Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

Kultúra & Kritika – A PPKE BTK Esztétika Tanszékének kritikai portálja

 

Magvető Kiadó

 

Doktoranduszok Országos Szövetsége – Irodalomtudományi Osztály

jooble.org

 

N. Czirok Ferenc: A hártyaszárnyú

 

 

 

A HÁRTYASZÁRNYÚ

 

Valami nem mindennapi esemény történhetett Szikora Dömötör életében, mert egy téli napon beidézést kapott a bíróságra. Azelőtt soha, semmilyen peres ügye nem akadt, illetve egy kis dolga mégis volt: anyja halála után a hagyatéki tárgyalás, de akkor előre tudta, miről lesz szó. Most nem is sejtette. Azon a napon is, mint az utóbbi húsz évben, hetente egyszer, általában hétfőn, kipucolta a kazán alatti hamugödröt. Három-négy, tizenöt literes műanyag vödör égéstermék gyűlt össze minden héten. A harmadik vödör tartalmát ürítette a szemeteskukába, amikor a postás érdes hangja megtörte a februári délelőtt fagyos csendjét. – Szikora, posta! – kiáltotta a tömzsi testalkatú postás. Amikor Szikora Dömötör átvette a levelet, még annyit mondott: Itt írja alá! – s mutatóujjával egy golyóstollal kipipált helyre bökött a postaszelvényen. A férfi hátra sem tekintett, úgy tolta be lábával a kiskaput. Forgatta, nézegette a kék borítékot, amelyről egy halványlila színű kerek pecsét apró betűs szövegét próbálta leolvasni. „Semmi kétség -, gondolta – a Városi Bíróságtól jött, ami eléggé furcsa, hiszen nekem semmilyen ügyem sincs.” – De hiszen – motyogta – itt a vezetéknév egészen más, és az utca neve sem azonos. Hiszen ez Siroka Dimitri, én viszont Szikora Dömötör vagyok. Na és az utca , méltatlankodott a férfi , hát az sem stimmel! Az én utcám egyszerűen Zöld utca, nem Zelengorska! Csak a házszám azonos, a huszonegyes. Ezt a butaságot el sem hiszem. Hirtelen sarkon fordult és kifutott az utcára. Hiába meresztette szemét abba az irányba, amelybe a postás haladni szokott, egy lelket sem lehetett látni.

Szikora Dömötört elöntötte a forróság. Arca kipirult, homloka tüzes lett, halántéka ijesztően lüktetett, amikor elolvasta a kék boríték tartalmát. „Most mit tegyek? Ez lehetetlen, ez érthetetlen! Ez valami elírás vagy tévedés lehet! – gondolta, és úgy rakosgatta egymásra gondolatait, mintha megfontoltan téglát téglára helyezve, most építené fel azt a falat, vagy a házat, amely megvédheti őt minden emberi tévedéstől, rosszakarattól és hanyagságtól. Most ismét elolvasta a hivatalos levelet, azután az ebédlőbe rohant és a bárszekrényből kiemelt egy húsz éves vilmoskörte pálinkát, amelyet még az apósától kapott harmincadik születésnapjára. A „lepecsételt” üveg dugóját ideges mozdulatokkal bontotta és tépte ki. Nagyot húzott az üveg tartalmából. Amikor az ötödik kortyot is lenyelte, valamennyire megnyugodott. Később még kétszer emelte ajkához az üveget, majd így szólt szinte dörmögve, duruzsolva önmagához: Az, hogy a Dömötört Demeternek írják, még rendben is van, hiszen az államnyelv abécéjében nem létezik az ö betű, csakhogy ebben az esetben Dimitrit írtak és a Szikora helyet Sirokát írni felelőtlenség és hanyagság!

