Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Dr. Kiss Tamás: Búgócsiga – Posztnihilista zenés filó-art dráma

 

 

 

B Ú G Ó C S I G A

Posztnihilista zenés filó-art dráma

                                                                                        

ELSŐ SZÍN: A búgócsiga felépítése. Zajos zene, szintetizátor effektekkel, és tánc. A táncosok építik a búgócsigát. Sötétbarna ruhában vannak. Villódzó fényeffektek. A kivetítőn: ujjlenyomatok sorozata áttűnésekkel, különféle színekben. A búgócsiga felépítése után hirtelen csend. Hosszúkabátos emberkék jelennek meg a színen, és sétálnak összevissza. Velük együtt vonul be a főszereplő, a filozófus, farmernadrágban, fehér ingben, nyakkendő nélkül. A színpad bal sarka felé lépeget, ahol egy íróasztal várja. Odaér, feloltja az asztali lámpát, majd az emberek felé és a közönség felé is fordulva mondja:
A filozófus:
Ott állt csendesen az ablaknál.
Halványuló kék szemét végtelen távolságba nyitva.
Alatta az élet, búgócsiga-zajának zakatoló unalom-zsivalya. -
Fenséges volt, nyugodt és törődött.
Egyszer csak megszólalt halk, öreg hangon: hát elment az élet…- tudod…-
És én elsírtam magam mögötte, mert tudtam, hogy
akkor is csak értünk aggódott.
Mi lesz, ha majd ő nem lesz, ha nem szerethet élő szívével
Minket, a családot és Istent – Mindent,
a Napot, a világot, a kék eget,
a réteket, melyekből virágcsokrokat kötött öreg kis keze.
És a szeme, az a felejthetetlen szeretet-szeme,
Szent Ferenc örök igézetét hordozó tekintete… -
És, lelkemben most is ott áll az ablaknál,
mosolyt küld a búgócsiga-létbe, és engem vár…
Ő volt Az Apám…
Senki-sorsával, de nekem ma is ő a világ…

(Meghatott csend, majd hirtelen váltás, a „mába”):

Jó napot emberek! Látom már nem vagytok ágyban, nem alusztok már, úgy tűnik ébren vagytok!
Aztán a visszamegy az íróasztalhoz, leroskad mögé, kéziratai közt matat, majd a közönség felé lépve, a lapokat lengetve mondja:
Elmesélek nektek most egy történetet. Egy olyan történetet, ami most is történik, folyton történik, és rettenetes…Először azt hittem, hogy csak álmodtam, de kiderült, hogy nem…Figyeljenek jól!
Visszasétál az íróasztalához, leroskad a székre, és olvasni kezd. Eközben ellepik a színpadot a hosszú barnakabátos emberkék, akik a búgócsiga körül nyüzsögnek. Kezeiket testükhöz szorítják, kalapjukat szemükre húzzák, tekintetük nem látszik. Fura köröket írnak le egymással szemben, néha összeütköznek, elesnek, felkelnek, és a filozófus monológja alatt is folytatódik az egész, mintha automaták lennének.

