Keresés a honlapon:

Derzsy-Ben Ond: Fogadó a titkos lovakhoz

 

 

 

Fogadó a titkos lovakhoz

 

 

 

A földön ült és a kövekkel játszott. Elmélyült volt és nagyon szomorú. Bármennyire szeretném, nem tehetek róla; tudod, csak ült a földön és a kövekkel játszott.

 

 

 

I.

 

 

A piactér ámbitusán ívelt át az ötszínű szivárvány; a templom fiáléja középen támasztott alá, ott a sárga csík elhalványult, kénes lakmusszá száradt. A látvány megszokott, minden nap más sávot lazít fel a szél, aztán nekivadulva lobogtatja; de most a csóva bíborboltozatán egy gombakalpagos, szöcskelábú, bakacsinba burkolt fickó mászott a kónikus torony irányába, oly heves kalimpálással, hogy lentről úgy tűnt, a következő pillanatban bizonyosan lebukfencezik a mélybe. A rovarszerű figura a szivárvánnyal együtt sápadt, elmosódott, végül áttetszőbb lett a parti füzek tükröződésénél.

Amikor már mindenki félbeszakította foglalatosságát, hogy az utas hiábavaló iparkodását kísérje, hirtelen felhagyott hadonászós húzódzkodásával, és bámulóinak integetett. Ezalatt sebesen mozgott a szája, tornamutatványánál is látványosabban igyekezett megértetni magát.

– Azt mondja – adott hangot a némabeszédnek az aratólány; máris felkapaszkodott a kofaszekérre (beszédes pillantásával mindenkit azonnal hallgatójává tett) –, nem ő halványodik, hanem mi, akik nézzük. – Beernyőzte a szemét; tovább kémlelt felfelé.

– Még mit mond? – kérdezte a piacfelügyelő. – Az igazságok sokszor olyan banálosak.

– Bánélisak – igazította ki mellette a kis tiszt, és talán zavarában, a molnárt arrébbtessékelte pitléitől.

A színlovas meglengette őszi lombkarimájú fejfedőjét, pillanatra sem hagyta abba a tátogást.

– Arról beszél, hogy az emlékek is elhomályosulnak, és az apró, szép dolgokat se felejtsük. Csupa kellemes élményekkel töltsük ki a fejünket. – A tolmácsoló felágaskodott, különleges volt dirndlijében. – Most azon morfondírozik, hogy olyan szomorú onnan minden. – Elfátyolozódott a hangja, mélyen vette a levegőt. – Bizonygatja, hogy szeret minket, örökké emlékezni fog ránk. Valamennyi arcot megjegyzett. Aki nem hiszi, benne vigaszt találhat fájdalmára.

A szivárványos alak szapora legyezésén átütött az ég kékje, mosolyát elfakította a mérlegházra hasaló napsugár.

– Ennyi volna? – háborgott a piacfelügyelő. – Ezt még én is könnyen elviselem.

A lány lehuppant, alkony borult pirkadó szemére, és miközben kékes színszalag rojtozta meg karakó kötényét, átvágott az esőszagú sokaságon.

 

 

 

II.

 

 

A márványszoba falára szegezett angyalnak csaknem a szegélycsíkig ért a szárnya; lábujjai érintették a bekrétázott padlót, karja erőtlenül csüngött, feje lehanyatlott, s ha időnként mélyebbre kókadt, bőrébe égetett a nyakába akasztott tortagyertya. Négy ezüstmécses pislákolt középen, aljuknál összeolvadt faggyúcsonkok világítottak a besötétített ablak párkányán, az erős sugarak mégis a mennyezet duplémintáin áthatolva érkeztek, nem nyilaztak szét, megsűrűsödtek, végül már csillámló nyalábokban fityegtek, bennük ingázó hullámok pulzálták a fényeket.

Rövidnadrágos fiúcska ücsörgött a megfeszített előtt, térdeit felhúzta, ráhajtotta az állát, időnként álmos pillantásokat vetett a feltűzöttre. Kalapácsot cserélgette a lábfején, egyensúlyozta. Mögötte dupla csarnak erősítette a sarkokat.

– Azt hittem, mondasz valamit. – Mutatóujjába törölte az orrát; lepottyant a szerszám.

Melegfény bugyogott a kerub szeméből, a gyerekarc a cirógatásától hevült.

– Mindig beszéltem, csak te folyton a munkádra figyeltél.