A pecsétes papiros az ebédlőasztalon hevert. Akkor dobhatta oda, amikor a bárszekrényhez rohant. Most, hogy megpillantotta, mély lélegzetet vett, majd kétszer megismételte. Leült az asztalhoz és újraolvasta a hivatalos levelet. „ … február 9-én 11 órakor jelenjen meg … „ – A szentségit! – kiáltotta -, de hiszen az ma van és… nem hiszem el, mindössze háromnegyed órám van, hogy időben odaérjek! Szikora Dömötört ismét elöntötte a forróság, és olyan hirtelen ugrott fel az asztaltól, mintha óriási légnyomás dobná fel a székről s közben összeszorított fogai közül furcsa két szó szűrődött ki: „kuva anyá” – amikor a jobb térdét az asztalba ütötte. Szökdécselve, sántikálva sietett az ebédlőből a szobába. Kapkodó mozdulatokkal átöltözött. Talán alsóneműt is válthatott volna – gondolta később – ámbár azt előző este cserélte a fürdés után, még tisztának számíthat, és egyébként sem lehet fontos a bíróság számára, mikor vett magára tiszta gatyát. Ahogyan öltözködött, taxit is rendelt, idegesen, kapkodva. A pénztárcájáért visszafutott a teraszról. A taxiban ülve már csak azon gondolkozott, vajon bezárta-e az előszoba ajtaját. A kaput biztosan nem, arra világosan emlékezett. Nem tartotta fontosnak, de a ház bejárati ajtajának bezárásában nem volt biztos. „Talán – gondolta – remélem, mert ehhez a hirtelen jött meglepetéshez még csak az hiányzik, hogy időközben kirabolják a házat.”

Öt perccel tizenegy óra előtt ért a 13-as számú tárgyalóteremhez. Hátát a folyosó falának szorította, szemben a 13-as szobával. Egyedül állt a vastag festékréteggel bevont, alacsony, de széles nyílású ajtó előtt. Hangosan szuszogott, közben zakója belső zsebéből előkotorta mobiltelefonját. A telefon kijelzője tíz óra ötvennyolc percet mutatott. Két perccel később, pontosan 11 órakor bekopogott a 13-as számú ajtón. Rövid ideig várakozott, s mivel semmilyen visszajelzést sem vélt hallani, ismét kopogott és várt. Egészen közel hajolt az ajtóhoz. Semmi nesz, csak a folyosó végében várakozók beszédmorajának hullámzását észlelte. Harmadszor is megkocogtatta a többszörös zománcréteggel bevont ajtószárnyat, de most egy pillanatig sem várakozott, a kopogás után azonnal benyitott. A szobában, szemben az ajtóval egy fakóbarna hajú, frissen borotvált férfi ült. Tőle jobbra, háttal az ablaknak, egy vörös hajú, húsz év körüli lány meresztgette ujjait a komputer billentyűzetén. – Jó napot kívánok – szólt Szikora Dömötör és bal kezével becsukta maga mögött az ajtót. A fakóbarna hajú férfi kissé felemelte fejét. Szikorának úgy tűnt, hogy a széles és hosszú íróasztal mögött ülő férfi inkább csak hosszú, csontos állkapcsát tolta kissé előre, amikor ő szinte katonás vigyázzállásban megállt előtte. – Ön Siroka Dimitri? – kérdezte a fakóbarna hajú férfi. – Kérem szépen, én Szikora Dömötör vagyok, és Ön a bíró, ha jól gondolom, de itt valami félreértés vagy elírás történhetett, ugyanis … Nincs itt semmiféle elírás! Az ügyvédje hol van? – kérdezte a bíró. Szikora Dömötör hallgatott. – Nincs ügyvédje? Önmaga szeretne védekezni? Akkor kérem írja alá ezt a nyilatkozatot! – mondta a bíró. Szikora azért hallgatott, mert tízig számolt. Csak úgy önmagában, lassan, nyugodtan. Különben hirtelen begerjedő ember volt. Felesége tanította meg vele, sok rábeszéléssel és gyakorlással, hogy mielőtt valakivel vitába bocsátkozik, előbb számoljon el tízig, s csak utána nyissa ki a száját. – Nem hallotta, amit kérdeztem? – emelte fel hangját kissé a bíró. – Igen, bíró úr – mondta higgadtan Dömötör. – Csakhogy én Szikora vagyok és nem Siroka… és az utca neve sem stimmel. – Tisztában van ön azzal, hogy egymilliós csalással vádolják!? – Vádolnak? Kik vádolnak, bíró úr, és ugyan miért? – kérdezte Szikora.

  Az ügy egyelőre magánvád alapján jött létre, ám az adóhivatal is érdeklődött az ön dolgai után, úgyhogy, véleményem szerint, önnek ügyvédre lesz szüksége!

