Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Petrozsényi Nagy Pál: Isten áldja, mérnök úr!

 

 

 

 

ISTEN ÁLDJA, MÉRNÖK ÚR!

Július, hőség, gyér forgalom egyrészt, városi központi park, fák, virágok, madárcsicsergés másfelől, mint fő helyszíni elemek. Idő: dél.

A parkban zöld mellényes alkalmi közmunkások dolgozgattak. Amint megkondultak a harangok, egy árnyékos fa alá heveredtek. A közelben, egy padon szakállas, napszemüveges férfi ült és olvasott. A lába előtt kistestű kutya lesett a falatozó parkgondozók irányába. Tiszta csendélet, festő ecsetjére kívánkozó életkép.

– Vau-vau!

– Mi van, Jeromos? A te hasadban is harangoznak? – követte a kutya tekintetét.

Az egyik munkás jókora pulykacombot marcangolt, a másik kolbászt, a harmadik tejet ivott, a negyedik pedig egy kosztos csészéből eszegetett szép komótosan. A férfi gyomra görcsösen összehúzódott, s csak most érezte, hogy nem­csak a kutyája, bizony ő is éhes.

– Hé, Jeromos! Gyere vissza! Vissza ide! – kacsázott a kutya után.

Az a farkát csóválta, de esze ágában volt visszajönni. Körülugrálta a gondozókat, sőt, még meg is ugatott egyet-kettőt.

– Mars innen, te tetves kis korty! – vágott rá egy vörös hajú fiatalember.

A kutyának sem kellett egyéb, nekirohant a fiúnak, és elkezdte ráncigálni a nadrágját. A parkgondozók felröhögtek.

– Hű, az anyád keservit!

– Fogd meg! Fogd meg! – hergelte az ebet egy pisze orrú, buldog képű hapsi.

A fiatalember talpra pattant, s akkorát rúgott a kutyába, hogy csak úgy repült. Egyenesen a gazdája lába elé.

A kutya behúzott farkkal nyüszített. A férfi kezébe vette, megsimogatta.

– Szegény Jeromos! Nem sajnálja ezt a szegény párát?

– Majd adok én neki, vazze! – vicsorgott a vörös hajú. – Meg magának is. Látja, mit csinált a nadrágommal? Fizesse ki, vagy szétvágom a pofájukat!

– Jónak mondod! – vigyorgott egy borostás arcú öreg. – Hiszen ez egy hajléktalan.

– Ó, bocsesz! – kacsintott társaira a fiú. – Így mindjárt más! Biztosan éhes a blöki. Megkínálhatom egy husival – lóbált meg előtte egy cubákot.

A kutya a hús után kapott.

– Kéne, mi? De előbb szolgálj, haver! Hogy hívják? Je…, Jero…

– Jeromos.

– Ismerős név. Mintha már hallottam volna ezt a nevet.

– Jack London: Az éneklő kutya.

– É-nek-lő? És a magáé is énekel?

– Igen.

A munkások szája a fülükig húzódott.

– Hát akkor halljuk! – gúnyolódott a buldog képű. – Ezt én is meghallgatnám!

– Majd máskor. Most… ebédelni megyünk.

– Ahogy akarja. Pedig itt sem járna rosszul. Látja ezt a pöttyöst?[1] A fele a magáé, ha megénekelteti a kutyáját.

– Köszönöm. Maga nagyon kedves, de én nem kedvelem a pöttyöst.

– De felvág ez az úriember! És milyen szépen beszél: maga nagyon kedves, de én nem kedvelem a pöttyöst – utánozta a napszemüveges férfit.

– Ej, hagyjátok már békén! Mi akartok tőle? Ha menni akar, menjen! – vette védelmébe egy középkorú, szomorú tekintetű munkás. – Isten áldja, barátom!

– Várjon! – szólt közbe a borostás arcú öreg. – Ez a kutya engem is érdekel. Van nekem is kettő. Persze egyik sem kornyikál. Mint ahogy a magáé sem, hacsak be nem bizonyítja.

– Minek? Ha hiszik, hiszik, ha nem, nem. Volt szerencsém!

– És ha összedobnánk pár forintot? Talán, ki tudja, még meg is venném a kutyáját.

– Azt már nem! – horkant fel a férfi. – Bebizonyítani, fellépni egy, eladni kettő. Ez a „blöki” a barátom, és egy barátot nem szokás eladni.

– Fellépni? Esetleg mást is tud? Akkor annál inkább érdekel. Én nagyon bírom ám a kutyákat. Rendben van! Ezer forint elég lesz?

A férfi tétován meredt az öregre. Túl éhes és szomjas volt, meg melege is ahhoz, hogy produkálja itt magát. Egy kis pénz ugyan jól fogna, mellesleg fel is szokott ő lépni időnként, de hát ezek is szegény emberek!

– Nem, hagyják! Jó helye van annak maguknál.