A fiúcska bólintott, mint aki pontosan ezt a választ várta.

– A galambok sírnak – bizonygatta. – Ha egyet elkapsz és a kezedbe szorítod, sírni fog. Te tudsz?

A szeráf abban a pillanatban önmaga lenyomatának hatott, behorpadt a márványba; alakját mintázó mélyedést füstszerű aranyfény töltötte ki, csillogó port szitált.

– Megpróbálhatom. – Újra kidomborodott, havas mezők illata áradt a hajából; a kisfiú megborzongott.

Fény görgött a kifüggesztett pupillájából, s kínzója újabb szeget ütött át a szárnyán. Már minden fedőtollába bevert legalább kettőt, fészkelődni sem tudott, nyakán az izmok csomóssá keményedtek. A gyerek odabökött: villant; s ahogy elvonta a kezét, szikrázott a körme.

– Így – mondta elégedetten, majd kitépett egy marék pehelytollat. Azután hozzátette, nem hiszi, hogy ilyet az igazi angyalok megengednek. – Ők bármit, de bármit megtehetnek. Akár velem is.

– Kisfiam, drága kisfiam! – szólott hangjában rezgő fenyegetéssel a fellógatott; mint zacskóban zörgetett kavics, felszakadt bosszúszomjas lélegzete. – Fogalmad sincs, milyen édes lesz visszavágni. – Szavai mintha kaput nyitottak volna, nagyon mélyen, tájfunbölcsőjében riadót fújtak a pokolharsonák.

 

 

 

III.

 

 

A kerubin egy óriáspálma árnyékujjai fölött üldögélt az árvakastély tornácán. Tündértrombitáját időnként a szájához emelte, ám egyszer sem szólaltatta meg, ujjai a billentyűzeten táncoltak, azonban sóhaja szellőt támasztott, ilyenkor tűnődő arcocskáját elfordította, homlokát fényszálak szőtték csillogóvá, miközben tekintete redőket simított a lábai elé. Ámbra illata szállt a hajából.

Vendégek érkeztek, a kert pompájában gyönyörködtek; felfedezték az aranyló teafüvet, virágpora sziporkázva hintette meg a rozoga kőlépcsőt, meglelték a rózsatej kancsócskákba gyűlő cseppjeit, melyből egyetlen korty visszahozza a fiatalságot, játszadoztak a macskabodza törhetetlen ágkarjaival, lombját akkor is kedvére formázhatta a szél, a kígyópuszpáng kúszó gyökerét tapintották, bíboralkonyon sziszegés éled szárai között, s olyankor csendesül, amikor az este feketére festi az eget. A szeráf lábaihoz amarantfa toktermése hullt, magja színváltó gyöngy, kékes sávokban napokig messzire világít a fénye – ilyen sugárpászma vetült és ragyogott a mellére.

A vizitelők megtorpantak. Az aprócska úr, akinek tegez lógott oldalán, és haját sálként tekerte nyaka köré, közelebb lépett, két másik – az öregebb, akár remete is lehetett, moha telepedett gyér Illés-szakállára, a fiatal, szinte még kölyök, rongyaival ezüstös pikkelyeit takargatta, bőre hámlott, alatta jól láthatóan sarjadtak a fényes lemezkék – oldalt húzódott, nekik a patak csillanásai rezegtek ajkukon, lélegzésük csilingelést élesztett. Sziluettjükön elrajzolódtak vonásaik, kaolin porozta állukat; papírmaséra emlékeztettek.

– Fújjatok bele – kínálta zeneszerszámát a kis embernek az angyal.

– Ha megtesszük, mi történik? – kérdezte a kicsi. Fürkészőn, csöppnyi gyanakvással figyelt, bár nem volt elutasító.

A varázsos alak megrázkódott, mosolyának tüze homlokán is átsütött.

– Soha, soha nem fogjátok megtudni – válaszolta együttérzőn, utána természetes mozdulattal könyökhajlatába szorította az arcát.

Az aggastyán a szépséghez totyorgott, átvette a hangszert, és a vonakodó fiúnak adta.

– De hisz ez csak délibáb – állapította meg némiképp csodálkozva az apró termetű; azóta is az ajándékozón tartotta a szemét. Kusza léptekkel hátrált, majd tétova imbolygása pillanatokra lendületet kapott: lazább hurokba rázta varkocsát.