   Tisztelt bíró úr, nekem nincsenek dolgaim.

   Vett fel banki kölcsönt mostanában, vagy valamilyen vállalkozásba kezdett?

   Nem. Egyiket sem bíró úr.

  Itt viszont önt egymillió dinár értékű csalással terhelik! Én most a tárgyalást elnapolom, de azt ajánlom önnek, két hét múlva a tárgyalásra legyen egy jó ügyvédje!

  Két hét múlva? – kérdezte Szikora, majd kissé felemelt hangon folytatta – Már megbocsásson, bíró úr, de itt elírás történt, ez egy nevetséges tévedés, kérem! Sem a nevem, sem…

   Az, hogy mi nevetséges vagy mi szomorú, majd mi itt a bíróságon eldöntjük, önt pedig, Demeter, két hét múlva várom az ügyvédjével!

Akkor mégiscsak…  –  motyogta Szikora Dömötör miközben lassú, bizonytalan léptekkel hátrált az ajtó felé. Amilyen lassan hátrált, szíve annál sebesebben vert. Amikor megfogta az ajtó kilincsét, úgy érezte, kiszakad a mellkasa.

Akár egy elcsatangolt kutya, aki sárosan és mocskosan, néhány nap után meglapulva hazatér, úgy érkezett otthonába Szikora Dömötör, akit most már az ország, a haza törvénye értelmében is csalással, haszonlesésből elkövetett bűntettel vádoltak. Egyre súlyosabb gondjával sem feleségét, sem gyerekeit nem akarta terhelni. Lesz még rá elég idő és alkalom, talán a vacsora után, vagy csak néhány nap múlva; akkorra ő is megnyugszik és röviden, értelmesen kiterítheti gondjait, aggályait és félelmét is a családnak. Ezután leült az ebédlőasztalhoz és bambán nézett maga elé. Megkísérelte felidézni, mi és hogyan is történt vele néhány órával ezelőtt. Jött a postás. Bírósági idézést hozott. Taxit hívott. Egy szobában járt. Fehér vagy sárga színe volt-e a szobának, vagy dohányzöld, mint az ebédlő színe; hiába próbálkozott, halványan sem emlékezett vissza a szoba színére. A nő. Egy fiatal nő ült, háttal az ablaknak. Előtte kisebb íróasztal, számítógép. Hol jobbra, hol balra tekintett és mosolygott. Egyébként szokatlanul sovány volt, és festett, vörös haja úgy bomlott az arcára, mint amikor az ember felhőtlen éjszakán a holdra tekintve, egy kedves, szeretetre méltó arcot vél felfedezni. Erről az arcról jutott eszébe Szikora Dömötörnek a szomszéd lánya, illetve Kocsis szomszéd, akinek néhány évvel ezelőtt hasonló ügye volt a bíróságon. Szikora hirtelen felpattant az ebédlőasztaltól és átsietett a szomszédjához.

Megértelek, szomszéd – mondta Kocsis, miután Szikora részletesen beszámolt neki a vele történtekről. – Keresd fel őt, Tolvaj ügyvéd úr a legjobb! – javasolta a szomszéd. – Tolvaj? – kérdezte Szikora méltatlankodva. – Semmi gond -, mondta Kocsis – így hívják, ez a vezetékneve. – Akkor mindent köszönök, szomszéd – motyogta Szikora – majd felkeresem!

