A földön ült és a kövekkel játszott. Elmélyült volt és nagyon szomorú. Bármennyire szeretném, nem tehetek róla; tudod, csak ült a földön és a kövekkel játszott.
I.
A piactér ámbitusán ívelt át az ötszínű szivárvány; a templom fiáléja középen támasztott alá, ott a sárga csík elhalványult, kénes lakmusszá száradt. A látvány megszokott, minden nap más sávot lazít fel a szél, aztán nekivadulva lobogtatja; de most a csóva bíborboltozatán egy gombakalpagos, szöcskelábú, bakacsinba burkolt fickó mászott a kónikus torony irányába, oly heves kalimpálással, hogy lentről úgy tűnt, a következő pillanatban bizonyosan lebukfencezik a mélybe. A rovarszerű figura a szivárvánnyal együtt sápadt, elmosódott, végül áttetszőbb lett a parti füzek tükröződésénél.
Amikor már mindenki félbeszakította foglalatosságát, hogy az utas hiábavaló iparkodását kísérje, hirtelen felhagyott hadonászós húzódzkodásával, és bámulóinak integetett. Ezalatt sebesen mozgott a szája, tornamutatványánál is látványosabban igyekezett megértetni magát.
Délután Óbudán volt dolgom, és az eső elől egy presszóba menekültem. Gondoltam, megiszom egy kávét, megvárom, amíg eláll, de amit az első látásra kellemes hangulatú kávézóban átéltem, megváltoztatta az életemet, felborítva minden addigi elképzelésemet a másik világról.
A helyiségbe lépve hirtelen furcsa, megmagyarázhatatlan érzés fogott el. Mintha egy századdal korábbi környezetbe csöppentem volna. A falakra régimódi bronz falikarok voltak szerelve, amelyekből halvány sárga fény áradt szét. A terem nem volt nagy. A bejáratot egy sokablakos tölgyfaajtó alkotta, robosztus megjelenésével tekintélyt kölcsönözve a kávézónak. Az ajtó mögötti teret hatalmas, vörös bársony függöny takarta el a külvilágtól, amolyan zsilipféle. Amikor az ajtó kinyílt, egy kis belépő után jutottam be a szokatlanul csendes helyiségbe, a bársonyfüggönyön keresztül, amelyet középen széthajtott az elém siető pincér.
Alszol? Jól van. Aludj csak nyugodtan, majd csendesen mesélek neked új életem észleléseiről és a látásról meg a vakságról. Az első észlelés, amelyre még emlékszem, a csönd zaja volt. Biztosan te is tapasztaltad már a nagy csend zizegő csilingelését, akár itt, vagy máshol a világon. Fényt nem észleltem, de nem is hiányzott. Természetes volt, hogy nincs. Mintha sohasem létezett volna.
A csönd zaja akkor szűnhetett meg, amikor megpillantottam a szüleimet. Láttam az apám és az anyám. Igen, vaksötétben. Mégis természetes volt az egész, annak ellenére, hogy mindketten olyan feketék voltak, akár a korom. Csak szemgödreik és ajkaik villogtak fehéren. Váltottunk néhány szót, talán mondatot is, ne kérdezd, miről, nem emlékszem, ám egy picinyke, teljesen fehér lény is ott volt, ő valahogyan közöttük és kissé felettük lebegett. Mondom, minden olyan természetes volt, az is, hogy a testem áttetsző és nincsenek belső szerveim, csak kéken vibráló körvonalak és egy kicsit sem bánkódtam amiatt, hogy hús-vér testem sziluettje vagyok csupán. Így jutottam el lassan a felismerésig, hogy meghaltam és ezért találkozhattam a szüleimmel. Egy dolog mégsem volt világos számomra, hogy az anyám miért olyan fekete mint a megégett kenyér héja, hiszen ő templomba járó asszony volt, engem is istentiszteletre tanított, jóra, szerénységre, szóval ezt a dolgot még most sem értem. Hallod, amit mondok? Egy szót sem szólsz! Nagyon hideg van itt, te nem fázol? Mik ezek a dobozok? Ketrecek? Az Istenre kérlek, mondj már valamit! Nofene, jól hallottam, a bűneim be vannak csomagolva!? Rendben, nem vagyok egy ma született bárány, de Isten mindenkinek megbocsájt. Mit mondasz, ki sem ejthetem azt a szót, hogy Isten, csak akkor, ha imádkozom!? Azt mondhatom, hogy Atya vagy Mindenható? Azt sem, miért nem? Azt mondod, mert a pokolban vagyok!? Már megbocsáss, nekem azt mondták, amíg éltem, hogy a pokol tüzes és forró, itt viszont nemsokára megfagyok! Hogy mondod, mínusz száz fokon égek majd el? Hogy ez nem történik meg gyorsan? Talán később kiderül, meddig tart! Ha jól látom, rengeteg ketrec van itt. Hol van a többi bűnös?