A gyerek zavartan nyújtotta az instrumentumot; a tündöklő lény elfogadta, aztán végigsiklatta tölcsérén a tenyerét.

– Nem történt semmi – rebegte mélabúval, s mialatt a látogatók a citromfa árnyékává mosódtak, icipicit halványodott az árvakastély magányos udvarán.

 

 

 

IV.

 

 

Az újjáépített ragályszínház nyilvános főpróbáján ütötte fel fejét a járvány. A betegség először az ügyelőt terítette le, utána a műszakiak csapatán söpört végig, majd hamarosan a láz a társalgóba is betört, ahol már nem hagyott időt az eszmélésre, mindenkit a székhez szegezett. A dögvész átviharzott az épület felső traktusain, a zsinórpadláson megerősödve csapott vissza: sorra megfertőzte a színészeket, jelenésük után kettőnek jártányi ereje sem maradt, öltözőjükben hanyatlottak a földre; s amikor a darab első kulcsjelenetében beszáguldott a pestiskirály (pillanatok alatt megtelítette fenyegetéssel a színpadot), előtte vágódtak el a szereplők, a nézőtéren is egyre többen rosszul lettek, fekete kelések csúfították testüket.

Az igazgató, mielőtt rémülten felbukkant volna a színfalak mögött, már több áldozatról is jelentést kapott; másodpercekkel később a keresztfolyosón csörtetve letaglózta az újabb hír, valamennyi díszletmunkása viaskodik a kórral, a lépcsőhöz érve pedig a legyengült portástól értesült, hogy a baj elindult kifelé: a járdán a kéregető nyúlt el mozdulatlanul.

– Hagyja abba! – süvítette a pestiskirálynak. Nem vigyázott, hogy a közönségnek láthatatlan maradjon. – Hallja? Azonnal hagyja abba! – Forróság lüktetett a torkában; a feje elnehezült, küszködve tartotta.

A pestiskirályt nem zökkentette ki a direktor kirohanása, perdített szalonkabátján, s peckesen, mintha hetykeség is játékának része lenne, megindult hátrafelé.

– Nem erre szerződtünk mindannyian? – vetette oda foghegyről. Nyála ráfröccsent zsabójára. – Magunk reménytelensége is benne lehet a darabban, ettől olyan jó. Akkor hát mit akar?

– Maga őrült! – rikoltotta kenyéradója. Már fekélyek borították az arcát. – Beleélése mindenkit elpusztít.

A főszereplő felkacagott, nem törődött többé a hepciás öregúrral, kirontott középre, s a reflektornyaláb gúlájában rátarti pózokban tetszelgett.

– Leengedem a függönyt! – fenyegetőzött instruktora. Néhány lépést tett, végül lerogyott a kellékesládára; agónia fátyolozta a szemét.

A pestiskirály kezdeti lamentálása a múltbéli fájdalmakat idézte, mígnem egyre inkább elragadta a hév, felindultan már a végső óráról szónokolt, a szívről, amely még a sírban sem hagy nyugodni, aztán ékesszólón a túlvilági létet is felvillantotta, érzékletes megjelenítéssel a lélekről értekezett: milyen sorsa lehet, amint kiszáll székhelyéről. Túlfűtötté váltak mozdulatai, válla meg-megrándult, s noha a felvonás leghatásosabb mozzanata ezután következett, annyira tapsra ösztönzőnek érezte előadását, hogy utoljára még, mielőtt a hirtelen szédülés meg nem tántorította, meghajolt haldokló publikumának. Rutintalanságára fogható, amiért akkor kiesett szerepéből.

 

 

 

V.

 

 

A hidak felégtek, perzselt a hőség, lángok kúsztak a pincékbe, órák alatt elemésztették a lomot is; áthevült falak dőltek a búvóhelyekre, a bennrekedtek kiáltása hetekig hallatszott. Olajtól égett a folyó, a tüzet örvények szaggatták, fekete füst terült az égre.

Éjszakánként – portyája végén – a beroskadt stadionemelvény alá húzódott; körötte csupasz patkányok rohangásztak, nem messze félig sült tetemen marakodtak. A szigetelés izzott, szúrós füstfátyolt engedett, a betonpillérek felforrósodtak, tartókarjaik leszakadtak, betemették a metrókocsit. A lerogyó lámpák fölött a lelátó meleghullámokat vert, a nap felében kátrányos eső hullt, a cseppek elgőzöltek a padozaton.