Az ügyvéddel Szikora másnap délelőtt tíz órakor találkozhatott. Tolvaj ügyvéd úr nagyon kedves és barátságos volt. Őszülő hajával, finoman borotvált, sovány arcával és szimpatikus mosolyával inkább hasonlított egy kedves lelkészre, mint egy rámenős, nyerő ügyvédre.  Öltönyt és nyakkendőt sem viselt, mint más ügyvédek. Világoskék, ujjatlan, kötött mellénye alatt fehér inget hordott, vékony, kék színű csíkokkal. Miután Szikora helyet foglalt egy kényelmes bőrszékben, szemben az ügyvéd íróasztalával, Tolvaj ügyvéd úr kávéval és házi pálinkával kínálta potenciális ügyfelét. Szikora csak a kávét fogadta el, de azt is nagyon megköszönte, majd igyekezett részletesen elmesélni különös történetét. Az ügyvéd figyelmesen meghallgatta Szikorát, majd így szólt: - Sajnos a törvény olyan, mint a pókháló. A hártyaszárnyúak segítség nélkül aligha szabadulnak belőle, de ne aggódjon, kérem, én ezt elintézem. – Szikora arca felvirult – Lehetséges, ügyvéd úr? – kérdezte. Az ügyvéd sovány arcán megbocsátó atyai mosoly ült. – Természetesen – mondta Tolvaj ügyvéd úr. – Önnek meg sem kell jelenni a következő tárgyaláson, csak azt az idézést hagyja nálam és írja alá ezt a felhatalmazást, amellyel igazolja, hogy megbízott engem, ügyének elintézésével. Szikora megkönnyebbült. Annyira, hogy egy könnyűtestű, hártyaszárnyú rovarnak érezte magát, aki máris kiszabadult a pók hálójából. – Nagyon köszönöm, ügyvéd úr – mondta lelkendezve – és nagyon hálás vagyok! – Minden rendben lesz, kérem, csak a napokban hozzon nekem egy anyakönyvi kivonatot is! Igazolnunk kell, hogy ön nem azonos Siroka Dimitrivel! – Hogyne, ügyvéd úr – mondta Szikora, repesve a megkönnyebbüléstől -, még ma kérelmezni fogom!

Négy nap múlva Szikora Dömötör vidáman kopogtatott az ügyvédi iroda ajtaján. – Tiszteletem, ügyvéd úr! – mondta Szikora jókedvűen, amikor belépett az irodába – elhoztam a kivonatot! – Üdvözlöm, Szikora úr – szólt az ügyvéd -, esetleg valami mást is hozott nekem? – Mi mást hozhattam volna, csak ezt kérte az ügyvéd úr! – méltatlankodott Szikora, ám azonnal átvillant az agyán, hogy az ügyvéd kérhetett tőle még valamilyen dokumentumot, de ő határtalan örömében megfeledkezhetett róla. Tolvaj ügyvéd úr arcán atyai mosoly ült, amikor Szikora bűnbánóan bocsánatot kért feledékenysége miatt. – Nem nagy gond – szólt az ügyvéd – de adhatna valamennyit, vannak itt némi költségek az ügy elindításához! – Hát persze – motyogott Szikora , elnézését kérem, hogy így megfeledkeztem róla! Mennyit illene adnom? – kérdezte és őszinte gyermeki tisztelettel pislogott az ügyvéd atyai arcára.

Csak valamennyit, hogy elindíthassam az ügyet – mondta az ügyvéd. – Mégis, körülbelül mennyit? – kérdezte Szikora, és reménykedve szegezte tekintetét az ügyvéd ajkára.  – Mondjuk ezer eurót – szólt atyai mosollyal az ügyvéd. – Csak ötszáz van nálam! – vágta ki az alkudozáshoz sem igazán illő, rövid választ Szikora – ám rögvest kirukkolt a folytatással is: De vízvezetéket és padlófűtést szerelek, és értek a tetőszerkezetek felújításához, valamint válaszfalak gipszlapokból készült beépítéséhez is. – Rendben – mondta Tolvaj ügyvéd úr , beírjuk az ötszáz euró előleget ide. Így ni! A tárgyalás után azonnal értesítem önt az eredményről, csak felírnám a telefonszámát. Így. És elnézését kérem, Szikora úr, de nekem most a bíróságra kell mennem. Minden jót, és ne izguljon, kérem, széttépjük mi azt a pókhálót!

Szikora Dömötör, enyhe kétellyel a szívében, de erős hittel a lelkében érkezett haza családjához, és azonnal, mosolyogva mesélte el, mit és hogyan is intézett az ügyvédnél. Aggodalomra semmi okuk sem lehet, igaz, hogy az ügyvéd tiszteletdíja majdnem a duplája annak, mint amire számított, de már az alternatív fizetés módját is megbeszélte Tolvaj ügyvéd úrral, úgyhogy minden rendben, csak türelmesen ki kell várni a tévedésből vagy hanyagságból megszületett ügynek, a család számára kedvező bírósági kimenetelét, amely természetesen Szikora Dömötör vétlenségét, ártatlanságát bizonyítja.