A filozófus: Még nappal is rettenetes volt a tompa árnyékoltság. Mintha éjszaka lett volna. Áporodott fuvallat ülte meg a levegőt. Az emberek összevissza futkostak, sokszor feldöntötték egymást.
Patkányváros-hangulatba kerültem. A gyengébbek tántorogtak, az erősek lökdösődtek, de mintha észre sem vették volna egymást. Néha erős dörrenések szakították félbe ezt a monotóniát. Mintha félrevert szívhangok lettek volna.  (Zenei effektek).
Rémület lebegett az atmoszféra minden molekulájában. Az idő mintha elakadt volna ebben a barnán koszos derengésben. Csak suhantak egymás mellet ezek a lények, és egy szót sem váltottak egymással.
Közelebb merészkedve, láttam rajtuk, hogy az arcok szinte teljesen egyformák voltak, a szemek, mintha befelé nőttek volna. Tekintetek helyett, elkoszolódott, elfeslett maszkokat hordtak.
(A filozófus hirtelen kiugrik asztala mögül, tolakodni kezd a futkározókkal, a közönség felé küzdi magát, majd papírlapokkal hadonászva kiabálja feléjük): Mintha rémület-bombák robbantak volna a gyomromban! Értik? A macskakövek tompán puffogtak a tétova talpak alatt. És nézzék! Most is szorongatnak valamit a kezükben, majd testükhöz szorítják. Látják? Kik ezek? (Mutogat, futkározik a monoton rohangáló-sétáló tömegben, majd visszazuhan íróasztalához, és folytatja.)
Felléptem egy porrá mállott járdaszélre, aztán egyszer csak én is elkezdtem futni. Az a rögeszmém támadt, hogy valahol elvesztettem a szeretteimet, és fogalmam sincs, hogy merre lehetnek. De miért, és hogyan tűnhettek el? (Majd újra kirohan a tömeg közé, rájuk mutatva kiáltozik): Hé! Szólaljon meg már valaki! Miért nem beszéltek, vagy mit bánom én, miért nem üvöltetek? Énekeljetek legalább!!!
Csak ez a borzalmas kaotikus durrogás, puffogás, és ez a borzalmas feketésbarna ég! Hol van itt a fény? (Majd ismét visszarohan íróasztalához, lerogy a székére.)
Úristen! Hol vagyok? Hiszen semmire sem ismerek rá, mindenki felismerhetetlen, minden tekintet egyforma. Lehet, hogy haldoklom valahol, és ez a pokol, vagy valami átmenet a másvilágra. Hát mégis létezhet ilyesmi? Kizárt, nem őrülhettem meg!
(Újra kirohan a tömeg közé, ráncigálni próbál néhány robotembert, de sikertelenül, miközben kiabál):
Hééé!!! Állj már meg! Mik, vagy kik vagytok? Éltek tán, vagy nem? Láttok egyáltalán engem? Én látlak titeket! Mi bajotok van? Vakok lennétek? Próbáljátok legalább kikerülni egymást! Összetöritek magatokat! Hé te! Jézusom, hol a szemed? Várj, hadd fussak veled! (Megpróbál futni az egyikkel, de elesik. A földön ülve a rohangálók között mondja): Ezek se engem, se egymást nem látják…Nem is néznek, nem is látnak…Tudják ezek, hogy hol vannak? Vagy elfelejthették azt is? Netán sohasem tudhatták meg, hogy hol vannak? Vagy csak nem akarnak tudni hollétükről? De magukról se? És tudják egyáltalán, hogy mit csinálnak? (Közben ide-oda csúszik-mászik közöttük).
Se irány, se cél. Semmi olyasféle, amit emberinek lehetne nevezni. Pedig ezek emberek!!!
(Visszamászik az íróasztalához és elkezd beszélni):
Szédülés fog el a bűztől és a meglepetéstől…Most jut eszembe; vajon ezek férfiak, vagy nők? Vagy ezek is, azok is? Mert ebből a szempontból sem lehet őket megkülönböztetni! Egyszerűen egyformák! Elképesztő!
Aztán hirtelen, szinte szabályos pályákon, egymással ellentétes irányokban kezdenek el futkosni a barna emberkék. Látszik rajtuk a monotonitás, szinte kómában vannak. Mintha sávokra osztódott volna a talaj. Ha valaki át akar ugrani az egyikből a másikba, akkor hatalmasat ütközik a szembefutóval, és a földre zuhan. Közben erőteljes zene, körülbelül 5 perig. A filozófus feszülten figyel.
Megszólal a filozófus az íróasztalánál:
A filozófus:
Úgy tűnik az egész, mintha ellentétes pályákra állították volna a sokaságot. Egyre világosabb előttem, hogy itt külső manipulációról van szó. Megborzongom ettől…
Alattam nem indul meg a föld…Kívülálló vagyok, nem ismernek fel, nem állnak velem szóba…
Idegen vagyok itt…Nem bánom…Elindulok innen, valamerre kifelé, a nem tudom honnan, a nem tudom hová felé…És akkor hirtelen romos házakba botlom, felkapaszkodok az egyikre, körülnézek, és …(A filozófus egy létrára mászik, és onnan tekint a tájra, és a rohangálókra).