A rothadásszagú földhöz érintette az orrát, és már majdnem elszenderült, amikor meglátta a pálya szélén izgő-mozgó alakot. Zsorzsettet viselt, brokátharisnyájára flórt húzott, halinacsizmáját croiséval szorította a lábszárához; hajladozott, majd megiramodott, akrobatikus mutatványokat végzett, utána körbeszökellt, akkor már a toronydaru reflektornyalábjai kísérték.

Mihelyt előtte pörgött el, megmutatkozott a jövevénynek.

A piruettező felé fordította félholdakkal festett ábrázatát, intett, és azt kiáltotta, addig marad, amíg elvégzi a feladatát.

– Ki vagy te? – Közel húzódott, egy ugrással elérhette.

A figurázó távolabb lejtett; a legnagyobb hold kikerekedett az arcán.

– Ott kezdődöm, ahol más abbamarad. Ott folytatom, ahol a tartózkodás már meghúzta a határt. Nem látszom kedvesnek, viszont cselekszem. Onnét indulok hát, ahol mindenki kifulladt, mindjárt az elején. Most azonban egyéb dologban járok.

– Kiismertelek. Utad itt véget ért.

A forgolódó lábujjhegyen odaszaladt, ajkára csókolt, fürkészője megragadni akarta, de megingott. A táncos előrébbsiklott, bókolt, aztán légies perdülésekkel elillant az égő bombatölcsérek között.

 

 

 

VI.

 

 

A mamutnő lefordított vödrön gubbasztott mozdulatlanul; lába elé révedt, szétvetett roppant térdei ember nagyságú udvart kerítettek. Előtte kelimmel takart rács húzódott, ellenben oldalt és hátul két-két kelevéz zárta a teret; bárki odamehetett volna, mégis inkább szemből tömörültek. Hamarosan elfogytak a kíváncsiak, alig néhányan ácsorogtak már, az apró, pofaszakállas kihirdető nekik magyarázott, élénken gesztikulált, külön-külön a szemekbe mélyedt, s miután úgy érezte, delejezése sem használ, felugrott az emelvényre, onnan intézte szavait megcsappant hallgatóságához.

– Képzeljék, egyszer csak azon kapta magát, hogy elfelejtette az utcát, ahol élt, rokonai, barátai nevét sem tudta felidézni; semmire se emlékezett, ténfergett elhagyatottan, múltja épp olyan ismeretlenbe veszett, mint a jövő, amit immár nem volt mire építenie. – Arca felengedett, bizakodást sugárzott. – De nem történt semmi különös, róla is megfeledkeztek. Így már minden ismerős volt. Egyszóval urak, aki kitalálja, ki ő, annak rendkívüli ajándék jár. – Jámbor ábrázatú, igen testes férfihez beszélt, pillantásával szuggerálta. – Tessék, mondjon ön valamit.

– Ló! – vágta rá amaz vidoran.

Az oldalszakállas elgondolkozott. – Hm. Elég furcsa. Biztos nem lapszus, inkább gnóma. Majdhogynem palindrom. De ha lappália is, elfogadom. – Felemelte a hangját. – Tehát ló. Lapidáris. Hallották! Ön nyert, uram! Jutalma egy teljes éjszaka, hm... a lovával. Gratulálok! – Leszökkent a torontáliakra.

– Várjon! – toppant elé az elkomorodott nyertes. – Legjobb vagy legrosszabb esetben?

A vörös barkójú csalafintán hunyorgatott. – Mi kétséges önnek?

– A teljes határtalanság. – A győző megnyalta ajkát, űzött tekintetet vetett rá.

– Perfekt! – csettintett a szónok. – Ilyen játékosom úgysem volt. Denikve közhírré teszem a végeredményt. Az úr hihetetlen beleérzése e csodás díjat eredményezte. Nem is gyeplős, ostorhegyes! – Száját eltakarva odasúgta: – Jó tanács: ne kerüljön mögé. Rúg az istenadta!

A kövér boldogtalan képpel felkapaszkodott a mamutnő nyakába. A drabál fújtatva emelkedett, erőteljest dobbantott, s oly hevességgel ragadta meg mellén a karikalábakat, mintha letépni akarná.

A pakompartos sietősen távolodott.

– Ha nagyon rakoncátlankodna... – Fintorított. Beszéd közben is hátrált.

A dagadt még inkább megrémült. – Talán mely? – hebegte. Rosszul lett a magasban.