Ezután eseménytelen, szürke napok következtek Szikora életében. Ilyenkor februárban általában minden évben, munkájában sincs tennivaló, holtidény uralkodik, s minden mozdulatlannak, bénának tűnik. Habár Kocsis szomszéddal már többször meg- és átvitatták az ügyet és mindig arra a következtetésre jutottak, hogy minden rendben lesz, Szikorát nyugtalanította ez a téli tétlenség, amely tulajdonképpen most a várakozás ideje volt, s már-már idegesítően szomorú is. Szikora nyugtalan szomorúságát a februári borús napok csak fokozták. Tíz nap múlva már egy percig sem tudott egy helyben maradni. Föl-alá sétált, és mobiltelefonját folyton a zsebébe dugott kezében szorongatta. Az ügyvéd hívását mindhiába várta. Aznap éjjel nagyon rosszul és keveset aludt. Reggel, kávézás közben már tűkön ült. Kilenc órakor aztán nem bírta tovább a szürke, béna csendet és felhívta az ügyvédet. – Minden rendben – mondta Tolvaj ügyvéd úr , átnyújtottam a kérelmet és most várnunk kell. Szikora úr, csak nyugodjon meg, lehet, hogy egy hónapba is beletelik mire kézbe veszik a kérelmet, hiszen a bíróságon rengeteg az elintézetlen ügy, de ne aggódjon, Szikora úr, ha valami történni fog, azonnal szólok önnek.”  „Ha így van, akkor rendben” gondolta Szikora, de csak órák múlva tudott teljesen megnyugodni. Később a műhelybe vonult és úgy tett, mintha dolgozna.

Másnap, a borús, bénító némaságot a Zöld utca kutyáinak ugatása törte fel. A kutyák szinte egy időben kezdtek el ugatni, amikor a postás Szikora nevét kiáltotta. – Tessék, Szikora úr,  személyesen a kezébe és egy aláírást is kérek! Így ni, tessék – mondta a postás és átnyújtotta a levelet. – Ez mi? Honnan jött? – kérdezte Szikora. – Ha jól láttam, az adóhivataltól – mondta a postás és tovakarikázott sárga kerékpárján.

Szikora Dömötör izgatottan bontotta fel a levelet. – Micsoda?! – méltatlankodott Szikora. Ez nem igaz! Megbolondult a világ, vagy mit képzelnek ezek? Én nem tartozom, nekem nem lehet két évvel ezelőtti adóhátralékom, vagy hogyan is írták? Na, nézzük csak, ez se nekem szól! Na tessék: most meg Sikora Demeter, Zelengorszka huszonhét! A múltkor a bíróságtól Siroka Dimitri és ezek sem tudják egyszerűen leírni azt hogy Zelena ulica. Persze a házszám sem stimmel. A múltkor legalább abban nem volt hiba.  – A kurva életbe! – ordította hirtelen torkaszakadtából Szikora. – Ne ordíts te, mert meghallják! – szólt rá a felesége, aki a hirtelen támadt kutyakoncertre ugyancsak kijött a házból.

Hadd hallják, ha ekkora idióták! – mondta Szikora most már valamivel csendesebben – Ha azok is – szólt az asszony , akkor sem kell ennyire ordítani! – De ez már kurvára bosszantó – mondta Szikora, majd hozzátette – hívjál taxit, megyek az ügyvédhez! – Jól van – szólt az asszony , de talán mégsem kellene így rohannod! – Kell, nem kell – mérgelődött Szikora – megyek, mert rögtön felrobbanok!