Az ember életútjának felén él... Egy nagy sötét lő. Erdőbe jutottam.
Az élet végülis bizalmi kérdés, és reflexek sora; Isten függönyök mögött csöndben figyel - nem lát, nem is akar; tudja: a figyelem a fontos, nem más... vidya - fordítás szanszkritból, döcög még a nyelv, nem vitás: mondjuk éberségnek
Célkeresztbe ki vett, sose tudom meg, ő lát engem, én nem - se magam, se őt, tán torkolattüzét, mint fényt, vagy csillagot, de nem kiút, ha pontban rám gondolt, mert "előbb vagy utóbb mindenki megtér: ki a golyóhoz, ki a vadhoz"; döntöttem.
Mondom néktek, azon az éjszakán ketten lesznek egy ágyban; az egyik felvétetik, és a másik ott marad.
Lukács 17. 34.
Annyira akartuk, hogy együtt legyen a család, hogy szétesett. Mindenáron, hogy talán utoljára, jól kijövünk majd. Nem, ezt előre tudtam, hiába! Régi igazolványok, jelvények kerültek elő, kulcstartók, kották és egyre több öndicséret, erőtlen emlékek, szánalmas titkok. Ki nem tudta, hogy Géza besúgó volt s amúgy hibátlan koponya, csak ráfaragott az iszákosságra? Mert a lelke lett kampec, mert ebben a miliőben kellett élnie. Hát akkor Endre mit szóljon, három diplomával (egy vörös) trafikos, ceruzahegyező-gyűjteménye van (de kötélgyártó kisiparos is) és egy táncdalénekesnőt vett el, aki járja a világot és csalja a güzüt.
Akkoriban hosszú és hideg volt a tél. A legöregebb medve sem emlékezett ilyenre, csak morogva, fázósan gombolta összébb a téli bundáját. Nem kellene nekem még egyet aludnom?, morfondírozott magában.
Ekkor megpillantott valamit egy zúzmarás fenyőág legalsó tűlevelén. Az a valami akkora volt, mint egy esőcsepp, és szép, meleg fénnyel csillogott.
– Mi a fene? – dörmögött Jé Mackó (mert így hívták), és odacammogott a fenyőfához. Az a fura, esőcseppszerű valami éppen akkor huppant le a hóra. Amint leért, elolvadt körülötte a hó.
Jé Mackó elcsodálkozott (lehet, hogy azért hívták Jé Mackónak, mert mindig elcsodálkozott?).
– Mi a fene? – mondta szokása szerint.
De a kis tünemény kijavította.
– Mondd inkább, hogy ki a fene.
– Jé! – mondta Jé Mackó –, a csöppség beszélni is tud (lehet, hogy azért hívták, Jé Mackónak, mert mindig azt mondta, hogy jé...?).
– Szervusz, te ki vagy?
– Én vagyok az Első Tavaszi Napsugár.
– Ez nem jó. Én, Jé Mackó nem tudok ilyen hosszú nevet megjegyezni, mert butus vagyok. Mivel kicsi vagy, engedd meg, kérlek, hogy Napocskának szólítsalak.
Ritkábban emlékszem az álmaimra. Meg kell becsüljem, még ha előre nem is látni, mi fog kisülni belőle.