A kis ember széttárta a karját. – Istenem, pedig annyi mindent mondhatott volna! – S fürgén megszaladt a kalapjával.

 

 

 

VII.

 

 

A sárkányrepülős megrendülve, lekornyadt fejjel billegett a vadaspark felperzselt pusztájában. Homlokáról izzadságcseppek görögtek, szakadozott zsávolyruhája bőréhez tapadt, szakálla összegubancolódott melle bozontjával; a feldúlt kerítésnél megállapodott, a szél ott is minduntalan oldalra taszigálta. A szárnyakat – jobb oldalit akkor már megtámasztotta – nem hevederek rögzítették testéhez, hanem karjából eredeztek, hirtelen átmenettel bőr- és izomszövet változott rugalmas alumíniumszálakká. Mozdítani is tudta, de arra alkalmatlan volt, hogy megemelje, várnia kellett a felhajtó fuvallatra. Újra nekifutott: ismét pillanatokra szakadt el a földtől. A szél belekapaszkodott a fockvitorlából hasított vászonba, és miközben kidagasztotta, perdített az igyekvőn. Hátrazuhant, tollas karjaira csapódott; lábai az égnek meredeztek.

– Ez nem sikerült – hallatszott közvetlen közelről. – Hiába, megszimatolom a bajt.

A szavak nagyobb erőfeszítésre késztették; sikerült hirtelen fordulással megvetnie a lábát, majd amikor már fellebbenthette a szárnyát, megmerevedett, hogy szembenézzen a jövevénnyel.

A szerzet jószerével nem állt másból, mint roppant nagy orrából; apró, petyhüdt karok lógáztak húsos cimpái fölött, amúgy vaskos, ám kurta elefántlábak tartották, más az irdatlan szaglószervet el sem bírta volna. Mint száraz kóc, gubancos haj zizegett a nyúlvány lekerekített gyökén, egyébként mindenhol ráncos volt, itt-ott bibircsókos; nyergén viszont pigmenthiánytól fehér foltok húzódtak az inkább emberi ormány lejtőjére. Nem látszott rajta szem vagy száj; tompán zendültek szavai, alighanem likaiból beszélt, bár a kilógó szőrtüskék leginkább a ki- és befúvó levegőtől lengedeztek. Hegye vizsgálódás közben felemelkedett, kisvártatva éktelen tüsszentés nyújtott rajta.

– Bocsánat – szabadkozott a kinövés –, kicsit megfáztam. – Azután lágyabban: – Ne orrolj meg érte, kérlek, engem is nagyon zavar.

A küszködő meglegyintette lebenyeit, s akárha erejét próbálgatná, előrébb szökellt.

– Ellustult a szél – hangoztatta magyarázatképp.

– Igen, igen! – rikoltott az árbocnyi dúc. – Néha a szagokat is csúnyán megkavarja, jócskán megnehezíti a tájékozódást. Elmondhatom, hogy elég borsot tört alám nekem is. Hová készülsz?

A sárkányrepülős a távolba kémlelt, ábrázatán pőrén mutatkozott a vágy.

– El – közölte kurtán. Érződött elszánása.

– Nem akarom dolgodba ütni magam, de nem maradhatnál?

Az elkívánkozó megrázta a fejét; hallgatása minden másnál beszédesebb volt.

Ismerőse nagyot szívott a levegőből. Kámeák, állapította meg, aztán megborzongott.

– Sose hagyd, hogy orrodnál fogva vezessenek – adta tanácsként. Remegő cimpái prüszkölés közeledtét jelezték.

A kísérletező hátrált, azonban a rémes hang ezúttal elmaradt.

– Furcsát érzek – bökte feljebb ovális lyukait a dudor.

A hallgatag kinyújtóztatta evezőtollait.

– A szél, a szél! – lelkesedett a tömpe gumó. – Itt jön! Tereli az óceán illatát. Érzem! – Elérzékenyült; szőrén nedvesség csillogott. – Hát csak repülj, repülj, te bolond madár; mindig érezni fogok rád.

S mielőtt a szilaj pöfföket eregető szél átnyargalt volna a vidéken, a sárkányrepülős már szaladt a forróságot párolgó pusztaságon. Csapkodva, legnagyobb iramában robogott; az orr pedig addig kocogott utána, amíg lemaradt egészen, és a felkavart por újabb tüsszentésre nem ingerelte.

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2018-02-20 06:00:27

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.