Az ügyvéd úr nem volt az irodájában. Az íróasztalnál egy ismeretlen fiatalember ült, aki illendően köszöntötte Szikorát, majd közölte vele, hogy Tolvaj ügyvéd úr a bíróságra ment és legkésőbb dél körül visszajön, de ő a rendelkezésére áll, csak mondja el, mi a gondja. Szikora jobb kezével legyintett egyet, a ballal már az ajtó kilincsét fogta és azt mondta: Nem fontos, különben az ügy már folyamatban van. „Akkor irány az adóhivatal”. Motyogta magában, amikor kilépett az utcára. Az adóhivatalban az információs tolóablaknál röviden elmondta jövetele célját és közben a markában szorongatott iratot a borítékkal együtt a tolóablak mögött ülő fiatal hölgy orra alá dugta. Az ifjú hölgy kedvesen mosolygott és megkérte Szikorát, fáradjon a hármas számú tolóablakhoz. Ott egy harminc év körüli, enyhén kopaszodó férfi a kilences tolóablakhoz utasította Szikorát. Az ott dolgozó idősebb hölgy olvasgatta, forgatta az iratot, majd a borítékot is, azután szó nélkül felállt és balra távozott. Szikora szemével követte, és látta, ahogy a nő eltűnik egy lengőajtó mögött. A férfi tehetetlenül és tanácstalanul bámult az ajtóra. Öt perccel később idegesen dobolni kezdett ujjaival a tolóablak lapján, majd izgatottan nézett körül a hatalmas teremben. Ekkor látta, hogy az ott dolgozók időnként más tolóablaktól is felállnak, majd eltűnnek egy paraván vagy egy ajtó mögött és később visszajönnek. „Jól van – gondolta – az én hölgyem is egyszer visszajön”. Később jött is. Visszaadta Szikorának az iratot, és megkérte, hogy fáradjon a tizenhatos számú tolóablakhoz. Ennél nem sokat időzött. Az itt dolgozó idősebb férfi azt mondta: Menjen fel az első emeletre a főnöknőhöz, a nyolcas számú szobába.

S mivel Szikora nem mozdult, csak bambán szobrozott, a férfi biztatni kezdte. – Menjen csak nyugodtan, én majd odatelefonálok neki, várni fogja önt! Szikora felvonszolta magát az első emeletre. A főnöknő festett fekete hajú, csinosan öltözött asszony volt. Talán egy kicsit sok volt az arcán a smink, de ez Szikorát egy cseppet sem zavarta. Elfáradt szemmel bámult a nőre és átnyújtotta neki az iratot és a borítékot, közben minden szót kissé visszafogva, hogy idegességét leplezze, azt mondta: Tévedésből elkövetett elírás történhetett. – Ön Sikora Demeter? – kérdezte a főnöknő. – Nem – szólt a férfi -, én Szikora vagyok és nem a Zelengorszka utcában lakom. – Akkor miért jött ide? – szólt pattogó hangon a nő. – Maga írástudatlan, adja ezt az iratot annak, akinek szól! Nekem rengeteg fontos dolgom van, ne tartson fel, kérem!

 

Mint akit egy bili langyos tartalmával öntöttek nyakon, úgy húzta össze magát Szikora és szédelegve, megalázottan távozott a hivatal épületéből. Néhány lépésre a bejárattól megállt és tanácstalanul bámulta a széles és üres betonteret. Gondolkodni próbált, de egy értelmes gondolatot sem tudott összehozni. Egyszerűen megállt az agya. Egy rollerozó gyerek majdnem nekifutott. Ötéves kislány szaladt a fiú után és azt kiáltozta: „Niki, várj meg!” Niki, Niki, ismételte magában Szikora. Hát persze, a bíró! Niki a bíró. Hogy ez idáig nem jutott eszébe! Határozott léptekkel átszelte a betonteret, s amikor a sugárúthoz ért, a park irányába fordult. A park mögötti utcában lakik a bíró, akinek öt évvel ezelőtt szerelte a padlófűtést. Nikola bíró már nyugdíjba vonult, de azért segíthet , gondolta Szikora – sőt, úgy érezte, már csak a bíróban bízhat. Útközben megnyugodott, s amikor a bíró házához ért, már az arca is vidám volt. Úgy érezte, mintha előre inna a medve bőrére, de egy csöppet sem bánta, most jól érezte magát. 

A bíró örült a látogatónak. Kávéval és házi pálinkával kínálta. Szikora mindkettőt elfogadta, azután hosszan beszélgettek mindenféléről. Egyszer csak a bíró azt mondta: Figyelj csak, nekem most valami beugrott. Azt hiszem, egy alkalommal találkoztam olyan névvel, mint a Siroka. Igen, Siroka Dimitri. Most már csak arra kellene rájönnöm, hogy hol, vagy mikor.  – Tárgyalhattad valamilyen ügyét? – kérdezte Szikora. – Nem hiszem – mondta a bíró , valahogy nem tudom a nevet a tárgyalóteremhez kötni. Talán egy helyszíneléskor, vagy egy nyaraláskor. Nem tudom. Na igyunk még egyet, egyszer csak eszembe jut a helyszín. –

