen mondtál

és éreztük hogy ez most így a legjobb

 

felszálltunk a trolira és akkor

nem láttam mást

mint szilánkosra kopott

kabátod alatt meg-megborzongó bőröd

 

hogy gyerek vagyok hogy

óvom még magam

s mert nem tudom mit és hová kell tennem

beburkolózom egy óriási csendbe

 

aztán a másnap

a félmaréknyi köpeny

alól villanó törékeny test és bennem

a félelem hogy nem tudlak megóvni

 

azóta hiszem

messziről jött megtaláltak voltunk

egymást elsiettük

te pedig lekéstél

 

**

 

valahol budapesten a hungária és a thököly sarkán

várakozok egy volt kolléganőmre

úgy érkezik meg hogy észre sem veszem

megszoktam régebbről a polgárpukkasztó ezt meg azt

rajta és a farmert

de most valami rózsaszín lebegés érkezett

közli velem hogy jé összeöltöztünk

utalva ezzel a rózsaszín ingemre amit a feleségem

vásárolt egy férjfiatalítási rohamában

megunva az évtizedes szürkén a fekete változataimat

vonzó vagy így

mondta mikor elköszöntem tőle

remélem megszabadulok tőled

csak ne mosolyogj még véletlenül sem rá

mert nincs az a fiatal lány aki elhinné

hogy a szádból az a harminckét villogás a sajátod

untasd kicsit

legyél olyan mint egy kimerült aranybánya

tele csodálatos de már megismételhetetlen

legendával

szóval tegyél úgy mint egy papucsférj

aki kalandot keres

feltétlenül menjetek be valami lepusztult csehóba

még mindig lúdbőrzik a hátam

az izgalomtól amikor

ja az nem is veled volt

na járj szerencsével

és most itt toporgok összeöltözötten

valakivel akit jóformán alig ismerek

megpróbálok titokzatosan viselkedni

de érzem benne az improvizációs hiányt

így feladom

és csak érintőlegesen foglalkozom magammal

meg hogy itt van mellettem egy gyönyörű fiatal lány

akit el kellene kábítanom a dumámmal

de érezhetően nem akar kisimulni bennem a kezdeti

gyűrődés

távoli világokon vánszorgok keresztül

amíg belém karolva megállíthatatlanul mondja

mondja

hogy miket látott érzett

míg elvoltam

és mennyire szerette volna ha mindezt együtt

éljük át miközben folyamatosan kicseréljük

élményeinket

a fiúja most katona délután megy elé a reptérre

nem nem

nem szerelt még le

alig várja hogy láthassa

sok volt ez a félév

nagyon sok

annyira de annyira nehéz volt kivárni

sokszor gondolt rám is

ezért is telefonált hogy mi lenne ha újra

bebarangolnánk addig együtt

a régi lelőhelyeinket és úgy örül hogy ráérek

és itt vagyok

teljes és csodaszép lesz ezzel a napja

és meséljek

 

**

 

letagadsz

most is letagadsz

pedig úgy nézek rád mintha félnék

attól ami bekövetkezett

ismeretlen lettem számodra újra

felhívtalak

azt mondtad igen

és most itt vagyok

és látom letagadsz

mozdulataiddal

homlokomon a ráncok

szemedben ismétlődnek

távol és közel

este van

két arc közeledik egymáshoz

fehér

a hold árnyéka

kínos mésziszap derengés

a két arc

remeg

mögöttük a megszűnt képzelet

 

**

 

amikor verset írok

többnyire éjszaka van

és eső

valahogy szeretem az esős éjszakákat

főleg a nyári zivataros esőzések

a villámlás becikázó fénye

az ide-oda gördülő dörgés

megállítják bennem az önkereső kitárulkozás kényszerét

és monoton intenzitással

szinte az eső zajával gépelek be bármit

ami szavakká hígítható belőlem

hömpölygő hárs

és esőillat keveredik a kert nehéz

iszapszagával

montázsszerű félálom ébrenlét amiben sápadt

emlékfoszlányok kavarognak

rímtelenül

néha egymásba kapaszkodnak

de aztán elhagyják a ragaszkodás

végtelenre csupaszított módját

és csak néznek véreres szemekkel

ahogy most én is

 

**

 

szeretném úgy leírni azt a napot

amikor éppen nem találkozhattunk már

amikor először erősödött fel bennem a sejtés

hogy talán már soha

 

mérlegelném szavaimban

mozdulataid gazdagságát

és a felém taszított hiányból azt

ami mindig mindenegyes találkozásunknál ott volt

 

mentünk a körúti bútorboltok festményeit nézegetni

és ha beleszerelmesedtünk valamelyikbe

egymásra néztünk  és

puha ecsetvonások rajzolódtak ki rajtad

 

és láttam ahogy vetkőztet a távolság

mintha zuhannál a formálhatatlan térben

de sosem tudtam

ha feléd zuhannék el akarnál-e lökni

 

zuhog a nyári eső

csendben kilépek vigyázva nehogy

árulkodjon a zárnyelv csattanása

kerülgetnek a lépőkövek tócsáiban az utcalámpák

 

a fehérre sápadt tükrözésben

átrajzol a víz a házakon

szeretném úgy leírni azt a napot

ahogy máig moccanatlan látom

  
  
 

Czékmány Sándor (1936) költő

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat szerkesztője, a Górcső rovat vezetője.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.