MÁSODIK SZÍN: Hatalmas tánc (vitustánc) bontakozik ki a színpadon. Zene: „Ezüst hajnal.”
A zene üteme rendezetlen; hol gyorsít, hol lassít, hol lassúvá válik egy darabig, hol gyorsabb marad…
Az egészen azonban a monotonitás üt át. A szabálytalan tánckavalkád, néha körtánccá alakul a búgócsiga körül. Majd hirtelen előtoppan a búgócsigából A Balerina, zöld mezben, a körtánc közepére sodródik. A barna robot-táncosok körülveszik, meg akarják fojtani, földre teperik, de A Balerina mindig feltámad. Néha úgy forog a tánc, mintha tornádó lenne.

Egyszer csak a táncosok a búgócsiga felé indulnak, meg akarják mászni a csigát, a tetejére akarnak hágni. Elkezdődik a búgócsiga-küzdelem. A csiga is sávokra oszlik, melyeken felfelé tolakodnak a táncosok; a szélső sávokból befelé igyekeznek, de közben eltapossák egymást, összeütköznek, sokan lefelé gurulva zuhannak vissza a búgócsiga aljára, de elkezdik elölről a feltörekvést. Valóságos zuhanó-hullámok alakulnak ki. Mindenki bepörgött állapotba kerül. Ez a jelenet folyton ismétlődik. A Balerina időnként megpróbál közéjük furakodni, de folyton eltaszítják maguktól. Néha kétségbeesetten fohászkodik az éghez.
A zenében, eközben, egyre erősebbé válna a dobelemek, kaotikus zajok, melyek mögül ki-kihallatszik az eredeti dallam. Égető fájdalom suhan át a színpadon. Egyszer csak, a táncosok segítsége nélkül, elkezd emelkedni a búgócsiga teteje. Közben folytatódnak a zuhanó-hullámok, egyre nagyobbá válik a káosz. A búgócsiga maga is kezd hullámokat vetni. Ez a kavalkád 10 percig tart legalább. A tánc lelassul, a zaj halkabbá válik, de minden folytatódik, és a figyelem ismét a filozófus felé irányul.
A filozófus: (Fentről letekintve, rezignált, depresszív tónusban mondja): Látják mi ez? Érzik mi ez? Lehet, hogy a pörgető masina él, és az emberek nem élnek…Mert ez a masina sokkal inkább viselkedik, mint az általa megvezetettek…Úgy tűnik, hogy először a kétségbeesésbe kergetik őket, aztán kiterelik őket városukból, majd felterelik őket erre a búgócsiga-szerű szörnyszüleményre, és ott végképp belepusztulnak ebbe a különleges via dolorosaba…Ördögi logika! Egy szörnyeteg működik itt. Gondolták volna, hogy van ilyen? És ezek itt a tényleges földönfutók! (Néhány percre elgondolkodik, arcát tenyerébe temeti. Közben dühöng a búgócsiga-küzdelem).
Rezignáltan folytatja: Szeretet…Itt képtelen fogalom lehet. Csak valami elmebeteg ego működik.
Érzik? Bezzeg a pörgetőgép! Ez lehet a nihilizmus nihilizmusa, valami gépi nihil. Persze nem tud róla senki…Ha ez mégis egy másvilág, akkor lehet, hogy most azt cselekszik tudattalanul, amit egykoron tudatosan tettek; ember mivoltukban, embertagadók, embergyűlölők lettek. Önzőségben és erőszakban éltek. Éltek? És most élnek? Nem, nem élnek. Ez nem élet! Közöny és undor…Sartre! Nietzsche! Te jó ég, hát beteljesedett…Hogy is mondtad te Dante?

„E szomorú házat azok nyerik, kik közönyösen éltek
s kiket nem ért dicséret, sem gyalázat:
s az angyalok, kik fellázadni féltek
s hívek sem voltak: csak magukra voltak,
lelkükben nincsen sem erény, se vétek.
Az ég elűzte s itten kóborolnak,
Mert őket a pokol is szégyellte:
Nem kellettek sem égnek, sem pokolnak.” (Harmadik Ének.)

(A verset a közönség elé állva, feléjük, nekik mondja el, felháborodott hangon.)

A tánc, a búgócsiga-küzdelem folytatódik, mindent elönt a káosz.
A kivetítőn fekete-fehérben vibráló, futó jelenetek láthatók. Minta a történelem peregne le újra.

Zene: Felhangzik a „Kemény Játék” (Omega) – instrumentálisan.
A tánc a zeneszám végéig folytatódik, majd hirtelen minden összezuhan; a szereplők összeesnek. Csak néhányan futkároznak összevissza. A búgócsiga újra csupasszá vált.