Iszogattak és tovább beszélgettek. Amikor Szikora úgy vélte, hogy most már illene hazamennie, a bíró így szólt: - Te, figyelj ide! Van nekem egy nyugdíjas rendőrbarátom a szülőfalumban. Megkérem, hogy szaglásszon körül egy kicsit. Szikora még egyszer megköszönte a vendéglátást és a bíró segítőkészségét, közben azt gondolta, okosan cselekszik, ha taxit rendel és a kaputól tovább nem kísérletezik a gyaloglással. Amikor kiszállt a taxiból, homályosan látott, mintha leereszkedett volna a köd. Támolyogva, s később kezével a falnak támaszkodva, lassan bejutott otthonába. Cipőjét sem vetette le, úgy dőlt az ágyára, mint egy ágaitól megcsupaszított fa törzse az anyaföldre. Mélyen aludt másnap reggelig.

Amikor felébredt, percekig semmit sem tudott önmagáról és a külső világról. Lassan, mint megrepedt csőből a víz, szivárgott tudatába, előbb az otthona, majd a ház előtt elszáguldó autók zúgásából ráeszmélt, hogy egy hatalmas világ létezik még körülötte, s abban a világban ő Szikora Dömötör vízvezeték- és fűtésrendszer szerelő, akit a sors fintorogva hártyaszárnyú rovarként a törvény hálójába vetett.

Felesége a konyhában sürgelődött. Az asszony, szokásához híven, most nem tett megjegyzést, de Szikora azonnal észrevette ferde pillantását. Ezután hosszú, kínos csend következett. Végül mégis az asszony szólalt meg elsőnek. – Legalább intéztél valamit? – kérdezte. Szikora egy ideig azon gondolkodott, hogyan tálalja feleségének a tegnap történteket. Úgy döntött, egy kicsit sem fogja szépíteni a helyzetet, és így szólt: - Az adóhivatalban hideg vízzel leforráztak, de Nikola bíró nyomoztatni fog!

Nyomoztatni? – kérdezte az asszony – Miért, mégis eltitkoltál valamit?

Nem, ilyen nincs a pakliban – mondta Szikora kissé felháborodva -, de nagyon valószínű, hogy létezik egy Sikora vagy egy Siroka Dimitri nevű ember a község területén, s ezért történhetett meg a keveredés, vagy a tévedés.

Az asszony nem szólt többet, de minden mozdulata azt jelentette Szikora számára, hogy ha nem úgy történnek a dolgok, ahogy a felesége elvárná, akkor mindennek vége. Vége az elkészített reggelinek, vége az olajtól foltos ruhái mosásának, vége a heti szexuális játékoknak és a heti kielégülésnek. Teltek s múltak a napok. Új hír, információ sehonnan sem érkezett. Szikora Dömötör, habár nem tudta pontosan, mit jelent a depresszió szó, úgy érezte, ő most depresszióban szenved.

Tíz nap múlva Nikola bíró telefonon értesítette Szikorát, hogy nyugdíjas rendőrbarátja az ő szülőfalujában rátalált egy Sikora vagy Siroka Dimitri nevezetű emberre, aki húsz évvel ezelőtt költözött a faluba, és többféle magánvállalkozásba kezdett. Öt évvel ezelőtt, fejlesztés céljából kölcsönt vett fel az egyik regionális banktól, és a vállalkozása után illetékes adót sem fizette rendszeresen, tehát innen eredhet az ügy, illetve onnan, hogy a bank és az adóhivatal részéről elírás történt. Ám az sem zárható ki a történtek alapján, hogy vagy Siroka Dimitri, vagy Sziroka Dömötör követett el csalást a szerződések aláírásakor. Ennek értelmében az ügy évekig is eltarthat, de végül minden tisztázódhat, és Szikorának nyert ügye lesz. – Értem, és köszönöm, Nikola – mondta Szikora Dömötör a telefonba , de nem lehetne ezt az ügyet rövidebbre fogni, gyorsabban elintézni? – Nem tudom, mester szólt Nikola bíró , meg kellene szorongatnom egy kicsit a rendőrt, azt az embert, aki éveken keresztül segítette a munkámat. Kapcsolatok és információk kellenek, mester, és ez időbe telik, viszont a lányom házában a belső munkálatokat már be kellene fejezni valahogy, tudod, várandós, úton van a második unokám… Ugyan, Nikola – szakította félbe Szikora a nyugdíjas bíró mondandóját , hiszen ismersz engem! Azt mondd meg, mikor kezdjem a munkát!