– Nana! Úgy nézem, igaza van a Pepinek. Maga nagyon felvág, polgártárs. Nem volt maga azelőtt valamiféle igazgató, elnök vagy ilyesmi?

– És ha voltam? Mit változtat ez a dolgokon?

– Sokat – kászálódott fel a borostás állú, és közelebb lépett a vékonydongájú férfihoz. – Még az is lehet, hogy ismerem. Levenné a szemüvegét… igazgató úr?!

– Nem.

– Mindjárt gondoltam. Inkoni… kognitóban…, vagy hogy mondják, akar maradni. Meg a társaságunkat sem csípi, ugyebár.

– Ugyan, félreért! Miért ne csípném én önöket?

– Mert, ajjaj, tudja azt mindenki: túl büdösek vagyunk mi maguknak. Büdösek, analfabéták és csórók, tisztelt elnök úr. De lám, a Jóisten fújt egyet, azzal őkelme ugyanoda került, sőt, egy fokkal még lejjebb, mint ahol mi vagyunk.

– Na ne! Tudja mit? Üljön vissza a fűbe, és nézzen végig… ingyen bennünket! – érezte meg a férfi a szavakban lappangó keserűséget, fájdalmat. – Je­romos, mutasd meg nekik, mit tudunk!

A továbbiakban bemutatott néhány ügyes számocskát. Nem voltak ezek nagy produkciók, de aki szerette a kutyákat, azoknak megfelelt, meg is tapsolták őket lelkesen. Különösen az utolsót, amikor Jeromos elkezdett énekelni, pon­tosabban vonítani és táncolni.

– Brávó! Ügyes kutyus! – tapsolt az időközben összeverődött közönség.

A szakállas meghajolt, és ha már így alakult, egy szatyorban összetányérozott pár forintot.

– Beismerem, tévedtem, amikor azt hittem, csak blöfföl azzal a kutyával – mondta az öreg, amint magukra maradtak. – Nem adná el nekem mégis, igazgató úr?

– Ne haragudjon, de… nem.

– Ez az utolsó szava? Adok érte tízezret.

Nem volt ez sok, mások kétségkívül többet is adtak volna, de hát az öregnek ez is túl sok volt egy kutyáért.

– Még százezerért sem.

– Hát ha ennyiért nem adja, ideadja ingyért, a picsába – vágott a szemével a vörös hajúra, az felkapta az ebet, és el kezdett vele szaladni.

A szakállas utána, utolérte, és a földre teperte.

– Szemét gazfickó! A kutyámat akarod elvenni? Nesze! – vágott a fiatalember arcába.

Egymásba fogódzva tekeredtek egy virágágyásba. Jeromos besegített, és tűhegyes fogait a vörös hajúba mélyesztette. A közmunkások körülvették a birkózókat.

– Válasszuk szét őket! – dobta be az ötletet a szomorú tekintetű részvéttel.

– Üssük agyon az ipsét a vakarcsával együtt! – köpött a markába a buldogarcú.

A kör összébb szűkült.

– Mi folyik itt? Hagyják abba rögtön! – nyomakodott ekkor a körbe egy nagy tokájú, karvalyorrú ember. – Szórakozunk, szórakozunk?

Veres úr, a vállalat egyik főnöke törölgette arcát a parázsló napfényben.

– Hé, maga! – rúgott figyelmeztetően a fiúba. – Kérdeztem valamit.

A vörös hajú megtépázva támolygott talpra.

– Ez a csöves megtámadott – kapkodott levegő után.

– És maguk? – rivallt a többiekre a mérnök. – Nem találtak jobb helyet a verekedéshez? Az iskoláját az anyjuknak, a virágaim! – tévedt a tekintete a feldúlt virágágyásokra. – Vegyék tudomásul, hogy levonom a bérükből! Lusta, mihaszna népség! Ezért fizetjük mi magukat? Még egy ilyen cirkusz, és azonnal repülnek. Megértettük egymást?

– Igenis.

– Hangosabban, nem hallom!

– Igenis, mérnök úr!

– Na, megjárja! Valahogy így felelnek az iskolázott emberek – hangsúlyozta gúnyosan az iskolázott szót.

A közmunkások lesütötték a fejüket, de csak azért, nehogy a karvalyorrú meglássa a szemükben felszikrázó fényeket.

– Maga meg kicsoda? – fordult a napszemüvegeshez a mérnök úr.

– Parancsol?

– Megkérdezhetem, miért zavarja az embereimet, amikor dolgoznak?

– Bocsánat, már el is mentem, mérnök úr.

– A magáé ez a harcias kiskutya?

– Az enyém – válaszolta a sovány és öreg egyszerre.

– Két gazdi egy kutyával. Különös. Hogy hívják?

– Jeromos – vágták rá ismét egyszerre.