HARMADIK SZÍN: Üres a színpad. Magányosan áll a búgócsiga. Egyszer csak előbújik a búgócsigából A Balerina. Idegesen, szinte remegve táncolja végig a színpadot; rohan. Aztán visszamegy a búgócsigához, beszáll, majd újra előjön, megkerüli, aztán ismét beszáll a csigába. Folyton ezt műveli.
A kivetítőn színes forgatag jelenik meg, majd a színpad is megtelik tarkaruhás táncoló emberekkel, akik totálisan kaotikusan ugrálnak, rohangálnak, néha összeütköznek, egymásnak esnek, verekedni kezdenek, gesztikulálva magyaráznak egymásnak. Kiabálásoktól hangos a színpad, melyhez lassan
zenei effektek is keverednek. Zene: instrumentális zajokkal, a háttérben, a kiabálásokkal, és élő dob-effektekkel szólal meg. (A zenei motívum alapja az Omega „Őrültek órája” c. dala lehet). A táncolók egyszer csak pénzkötegeket vágnak egymáshoz. Mások újságokat olvasnak, közben rohannak, egymásnak ütköznek, elesnek, többeknek telefon van a kezükben, és ordítva beszélgetnek valakikkel. Gyakran elhangzó szavak: „Nem hallom! Kuss! Pénz-pénz! Majd én elintézem! Pokoli! Undorodom tőle! Fúj! Rohanj! Elkésel! Átvertek! Utálom! Szeretném! Nem lehet! Nem bírom! Elég volt! Akarom! …Közben betáncolnak a búgócsigába, majd kitáncolnak. Kavalkád, hangzavar, tömeg. A Balerina is kiugrik a búgócsigából, magával sodorja a tömeg; dobálja, rugdossa, mígnem visszajut a csigába, majd újra kitör belőle, megint elkapják, viszik, ütik, tapossák…
A színes ruhás  tömeg tagjai is egyre inkább birkózni kezdenek egymással. Erőszak…
A Balerina, a búgócsigára felkapaszkodva kezd el beszélni, hol ordít, hol jajgat, hol csendesen szól.
Ennek megfelelően a zene és az effektek hol elhalkulnak, hol felerősödnek.

A Balerina: Megint nyilal a bokám! Az a kutya kuplung, meg a túlfeszítettség…Mindegy, így is menni fog minden! Mennie kell! Fáj a gyomrom, émelygek. Meleg van, innom kellene. (Közben feláll, lerohan, felrohan, gesztikulál, táncol.) Le kellene parkolni, de sehol egy hely. Az a hülye mit toporog előttem! Megszakadok, de csak a víz szakad rólam. A telefon! Hogy vegyem fel? Ki lehet az? Biztosan a gyerek! Megállnék, de hogyan? Basszus! Istenem! Kiszállok; „Halló! Te vagy? Igen, sietek, de előbb van egy találkám…Igen, üzlet. Légy jó! Szeretlek kicsim!” Na, ez megvan! Tovább, de hogyan? Hány óra? Négykor ruhapróba. Előtte a pasi. Spray, talán nem vagyok büdös. Bájmosolyra felkészülni, pénzt besöpörni, dinnyét és sajtot venni. De csak utána. Ne szaladj előre, mert megőrülsz!
Csak szépen, nyugodtan. Nincs miért izgulni, munka van, szeretnek. Élet nincs, majd lesz, de minek? Ne filózz te hülye! Mert néha az vagyok. Nem kell belegondolni, nem szabad! Úristen! A barom biciklis! Na ezt megúsztam! Kimerült vagyok, folyton kimerült vagyok, de nem szabad erre sem gondolni. Ez van és kész. (Rohan és rohan…)

