Keresés a honlapon:

Szokolay Zoltán: Leteszi a tollat

 

 

 

 

Leteszi a tollat

 

 

1.

 

Áttetsző, puha, gömbszerű lény.

Fényforrások sugárrohamát vissza se veri.

Hagyja, hogy átlyuggasd gondolataiddal.

Jelentésrétegekbe burkolózik, tart tőled,

elnyeli minden pillantásod.

 

Ez itt a fészke. Sárbevonatú,

hevenyészett rácsszerkezet.

Véletlenek sorozatának ismeretlen logikájú rendje.

Felkínáltatik, hogy önként, spontán bízhass benne.

S Te mindig megadod magad: hiszel engedelmesen.

Egymásra tél-túl merőleges vonalak tartják:

hajnali felriadásod utáni

első hirtelen fohászaid.

Óvatosan szólongatod:

mama, mátka, matéria, matrica, mátrix,

matróna, madár, madonna-maradék,

mag, magma, manna, Magyarország.

 

Rád se hederít, hiába remegsz

bármilyen imát. Kultúrák burjánzó

egymásból élése ég minden szó mélyén.

Kegyelme csak ennyi,

ez a szusszanásnyi idő,

ez az épp csak észlelt élet,

látszólag végtelenné nyújtva

az első, még akarattalan,

s a legutolsó, már vágyott

lélegzetvételed között.

 

Pillád rebbenéseit titokban naplózza,

nem akar megbántani azzal,

hogy ő méri időd.

Maradsz, ameddig akarsz,

alva vagy ébren, de mindvégig vele.

Nélküle sehol.

Aki jókedvében teremtett,

s akit Te csak a magad vigaszául alkottál meg.

 

Ott is, ahol egyedül,

nélküle ott se vagy soha.

 

 

2.

 

Minden részlet egyre fontosabb,

gondolja egyszerre az a két hideg,

összehegesztett fémszobor egymás mellett

a kőpadon, mozdulatlanul.

 

Már jártál itt, ismerős a park, akkor is

úgy ültek, visszavetíted élénknek, fiatalnak

a testük, elmosolyodsz, igen, ők azok, emlékszel

olvasmányaidból. A történelem előtti szerelmespár.

 

Nyelvedbe botlik a szó, mielőtt kimondanád,

lefelé nézel, a cipőd orra elé,

mintha makacs fűszállá változottan a koratavaszi bűn

még mindig ott kísértene életed novemberében is.

 

Mintha nem mernél idegen árkok fölött lépni,

nem mernéd rászánni magad, hogy továbbsiess,

új földrészeket fedezz fel, mielőtt távirányítójával

az Őr bezárná előtted a kert hatalmas vaskapuit.

 

Mi voltunk, mi vagyunk, mi leszünk az a pár, mondod,

belefagyva, belekövülve egymás emlékezetébe,

összevegyülve, együtt árván, végre kijátszva,

elátkozott emberiség, a mohó gömb figyelmét.

 

 

3.

 

Órát lehetne hozzá igazítani,

pontban hajnali egykor görcsbe rándul,

duzzadt nyelvét próbálja visszaszuszakolni,

de nem fér, sehogy sem fér

kiszáradt szájába.

 

Megírom, hörgi, most megírom,

ma éjjel sikerül, ne tagadja meg senki

tőlem ezt a levegőkortyot, ezt a verset,

aztán nem írja, mégse írja, zihálva leteszi a tollat

tükörképed, az Úr.

 

Egyetlen sor lóg arcodba az ég aljáról.

Súgod fölfelé, amint a hajnalt látod:

Istenem, Rajtad az a sor.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2018-05-02 06:36:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.