Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Turányi Tamás: Siófoki kísértetek

 

 

 

 

 Siófoki kísértetek

 

 

‒ Elnézést kérek, ön is halott?

 

A tüskebokor mögül előóvakodó szürke kandúr hirtelen megdermedt.

Nem érezte a az idegen macskavizelet ingerlő aromáját, ami lenyalogathatatlanul meg szokott ülni a szőrszálak hegyén. Rendes körülmények között.

Alamuszi, gyáva kandúr volt egyébként. Most épp attól félt, hogy faragatlannak tartják.

‒ Már miért lennék halott? És különben is, kihez van szerencsém? ‒ erőltette a szemeit a hang irányába. A raszteres alkonyati levegőben rosszabbul látott, mint éjszaka. A sás is ott virult az orra előtt. A hosszú levelek túloldalán három girhes alak bontakozott ki az árnyékok közül.

De nem valami határozottan.

A mozgásukban is észrevett valami furcsaságot: úgy változtatták a helyüket, mintha tologatná őket valaki.

‒ Ó, vagy úgy. A nevem Trallala. Jó estét.

‒ Jó estét…‒ búgta a másik kettő is.

 

Trallala, Bluebox és Féknyom eredetileg szintén macskák voltak, mígnem a szomszéd, aki MAHART-hajóskapitány létére eltitkolt, nehezen fékentartható szadista késztetéseivel küzdve rá nem unt, hogy minden reggel széttúrva találja a komposztáláshoz előkészített ételhulladékot.                                                                                                                        Vagy legalábbis ezt mondta magának, amikor szép sorban kihelyezte a kerítés tövébe a fagyállóval felöntött tejestálkákat. Oda, ahol a nyomok tanúsága szerint a betolakodók közlekedni szoktak.

 

A fagyálló kibírhatatlanul édes illatot árasztott. A ritkásan álló házak között bömbölt a csend, mint a Szaharában. A verebek rövid tanácskozás után elhagyták az élősövényt, és bevették magukat a parti nádasba, kipihenni a reggeli zsinatolást.                                                                                                   

A Balaton víztükre vasalt lepedőként szívta be a forró fényt, a három macska pedig majdnem egyszerre múlt ki.

Igaz, Féknyomnak kicsivel több időbe telt, hogy rájöjjön: nagy a baj. Először azt hitte, hogy a szél fordult hűvösre hirtelen, aztán az ő beleit is húzni, tépni kezdte a fagyálló mozdonyszerű ereje, de Trallala és Bluebox már nem hallhatták a zavarodott nyávogását.

 

Másnap, háromnegyed tizenkettőkor két kövér gerle landolt a kiégett füvön.

A hím azonnal megpróbált a tojó hátára mászni, csőrével a másik nyaktollazatába kapaszkodva ‒ a tojók a párzás során…nos, némileg károsodnak, de ez természetes, gondolta önérzetesen, de akkor megérezte a bűzt. Meglátta a kicsavarodott testű, merev lábú macskákat. Ott hevertek a napon, rendetlenül, mint az elhajigált cipők.

 

Csodás dolog a nyári szünidő, de vajon a kedves hallgató mindig tudja, merre jár a gyermeke? ‒ kérdezte egy alattomos hang a rádióból, amit a kapitány a déli szieszta idejére bekapcsolva hagyott.

Közel volt a part.

A vörös köveken, a vízbe hajló ágak között tízévesforma fiú ült, és mozdulatlanul meredt a kezében tartott görbe botra.

A hímgalamb lüktető beggyel figyelt, máskor talán örült volna ilyen felfedezésnek ‒ azt kapták, amit megérdemeltek, tolult volna a csőrére, csak hogy a tojó végre belássa, ki is a kertek igazi ura.

De most nem mondott semmit, a tojó farokrészére nyálkás ürüléket pottyantott, és meredek harántrepülésben elszáguldott a tetőantennák irányába.

A tojó elfelejtett felháborodni, annyira lekötötték a figyelmét a furcsa testek, amiket a levegőből ő sem vett észre. Rábízta magát a hímre, és tessék, az ura gyáván otthagyta. A tojó korábban is látott már döglött macskát, de hiába érezte, hogy neki már nem árthat, mégse ment túl közel soha.

De ők… valahogy mások. Olyan szépek.

Mintha egy olyan világból származtak volna, ahol nem éktelenkedtek széttépett galambtetemek az árok mentén. Ahol a macskák a legszeretetreméltóbb lények, nem pedig csak úgy tesznek, miközben a fiókáink tolla ott virít a bajuszukon, gondolta.

 

De ezek a halott cicák… annyira szegénykék.