Majd hirtelen betámolyog a színpadra a filozófus. Sodorja a tömeg, de ő megpróbál ellenállni.
Nem nagyon tud, esik, kel, kezében egy könyv, amit kinyitni sem tud a tömeg miatt. Füleit néha befogja, nem bírja a zajt. Nyugalmat próbálna keresni, de nem lel sehol sem.
Majd hirtelen, a tömeg kellős közepén összeütközik A Balerinával, mindketten földre kerülnek, majd felpattannak, egymás körül kezdenek keringeni,de a tömeg össze-vissza lökdösi őket, nem engedik, hogy egymás mellé jussanak. Ők hiába erőködnek.
Aztán elkezdenének beszélgetni; átkiabálnak egymásnak mondatfoszlányokat, de alig értik. Közben tülekednének egymás felé, de hiába.
A Balerina kezdi a szöveget, a filozófus válaszol:
„Fura alak, ki lehet?” - „Szépséges vagy, ki lehetsz?” – „Mintha nem hasonlítana másokra.” – „Látszik, hogy kínlódik, mintha fájna valamije.” -  „ A fene, feléd akarnék futni!” – Szeretnélek ismerni!” – Nincs időm, ronda, zilált vagyok.” – „Mit mondjak neki, ha…?” – „Én kezdjem el?”
- Bocsánat! Kisasszony! Nem láthattam…? – „Tessék? Nem hallom!” – „Csak azt akartam…”
- „Igen?” – „Jaj, ne haragudjon!” -
Aztán hirtelen összeütköznek, egymás mellé sodródnak, egymásra merednek egy pillanatig, majd végképp elsodorja őket a tömeg. Szirénák hangzavara szólal meg, és zajos zene, emberkiáltások, tánc, káosz, forgatag. Szétrobban a színpad a dinamikától.

Aztán, kb. 5 perc után, lassan kicserélődnek a szereplők, a táncosok a színpadon.
A tarka ruhások kiszorulnak, a barnaköpenyes robotemberek visszaáramlanak.
A Balerina bemenekül a búgócsigába. A filozófus leroskad íróasztala mögé, és ráborul. Sír.
Újra elkezdődik a barnaruhások robotolása, futása, összeütközése, felfelé törekvése, zuhanása. Minden a régi. Aztán egyszer csak lassan emelkedni kezd a búgócsiga teteje.
Zene: erős szintetizátor-effektek, dobok, hangorkánszerű sűvítések.
A kivetítőn: egykori diktátorok őrült üvöltésekkel kísért képei.
A felfelé tülekedők, szinte lepusztulnak róla. Majd a csiga tetejéről megszólal egy rettenetes, artikulálatlan hang. Mintha dobozból bömbölne, mintha a történelem összes diktátorának hangja vegyülne el benne. Végül a tetőn megjelenik a szörny.
A szörny: Hejjhejjjhejjjhejjjhejjj!!!! Vérvérvérvérvér!!!! Deszdeszdeszdeszdesz!!!! Gyugyugyugyugyugyugyáááá!!!! (Többször ismételhető).
Közben a filozófus kirohan az íróasztala mögül, az összesereglettek mögé áll, háttal a nézőtérnek. A barnaruhás, arctalan tömeg áhitattal összerogy a hang hatása alatt. Imádják a szörnyet.
Majd hirtelen csend; oldalról egy menet közeleg, a vezető egy nagyobb keresztet tart a kezében. Körmenet-szerű jelenet kezdődik. Harangozás.
A filozófus eléjük áll, feltartóztatja a menetet, majd a keresztre rámutatva, a közönség felé fordulva mondja, kiabálja, ordítja:
A filozófus: Látjátok? A kereszt! Na és mit értetek, mire jutottatok vele? Tudjátok mit jelent ez a kereszt? Hát nem láttok? Hát, amidőn egy ember kitárja karjait, hogy magához öleljen egy másik embert, vagy akár egy egész világot, akkor ő egy kereszt alakot formáz Nem? Ó, vakok! A kereszt maga az ember, ha szeretni akar! De ez a legjobb pillanat arra is, hogy az ölelésre lendülő kezeket kiszegezzék! Világos? Harangozzatok és sírjatok, ti öngyilkosok!!!
Az ember, mint káosz: (flegmán), maga kreálta etikai rendszerei általi vergődéseiben.
(Majd kirohan a színről.)
A menet megkövülten áll, a szörnyet imádó tömeg lassan mozogni kezd, de nem lát, nem vesz észre semmit, a földön henteregnek csupán. Harangoznak és zajos zene is süvít egyszerre. A keresztet vivők is elbotlanak a tömegben, kereszttel együtt elesnek, beolvadnak.
Zene: „Nézd a várost” - Dr.Kiss. Eközben A Balerina kitáncol a búgócsigából, és a fetrengőket átugorva rohan tovább.