El kell képzelni egy hatalmas macskaköves felületet, mint az Országház előtti tér. Csak a kövek 1 x 1 méteresek, a tenger által simára dolgozottak voltak. És az összekötő szurok helyett egy mély vályú volt telítve tengervízzel. Talán az oszlopok, amelyeknek a tetején jártunk, a tenger fenekéig értek. Ha egy mező kiürült, mert elugrottak belőle, akkor mennünk kellett az üres mezőre. És ugrás közben egy olyan szót kellett kiáltani, amit még a tömegben nem mondott senki. Mert volt egy zsűri, és ez nyilvántartotta a bekiabált szavakat, és megítélte, hogy elfogadja-e vagy sem. Aki egy olyan szót mondott, amely már valakinél a korábbiakban szerepelt, az kiesett a tévés játékból.
Nekem ez remekül ment. Esélyes voltam arra, hogy a több száz embert legyőzzem. Mind e közben nem volt szabad vizesnek lenni. De ehhez nem kellett nagy ügyesség, mert a macskakövek között mindössze húsz-huszonöt centiméter köz volt. Egy óra múlva elkezdtek fogyni az emberek. Sajnáltam őket, de végül is nem a pokolra kerültek. Csak egy játékból estek ki.
A tüskebokor mögül előóvakodó szürke kandúr hirtelen megdermedt.
Nem érezte a az idegen macskavizelet ingerlő aromáját, ami lenyalogathatatlanul meg szokott ülni a szőrszálak hegyén. Rendes körülmények között.
Alamuszi, gyáva kandúr volt egyébként. Most épp attól félt, hogy faragatlannak tartják.
‒ Már miért lennék halott? És különben is, kihez van szerencsém? ‒ erőltette a szemeit a hang irányába. A raszteres alkonyati levegőben rosszabbul látott, mint éjszaka. A sás is ott virult az orra előtt. A hosszú levelek túloldalán három girhes alak bontakozott ki az árnyékok közül.
De nem valami határozottan.
A mozgásukban is észrevett valami furcsaságot: úgy változtatták a helyüket, mintha tologatná őket valaki.
‒ Ó, vagy úgy. A nevem Trallala. Jó estét.
‒ Jó estét…‒ búgta a másik kettő is.
Trallala, Bluebox és Féknyom eredetileg szintén macskák voltak, mígnem a szomszéd, aki MAHART-hajóskapitány létére eltitkolt, nehezen fékentartható szadista késztetéseivel küzdve rá nem unt, hogy minden reggel széttúrva találja a komposztáláshoz előkészített ételhulladékot. Vagy legalábbis ezt mondta magának, amikor szép sorban kihelyezte a kerítés tövébe a fagyállóval felöntött tejestálkákat. Oda, ahol a nyomok tanúsága szerint a betolakodók közlekedni szoktak.
Turkálok az anyagok között, turkálok mások percnyi, órányi életében.
Utánanyúlok a szétguruló tekláknak, s mintha igazgyöngyök lennének, hallom belőlük a tengert. Kezemre tekeredik egy elkóborolt selyemszalag, hozzám dörzsöli magát egy bársonypuha, és véremet veszi a beakadt durva aranybortni.
Szépek. Egyszerűen, önmagukban szépek. Összerakva, egymásra illesztve pedig a nehezen megismételhető csoda.
Soha két egyformát. Ne legyen uniformis, legyen boldog valaki, aki egy órára magára ölti, akire ráöltöm.
Néha fáj.
Nagyon fáj, hogy ezek mások álmai. Szeretném a sajátomat is megálmodni, varrnék a magaméra is boldogságszalagot, szeretet virágot, gyönyörteklát, de talán még nincs itt az ideje.
Néha meg ettől tudok boldog lenni, ettől, hogy hős selyembe, lágyan alázuhanó muszlinba, fénylő organzába, akaratosan megtörő taftba, fénytörő, guruló bársonyba, erős düftinbe, vagy akár durva vászonba burkolhatom az álmokat. Amikor látom, hogyan simítja szemével, szeretettel, aki magára húzza.
Ez a webhely a Google és a StatCounter cookie-jaival kínál szolgáltatásokat és elemzi a forgalmat.
Az IP-címed és a felhasználói ügynököd a teljesítmény- és biztonsági mérőszámokkal együtt
megosztásra kerül a Google-lal és a StatCounter-rel a szolgáltatás minőségének biztosítása,
a használati statisztikák elkészítése, valamint a visszaélések észlelése és megoldása érdekében.
A honlap további használatával elfogadod ezeket a feltételeket.
