Keresés a honlapon:

P. Nagy Laura: Jelen-lét

 

 

 

 

Jelen-lét

 

Apró halálok végig a folyosón a mosdótól az irodáig. A falon túl fél Párizs döglődik Edith Piaffal az élen. Ezt az Editet nem ismerem. Ő se tudja, hogy micsoda remek üzletasszony lett belőlem Párizs óta.

Pénteki napfény a linóleumon. Itt mindenkinek hörcsöge van. Ugyanaz a hörcsög. Mindenki eteti, senki se szereti. Textilkép a falon, középen lila. Ez is olyan franciás. Mint Napóleon.

Az öregek nem halnak meg mostanában. Van egy, aki azt állítja magáról, hogy 250 éves is elmúlt. Szép kilátások. Kár, hogy nem vagyok japán.

A jelenbe nincs halál. Csak akkor, amikor pont itt kéne lenni. Mindenki elutazik meghalni. Pedig a tudósok tegnap matematikailag is bebizonyították Isten létezését. Egy orosz fickó meg rájött valami számsorokra, hogy gyógyíthassa vele az emberiséget.

Mostanába’  mindenki meg akarja váltani a világot. Mitől? Kitől?

Egy gombszemű plüssegérnek magyarázok gondolatban, aki naplót vezet az interneten. Fészbuk profilt követel magának. Ráhagyom. Nem kevésbé valóságos, mint a többi részlet. A kárpit a falon, a napfény a linóleumon, vagy Edit.

Az írás belerak a jelenbe. Amint a fejben, úgy a papíron. Péntek délelőtti koncentrációs gyakorlat. Mindenhol egyszerre vagyok. Most már jönnie kell a megvilágosodásnak. Közben Piaf átmászik a falon, hiába zárom be az ajtót. Napóleon is átmászik, pedig már régen meghalt. Ezek a franciák tudnak mászni.

Pedig nem szerették, mert kicsi volt, korzikai és rühes, de ő mégis jelen tudott lenni, amikor kellett. Micsoda hálózatépítő lehetett volna! Hogy tudta lelkesíteni az embereit! Hogy eladta nekik a saját háborúját! Mindenki megkajálta az önmarketingjét. És mindezt internet nélkül!

Az író nem színpadra való. És nem illik mikrofon a kezébe. Csak egy vidéki birtok a merengéshez, távol a négyszáz ágyastól, ahol örökké üvöltenek a mentők... Az író, jobb, ha meg se szólal. Mert nincs jelen! Akkor meg mi értelme? Az író csak a papíron van jelen.

Az összes gyáva embert, aki tehetséges, azt művésznek hívják. A leggyávábbak álnevet ragasztanak magukra, hogy semmiféleképpen ne kelljen felvállani a világról akotott véleményüket. Mert hányszor meghaltak már miatta! Ezer halált haltak a ZÉlet nagy színpadán, pedig nem is mind születtek franciának.

Nem úgy, mint Edit, aki már régen meg van halva, és mégis itt énekel. Vagy Napóleon, aki szintén meg van halva, és mégis átmászik a falon. Ők annyira jelen vannak még holtukban is, hogy sok élő példát vehetne róluk!

A gyerekkor is átjön. Gyerekkoromban még nem ismertem a franciákat, mégis, egyszer összegyűjtöttem száz csigát egy vízóra aknába. Kár, hogy másnapra mind szertemásztak. A franciák is szétmásznak a világban. Napóleon is szétmászott Kairótól Moszkváig.

Dél az irodán. Itt én vagyok a legjobb francia, mert tudok énekelni. De nem szoktam. Edit szokott, pedig ő nem is dolgozik itt. A dél az étvágy ideje. Mindenki étvágyat kíván a másiknak. De étvágyat kívánni csak azoknak lehet, akik már amúgy is jelen vannak.

Jönnek a balettosok. Selyemszálon függő selyemfiúk. Titeket is csak ide-oda rángat a vezetés. Összekapnak az „istenek fejetek felett az égben”, és huss, már jöttök is ide a szomszédba, hogy meghallgassátok Editet, vagy, hogy találkozhassatok Napóleonnal, esetleg, hogy levegyétek ezt a szép színes kárpitot a falamról.

Ti legalább táncolhattok valakinek. Hopp! Csak egy ugrás a sugár! Ha elég magasat ugrasz, eléred a kárpitom szélét a falon. Azt hiszed, valami tudatmódósító szer hatása alatt állok? Igazad van! Istennek hívják!

Nincs rosszabb, egy józan művésznél péntek délben, egy irodában, aki hallja énekelni Editet, és látja csatába menni Napóleont.

Tégy egy szívességet és... csavard ki belőlem a szuszt!

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2018-04-07 17:32:37

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.