NEGYEDIK SZÍN: Kék ég, napsütés, zöld pázsit vibrál a színen, és fák, melyek az égig érnek. Sehol senki.  Egy férfi, indiai stílusú ruhában lép a színre, kezében furulya, és egy dallamot játszik: „Hommage a Sri Chinmoy” – Dr. Kiss. A dallam előcsalogatja A Balernát, aki felszabadult, boldog táncba kezd. Majd megjelenik a filozófus, aki szintén táncolni kezd. Majd a két táncos egyre közelebb kerül egymáshoz, mígnem összefonódva, majd szétválva járják, miközben szól a furulya. A furulyához később más hangszerek is csatlakoznak. Boldog idill. Zene: Benkő László: „Éden.”
Majd eközben megszólal egy éteri Hang a távolból, az égből:
A Hang: „A Kedves Férfi, érzelmei viharában azt mondá a Kedves nőnek: szeretlek!
Elbűvölés, mosolyok, kis hebegés, fodrozódó pillák, halovány kézfogás, és minden, mint amidőn az Univerzum épülni kezdett. Átromantizált percek; sétányok, fák, és padok. Ő az ég, Ő a föld, Ő a Mindenség. Ő az Istennő, itt, ezen a szép kék bolygón, és ez úgy természetes, ahogyan eső után sáros a föld, és, ahogyan a halálban csontokká és porrá szakad szét minden szépség. A belső lüktetés fura, fátyolos mámora lengi körül a levegőt, időtlenség-érzés szorongatja a torkot, és sorsok fonódnak egybe az összetalálkozó szembogarakban. Most elmúlik a folytonos agyat gyötrő zúgás, és nem lohol a sarkakban az idő, mint valami kérlelhetetlen, ütemdiktáló ostor. Ehelyett most virágeső hullik az égből (és tényleg hullik), mintha San Franciscoban lennénk a hippik birodalmában. Ilyenkor derül ki világosan, hogy tényleg nem létezik az idő. De az is, hogy csak úgy átsuhanunk egy mámoros állapoton, amit úgy hívunk; élet. Mert most élünk, most van igazán Most, úgy, mint előtte sohasem. A sohasem-világ, sohasem-szerettünk-így lélekdalában fújja halhatatlan melódiáját, melyből az öröklét  fakad, és az öröklétbe tart.”  (Közben felhangzik a „Csendes tűz” c. dal – Dr. Kiss, instrumentális formája, melyre tovább táncol a pár.)
De megszólal a telefon, mert annak az a dolga. A pár szétrebben, A Balerina a szívéhez kap, elrohan a telefonjáért a búgócsigához, a filozófus utána menne. Tétovaság. A Balerina beszél, közben táncol, kitér a filozófus visszatartó mozdulatai, ölelési kísérletei elől. Mindketten fura hangokat adnak. A furulyás egy darabig bolyong, aztán elhagyja a színpadot.
Lassan kezdenek vissza szivárogni a színpadra a barnaruhás robotlények. A Balerina ugrál körülöttük, a filozófus tétova mozdulatokat tesz, mert egyre inkább akadályozzák a barnaruhások. Tömeges zűrzavar kezd kialakulni, mindenféle zajjal.
Majd egyre erősebben, ismét megszólal a hang a semmiből:
A Hang: Látjátok, lassan kiszakad az időtlenségből az idő, és megmutatja magát a valóság. Mert ez a valóság? Hiszen tudjátok! Ti csináltátok magatoknak! Most fél három van, ami természetesen nem létezik, mert olyan nincsen, hogy fél három, de olyan sincsen, hogy fél öt, fél hat, fél kilenc, csak alkonyat van, hajnal, éjjel és reggel, meg nappal. De ezt csak a kutyák, macskák, és a bolond kakaduk tudják. Érzed? Látod? Valami roppant aritmia indult el itt ismét. Zűr lesz megint ég, föld, szív és elme között, és elfolyik a kozmosz-érzés, mint óvatlanul kiöntött sörről a hab.
Eközben betámolyog rongyos koldus gyanánt a furulyás, aki rákezd egy dalra: „Mahasamadhi Távozás a fénybe” -  Dr. Kiss, majd több hangszer is elkezdi játszani. A hangzavar egyre nagyobbá válik. A furulyás hol ide, hol oda csapódik, akárcsak A Balerina és a filozófus, a lassan tömegessé váló barnaruhások között. Majd egymás mellé rendeződik  A Balerina, a filozófus, és a furulyás. A hang folytatja tovább a zene közben is.
A Hang: Ugye nem lett volna baj, ha egy kis idővel korábban befutott volna az öröklét vonata! Kimerevíthette volna az idilli pillanatokat. De számotokra ilyen nem létezik!
Nézzétek őket! (Üvölti a hang.)
„Életük, mely erényt ismerni ronda,
Ismeretlenné rondította őket…,
…okkal hulltak a szép világból e zsivajba…”
A filozófus (felordítva): Ez tehát mégis Dante pokla, vagy valami mása?! Hol vagytok emberek?!
Az ember, mint káosz: emberi teljessége megélésének képtelenségében.
Majd egyedül marad a barna tömegben, a furulyás és A balerina eltűnnek.
Aztán a pokoli zajból, hirtelen teljes csend lesz. A filozófus a színpad szélére áll, szemben a közönséggel és egy verset mond el. A barnaruhások kimerevednek.
A filozófus:  