Mi történhetett velük? Ki képes bántani ilyen elbűvölő jószágokat?

Fogalma sem volt mit csinál. Kicsit megrezegtette a farát, mintha kotláshoz készülődne, és egyszerűen odatelepedett melléjük.

Ez jó. Nagyon jó.

Anyáskodón pislogott, ismeretlen nyugalom töltötte el.

Észre sem vette, amikor a macskák, nagyjából egyszerre, fektükben megmozdultak.

 

A kísértetjárás kényes dolog, talán még a családon belüli erőszaknál is kényesebb, így aztán nem volt téma sem az állatok, sem az emberek között.

Balatonszéplak környékén, siófokot is beleértve, sajátosan erős a túlvilági jelenlét, na, és akkor mi van, dacoskodtak. Idővel mindenki beletörődött, hogy ezt nem lehet lakossági összefogással megoldani, ugyanis nem a megboldogultak szokásos jövés-menéséről volt szó. Ami mindig jó okkal történik: az üdvözültek vigasztalni járnak vissza, a kárhozottak azért, hogy újra bűnbe ejtsenek, a purgatórium lakói pedig egyfajta figyelmeztetésül.

Olyan is van, aki csupán azért kísért, mert maga a hely kísérteties, de ezzel kész.

Viszont Siófok környékén e tekintetben teljes volt a káosz. Az életre kelt halottak pedig nagyobb zavarban voltak, mint az újrahasznosított papír. De mégsem ők, hanem az idő volt az, ami nem tisztelte a hivatalos formátumot. Mert minden perc alatt ott lapult egy (vagy több) másik, készen arra, hogy előreszaladjon, vagy sarkonfordulva egyszerűen megiramodjon visszafelé.

 

A molyok meglepetése leírhatatlan volt, amikor a szekrény mélyén egész szépen rendbe tették, mondhatni újjávarázsolták Nagyapa Öccsének egyszer már szétrágott vadászkalapját, a nap hátralevő részében pedig összebújva remegtek a szekrény mélyén, nehogy fajtársaik felfedezzék az árulást.

 

Normann bácsi, a vasútállomás melletti apró fodrászüzlet tulajdonosa, miután bezárta az ajtót és hazaindult, nemsokára mégis visszafordult. arra ugyan világosan emlékezett, hogy a villanyórát lekapcsolta (szerette az érzést, hogy saját kezűleg képes megállítani valami láthatatlan dolgot, ami a falban kering), és kiszórta a padlóra a rovarirtót is (amit reggel majd a csótányhullákkal együtt összesöpör), de úgy száz méter megtétele után mégis zavarni kezdte egy tétova sejtelem.

Visszament.

A feleségének később megesküdött, hogy az egyik fodrászszékben magát a bóbiskoló Seress Rezsőt fedezte fel (villanyt nem gyújtott, de tudta, hogy nem téved), aki Normann bácsi bejövetelére feleszmélt, és mintha hirtelen megoldást talált volna egy hatvan évvel korábbi ügyre, mutatóujját játékosan a füléhez illesztve elrecitálta, hogy „hiába van palotád Budán, csak Pestre jársz a boldogság után”, majd köszönés nélkül elviharzott az esti ködben úszó jegenyesor felé.

 

Aztán időnként feltűnt az Eiffel-borozó vizeldéjében tavalyelőtt megboldogult Turha, a karizmatikus szénrakodó, akit még életében sem mert megszólítani senki, de a mostani megtestesülései még fenyegetőbbnek tűntek, mivel most már rá se hederített a vendégekre, és a szokásos néma véleményformálás helyett egyre csak rótta a vécéfalra a mogorva ábráit, erősen koncentrálva, hogy elsőre sikerüljenek, nehogy meg kelljen ütnie mégis valakit.

 

Azon a délelőttökön pedig, amikor a sárgabarack már ládákba pakolva tornyosul a kertekben, és gyorslábú záporok kergetik róluk a darazsakat, de a Napnak még elég az ereje, hogy meggőzölögtesse az aszfaltot az Erkel Ferenc utcában, nos, akkor szekerestül felbukkan a párából Suli Rudi, az agyvérzésben elhalt kocsis, és életveszélyes fékezésre kényszeríti a Volánbuszt.

Suli Rudi süketnéma volt, és eszelősen boldog, de ugye nem lehetett megkérdezni, miért. A vérnyomása semmiféle méréstartományban nem volt értelmezhető ‒és ez volt az, ami annak idején elvitte őt egy sűrű május elsején ‒ az arca, mint egy dércsípte, vörös luftballon, most is, mint rég, ott tündökölt a magasban a lovak feje felett. Hatalmas testével alig tudott mozdulni a bakon, de az ostort elefántcombjai közé szorítva két kézzel integetett az embereknek, mint egy hibbant diktátor. És az emberek ugyanúgy visszaintegettek neki, mint amikor még élt, mert Suli Rudit fény kísérte, hihetetlen méretűvé hízott teste láttán himnuszok fakadtak a lelkekben, mert egymaga el tudta hitetni az egész világgal, hogy ma is ünnep van.