– Furcsa, hogy ennyire ragaszkodnak ehhez a vakarcshoz. – tűnt fel a mérnöknek. – Ennek oka van, talán érdemes volna megtudni. – Szép, kedves állatka. Idomított?

– Az. Nagyon is – áradozott együgyűen a jó öreg. – Tud ez mindent. Még énekelni is, a kiskésit.

– Hű, ha ez igaz, akkor sokat ér! – futott át a mérnök agyán hirtelen. – Egész jó pénzt kaphatnék érte, ha eladnám. Vagy inkább ne adjam? Épp a minap ígértem a fiamnak egy kiskutyát… Jaj, ne etessenek ilyen maszlaggal, uraim! Efféle dolgok csak a filmekben léteznek. És ez a mese a gazdikkal sem éppen világos, ezért amíg ez kiderül, lefoglalom Jeromost az önkormányzat nevében – vette az ölébe hanyagul.

A közmunkások szinte egyszerre kapták fel a fejüket.

– Nem javaslom – lépett a szakállas a ravaszul sunyorgó mérnökhöz. – A kutya az enyém, és az is marad, Veres úr.

– Maga ismer engem?

– Nagyjából.

– Érdekes, én nem emlékszem magára, bár a hangja, termete elég ismerős.

– Szabad? – vette ki Jeromost a férfi kezéből. – Az erő legyen magával!

– Állj, ne engedjétek elmenni! – parancsolt embereire Veres úr, és a szakállashoz sietve, lekapta napszemüvegét a szeméről. – Varga kolléga! Jól sejtettem! Ezért voltál hát olyan ismerős.

A két férfi farkasszemet nézett egymással.

– Látom, jól megy sorod mostanság. Kicsit meg is híztál, mióta utoljára láttalak.

– Tényleg? Hanem te, úgy tűnik, ugyanolyan tetű vagy, mint azelőtt.

A férfi arcát elöntötte a vérhullám, és már ütött is. Régi számadás volt ez, s csupán a sors szeszélyén múlott, hogy nem tudta pontra tenni eddig is ezt a mitugrászt. Úgy vágta gyomorszájon a szakállast, hogy az hétrét görnyedt kínjában.

– Hogy mondtad? Ismételd el, ha van merszed!

– Te ugyanolyan tetű vagy, mint azelőtt.

Puff! A tiszteletreméltó mérnök úr a változatosság kedvéért a szakállas arcába vágott az öklével.

– Hohó, pillanat! Mit művel ezzel az emberrel, mérnök úr? – szólalt meg a karvalyorrú mögött váratlanul valaki.

– Á, biztos úr! Kísérje be, kérem, ezt a garázdát! Nézze, mit csinált! – mutatott a letaposott virágokra. – És ez még nem minden: erre a szegény fiúra, sőt, még rám is támadt, amikor felelősségre vontuk emiatt.

– Önre? De hiszen én úgy láttam…

– Csak védekeztem, biztos úr, úgyhogy, mint mérnök és önkormányzati képviselő utasítom, vágja sittre azonnal.

 A derék rendőr nagyot nyelt. Ma éppen harmadszor. Pechjére ismét a város egyik oszlopfőjét fogta ki. És ilyenkor mit tehet egy rendőr? Behunyja a fél szemét, és nyel egyet. Hacsak nem óhajt a szél ellen pisilni.

– Kérem a személyijét! – szólította fel a szakállast. – Igen, igen… Köszönöm! – A magáé? – kérdezte a vörös hajútól. – Rendben van! Akkor nézzük a tényállást! A képviselő úr szerint önt megtámadta ez az ember itt, nevezetesen Varga Vince úr. Kíván-e panaszt tenni ez ügyben?

– Nem – válaszolt rövid habozás után a közmunkás.

– Nem? Aztán miért nem?

– Mert nem támadott meg. Mi csak… csak úgy hülyültünk, ahogy a fiatalok szokták egymás közt.

– Értem. És a képviselő urat? Ki tanúsítja, hogy így történt? Például maga! – szúrta ki a rend őre a borostás arcú öreget. – Mesélje el, mit látott!

– Semmit. Nem támadt rá. Én legalábbis nem láttam, pedig végig itt voltam.

– Jó. Maga? – fordult a buldogképűhöz.

– Én sem.

– Ebben az esetben további jó munkát kívánok! – tisztelgett, és peckesen folytatta körsétáját a városban, utána Veres úr olyan képpel, mint aki savanyú almába harapott.

– Köszönöm – fogott kezet a közmunkásokkal Varga úr. – Viszontlátásra! Ha találok egy okos kiskutyát, elhozom magának – ígérte meg az öregnek.

– Isten áldja, mérnök úr!



[1] Erős (házi) pálinka és színes (császárkörte, kevert, cherry) likőr elegye. (szleng)

  
  
 

Petrozsényi Nagy Pál (Kolozsvár, 1942.) prózaíró

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.