Videó


Újdonságaink

Partnereink:

Kultúra & Kritika – A PPKE BTK Esztétika Tanszékének kritikai portálja

 

Magvető Kiadó

 

Doktoranduszok Országos Szövetsége – Irodalomtudományi Osztály

jooble.org

 

Köves István versei (Au gusztus, Frissítés, A világbéke utolsó napfényes délelőttjén)

 

 

 

AU GUSZTUS

 

Ilyentájt az ország

töltöttpaprikát eszik

zsírcseppkarikák aranylanak

a duzzogó paradicsomlében

 

Záhonytól Hegyeshalomig

a pengekarélyos drótkerítések közt

fűnyírók hadoszlopainak hangja jelzi

a hazaszeretet

 

 

FRISSÍTÉS

 

A kellemetlen kerékcsikordulásra, lánctalpcsörgésre

a pultoslány derékból szinte kitekeredve

fordított hirtelen hátat, s a falitükörben,

a kitámasztott baljába szorított csatakos konyharuhára dőlve,

csak a reklámpalackok között lesve tartott szemmel,

míg én meg a laptopomon bámultam

a WiFi-kapcsolat jelét követő feliratot

a hideg kéken villódzó képernyő közepén,

hogy azt mondja, ill. írja: várjon a frissítésre,

hosszabb időt vehet igénybe,

ne kapcsolja ki addig a gépet, többször is újraindul majd!

 

Így frissültünk ott hárman egy ütemre, egymásra lesve

ezen a kora tavaszi, szokatlanul napfényes téren,

a néma pultoslány, a zümmögő laptop, a köhécselő költő

az árnyékba húzódott, rejtőzőmintázatú páncélosok között,

s egy egész pengetaréjok karéjozta stadion-ország is

frissült körülöttünk, mint aki nagyon igyekszik.

 

A lány ekkor rezzenéstelen arccal hozta,

s tette elém a békebeli kapucsínót, mint máskor,

szeme sem rebbent, ugyan frissüljek már, rajta ne múljon,

haladjunk már, kérem, legyen valami,

s mintha csak erre várt volna a Word is,

egy hunyorítás után újraindult a program, jelezte, hogy rendben,

majdcsak föláll ez a rendszer, hogy bepötyöghessem végre:

várj, szívem, érdemes, indulok mindjárt,

mienk ez a nap, ez a világ. Ez jutott nekünk.

 

 

A VILÁGBÉKE UTOLSÓ NAPFÉNYES DÉLELŐTTJÉN

 

 

Árnyéktalan kék háttér feszül fejünk fölé,

élő-helyszínkapcsolásra kész, átlátszó, csábító ég.

A napfénytől bódult városi galambraj alakzatban rója a tájat:

tömörülve kereng, némán, surrogva fölvág a magasba,

majd egyetlen szárnnyá simulva suhan vissza a kockakövekre,

s fel újra. Dülledt szemük mélyén vörös riadalom ragyog,

úgy tesznek, mintha nem, de jól tudják, sőt, érzik,

hogy a mozgásérzékelő regisztrációs műszerek

már őrjöngve bemérték önfeledt röptüket.   

 

Lent, a célkeresztben vénemberek botra kapaszkodó keze reszket.

Ők még biztonságra vágynak. Bizonyosságra.

Sehogy sem találnak vissza magabiztosságuk egyensúlyához.

Állnak a földomlás rengette világvárosok terein,

fölgyülemlő haragjuk gyámoltalan.

Kézfejükön a kesztyű alatt sárga májfoltok nődögélnek.

Ami elmúlt, történet. Szükségképen közös.

Tanulsága tovaterjed, aki akar, okulhat belőle.

De a jövő, a közös, nem kötelező. Csak ráadás.

Nincs már sehol az ökörnyál, pitypang, árvalányhaj.

Fiatalság, bolondság. Fenjétek csak, fiúk, fényes késeitek …

 

    

 

 

Köves István (Budapest, 1938) költő, író

 

Creative Commons Licenc


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.