 

A növények sem lehettek kivételek.

A túlhajszolt ecetfa megmutatta magát a századelőn épült villák homlokzatán, mert nem volt képes eldönteni, melyik falrepedést válassza a látványos halhatatlansághoz, egyik sem tűnt érvényesebbnek, mint a másik: „Mert minden Itt körül az Ott golyója gurul, a Közép mindenütt, és görbe az Örökkévalóság ösvénye” , emlékezett kissé pontatlanul, ám helyesen, és arra gondolt, hogyha tudná, miként érezte magát Nietzsche, akkor talán legjobb volna úgy éreznie magát, mint Nietzsche.

Igyekezett kiegyenesedni, estére már harminckét fokos szögben meredt el a faltól, rostjai megfeszültek, és alighanem nagyon szeretett volna így maradni.

 

Ez az egész túlvilági tobzódás inkább frivolnak és mókásnak tűnt, semmint félelmetesnek, azzal együtt, hogy Széplak alsó és Zamárdi felső között néhanap komplett vonatszerelvények tűntek el.

Arról pedig inkább senki nem bocsátkozott találgatásokba, hogy mi történt a Tulipán utca negyvennégyes szám alatt, az örökké leeresztett redőnyök mögött Fülöpkével, a Sóváriék kamaszlányával, attól kezdve, hogy kicsi kezei rákulcsolódtak a kétágú, fanyeles húsvillára. (Igaz, ő később nem sok bonyodalmat okozott, éjjeli sétái kizárólag a temető környékére korlátozódtak.)

 

Könnyen belátható tehát, hogy nem volt értelme többé akarattal felidézni a múltat, hiszen úgyis lépten-nyomon belebotlottak, ráadásul szégyenszemre az is kiderült, hogy itt mindenki mindenre rosszul emlékszik, s ha az idő esetleg nem a szokott irányba tartott éppen, a kisfiúk sem törtek ki rémült zokogásban amiatt, ha a fogkeféjük sörtéi felett egyszer csak a majdani, szürkülő borostájukat pillantották meg a tükörben. De legalább nem kellett attól félni, hogy minden megtörténhet, hiszen, lapogatták egymás vállát, már meg is történt. A nyaralóközönség előtt persze gondosan titkolták mindezt, elvégre belőlük éltek, és ki tudja, egyiküket-másikukat talán sikerülne itt marasztalni.

Esetleg örökre.

 

‒ Ez nem a fagylaltos hölgy parókája? ‒ emelte fel a bágyadó vattacukorhoz hasonlító, összetapadt rondaságot a buszmegállóban Albert, a váratlan kárörömtől megmámorosodva.

‒ Érdekes. Ez a nő állandóan keres valamit. A macskái is nemrég tűntek el. De mit csinál a haja nélkül? Majd éjjel viszi ki a szemetet, mint Marlene Dietrich?

Egy undorítóan hosszú percig forgatta az ujjai között a fekete, megalázott műhajcsomót, az agglegények semmit sem kímélő türelmével. Aztán elindult a Hungária utca felé, hogy becsöngessen, és visszaadja a nőnek a parókát, mintha egy használt tampont vinne utána.

Gonosz terv volt.

Albert évekkel ezelőtt hiába udvarolt a parókás Emíliának. Drámaian fogadta a visszautasításokat, mint egy süllyedő tankhajó, vagy eldőlő gyárkémény, mégse tudta a legcsekélyebb együttérzést sem kicsikarni Emíliából.

 

A motoros igyekezett szabályosan kikerülni őt, balról. Albert odébb lépett, de a rossz irányba.

Kétszáztíz kilónyi vas sodorta neki az útelágazásban álló nyárfa törzsének, aminek ettől a levele sem rezzent, de Albert gerince hányingert keltő, tompa reccsenéssel tört azonnal ketté.

A kísértetek felriadtak, megigazgatták a ruházatukat, és sokatmondóan néztek egymásra, mert Alberttel valószínűleg majd vigyázni kell.

Fortuna, az őslakos Bagi Pistáék albínó kecskéje a mellső lábaival feltámaszkodott a léckerítésre, és a hasadékon át a Holdra szegezte téglalap alakú, világszép pupilláit.

 

 

  
  
 

Turányi Tamás (Kaposvár, 1966.) költő, író

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.