Atalanta lepke ne várj csodát
Rövid az élet, néhány szárnycsapás.

A búgócsiga meg bábot kíván
Mert abban kizárt a szárnyalás.

Aztán egy csapásra visszatér a pokoli zaj, a barna robotok ismét megrohamozzák a búgócsigát, minden elölről kezdődik. Egymásnak mennek, elesnek, felkelnek, tolakodnak. A filozófus elmenekül az íróasztala mögé. Majd lassan kibontakozik egy dal a zűrzavarból: „Kemény játék” (Omega).
Énekkel: „Belül a pálya az okosoké, a gyáva félre áll. A ravasz elbújik a buta mögé a nagyhangú ordibál. Újabb arcok jönnek, a bölcs végképp kiszáll. S mi vakon, vakon, ütjük egymást agyon, míg nyakig nem ér a sár. – Kemény játék….” És így tovább, a dal végéig. Minden robot egyszerre rángatódzik a dalra. Majd mikor vége a dalnak, minden szereplő kimerevedik, abban a pózban, amiben volt éppen. Lassan besétál a filozófus közéjük, és megszólal. Elmond egy verset:

A filozófus:

Állok egy téren
Mindegy, hogy melyiken
Hajam a széllel játszik
S én lassan elnézem

Állok egy téren
Mindegy, hogy melyiken
Nincs ilyen tér
S tán már nem vagyok én sem.

Álltam sok téren
Mindegy, hogy melyiken
Vérem a léttel játszott
S én csendben éheztem

Álltam sok téren
Zászlókkal, elvekkel
Mindegy, hogy melyiken
Nem volt ott senki sem.

Álltam sok téren
Nihilcsend éjeken
Vártam a csodára
Mindegy hogy melyiken

S most állok egy téren
Mindegy, hogy melyiken
Nincs ilyen tér
S tán már nem vagyok én sem.

Majd magába roskadva, szinte önmagának mondja:

A filozófus: Nem vagyok…Nem, mert kiszálltam, vagy mert nem mertem kiszállni…Ki kell vonulni, meg kell szabadulni…Behatolni a belső labirintusba, és, ha kell megölni azt a valamit, ami szétver minden egyedi egyetlent…Az embert…Mert ha ez nem sikerül, akkor jön – törvényszerűen jön – az egyén öntudatlan önmegsemmisítése…Betuszkolódik az aktuális morál-labirintusba…Egy zárvány-csiga-rendszerbe, és tudati földönfutóvá lészen…És kész!

Majd ordítva mondja:  „Még nincs vége!!!!!” És kirohan a színről.
A búgócsiga-csata pedig folytatódik.