 

Másnap reggel Szikora Dömötör bepakolta szerszámait rozsdafoltos személygépkocsijába, az öreg Jugoba. A munka megnyugtatta, sőt, jókedvét is meghozta, annak ellenére, hogy tudta: a munka végeztével nem tarthatja markát a fizetésért. Az ügy tisztázása érdekében, ártatlansága és becsülete védelmében cselekedett, dolgozott naponta tíz órát is. Hol Nikola bíró lányának házában szerelte a fűtésrendszert és végzett úgynevezett utolsó simításokat a ház belsejében, hol Tolvaj ügyvéd úrnál szerelte gipszkarton lapokból a válaszfalakat és javítgatta a tetőszerkezetet. Az otthoni tavaszi kerti munkákra alig jutott ideje. Két hónap múlva, május elsejére Nikola bíró lánya házszentelést rendezett. Szikora Dömötört és feleségét is meghívták. A nyársonsült illata már beterítette az egész telket, amikor Tolvaj ügyvéd úr is megérkezett a feleségével. Először a házigazdát köszöntötte, majd annak feleségét, Nikola bíró lányát, ezután kezet fogott a bíróval és a feleségével, majd sorban üdvözölte a többi vendéget, végül Szikorához lépett és barátságosan hátba veregette. – Hogy van, mester? – kérdezte az ügyvéd. Szikora mosolyogni próbált és udvariasan azt szerette volna mondani: köszönöm, jól, de csak bólogatott. Talán azért, mert meglepődött. Talán mert csodálkozott, hiszen Nikola bíró sohasem tett említést, vagy célzást arra, hogy Tolvaj ügyvéd úrral is haveri kapcsolatban van. Szikora Dömötör lelke csendesen háborgott, ugyanis úgy érezte, átverték, visszaéltek bizalmával. Most azt kellene tennem - gondolta -, hogy észrevétlenül intsek a feleségemnek és feltűnés nélkül távozunk innen. Mégsem cselekedett, hiszen gyorsan belátta, távozásával, menekülésével csak önmagának ártana, hiszen az ittlévő tehetős családok az ő jelenlegi és jövőbeli kuncsaftjai. Szüksége van rájuk, szüksége van a munkára, szüksége van a pénzükre. – Ezek után jólesne egy hideg sör – motyogta magában Szikora, és ahogy a sörös rekeszek felé indult, észrevette, hogy az ünneplő társaság két csoportra oszlott. Az egyikben ügyvédek, bírók és bírósági alkalmazottak híres perek lefolyásának hátterét firtatták; a másik csoportban mindenféle foglalkozású emberek, nők és férfiak egyaránt egymást ugratták, vicceket meséltek és jóízűen nevettek. Szikora ezekhez csatlakozott, ám kis idő múltán megunta a társalgást és a lelőtt poénú viccek hallgatását, ezért kisomfordált a fiatal gyümölcsfákkal felújított kertbe. A kitaposott keskeny út szélén öblös diófa törzse hevert. Dömötör a fatörzs mellé állította a sörösüveget, leült és cigarettára gyújtott. Tekintete a kertet ölelő új téglafalra szegeződött. Most semmire sem gondolt, csak élvezte a langyos májusi napfényt és a dohány füstjét. Kissé elmélázhatott, hiszen észre sem vette Nikola bíró közeledését. – Látod, mester – szólt a bíró -, ezen is túl vagyunk! – Szikora csak bólintott. – Az ünnepek után, egy hét múlva megkapod a végzést. Az ügyed lezárult, mégis olyan mélabús a képed. Örülnöd kellene! Egy szót sem szólsz? Jól van, mélázz csak tovább, de talán nem neheztelsz valamiért?

Dehogy, Nikola – mondta Szikora -, csak elfáradtam és egy kicsit kiszáradtam abban a bizonyos pókhálóban.

 

 

N. Czirok Ferenc (Zenta, 1956) költő

 

Creative Commons Licenc


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.