ÖTÖDIK SZÍN: Kocsmává lett a világ. Mindenhol székek és asztalok. A barnaruhás robotemberek vissza szivárognak a színpadra, leülnek az asztalokhoz, és inni kezdenek. Néhányan injekciózzák magukat (kábítóznak). De nem néznek egymásra, csak gépiesen emelgetik a semmit a szájukhoz, ami csukva marad. Aztán ráborulnak az asztalra, néhányan földre zuhannak. Beszédhang nincs, csak a búgócsiga felől jön valami morajló zaj. Aztán megjelenik A Balerina, és megpróbálja felrázni az embereket. Körbetáncolja őket, megrázza néhányukat, a földre esetteket megpróbálja felállítani…Sikertelenül. Közben a búgócsiga morajlik, Zene: „Csendes tűz”- halkan, énekelve, aláfestés gyanánt.
Hirtelen berohan a filozófus. Körülnéz, kétségbeesett mozdulatokat tesz, odafut A Balerinához, megrázza, körbevonszolja a térben, és folyamatosan az emberekre mutat. Kezében papírok, hadonászik velük.
A filozófus: Látod? Ez itt a senki-sors. Ez itt a vég!!! Nézz körül!
(A balerina is többször elesik a rángatás hatására, kétségbeesetten próbál belekapaszkodni a filozófusba, de ő szinte magán kívül van.)
Nézd ezt a csordalétet! Nézd ezt a búgócsiga-létet! A végső báb-állapot! Legalább te figyelj ide!
(Majd odarohan az egyik asztalhoz, ellöki a részegen rajta hasalókat, felugrik rá, előkapja papírjait, és fennhangon szónokolni kezd): Emberek! Figyeljetek végre! A pénzdiktatúra morálja nem  pluralizmus és nem demokrácia! Gyümölcsét épp most isszátok mindennapjaitokban. Ez a válság apokalipszise! Nem érthető? Azt hiszitek, hogy szabadok vagytok? (A búgócsiga egyre erősebben kezd morogni). Persze nem olvastátok Nietzschét sem! Ő már régen megmondta, hogy eljön az elsötétülés, a nihilizmus szörnyű időszaka….Nem tudhatjátok, hiszen benne vagytok, mint beteg a nyűgében…Belezuhantatok. Ez már itt egy megélt dada és szürrealitás! Az ember szürrealitása!!! De hiába, látom hiába szólok, ti csak alszotok, alszotok, alszotok…(Közben A Balerina, féltve a filozófust, megpróbálja lerángatni az asztal tetejéről, de egyelőre nem sikerül neki. Odarohan a búgócsigához, megpróbálja feldönteni, de mindig visszaretten. Fél tőle. Zene: effektek, majd az „Utca blues” dal jön  énekkel. (Dr. Kiss). A szöveg közben kezdődik, majd egyre erősödik. Tessék, itt van egy levél, még 1925-ből! (Meglobogtat egy papírt, majd indulatosan folytatva, felolvassa tartalmát). Ezt egy nagykövetnek címezték, mégpedig nem mások, mint a szürrealizmus legnagyobbjai! „Minden erőnkkel azt kívánjuk, hogy a forradalmak, a háborúk és a gyarmati felkelések megsemmisítsék a nyugati civilizációt, amelynek söpredékét Ön még Keleten is oltalmazza, és szerintünk ez a féregirtás, mint állapot egyáltalán nem elfogadhatatlan a szellem számára.” De ti az asztaltól sem tudtok felkelni, a földön csúszva éltek! Hogy is lehetne akkor valamit kezdeni veletek!!!
 (A körtáncot járó Balerinának végül, az utolsó pillanatban sikerül lerántania a filozófust az asztal tetejéről, mert néhány barnaruhás már ki akarta húzni alóla, hogy új búgócsigát építsen. (Zene: „Nézd a várost” (Dr. Kiss),  de  a szöveg válik dominálóvá.) A filozófus a földre zuhan, papírjait szétdobálja, majd felháborodottan kiabálva szólal meg):
A filozófus: Rendben van. Akkor most mondok nektek egy barom-verset, egy olyan igazi szürrealistát. Tök mindegy, nem? (A közönség felé fordulva mondja. Közben a kivetítőn háborús jelenetek zajlanak. Zene: kezdődik a Satie: „Gnossienne 1.”  ):

„Most nem piál a hegy,mert nem engedi a kormányzat, hogy azt tegye.
De nem is pipál a hegy, mert nem esett eső isten tudja mióta.
Most menetelnek az emberek kockás egyenruhájukban,
majd felcserélik csíkosra, fakóra és egyszínüekre – ahogy előírják nekik…Észrevétlenül!
Divat minden, ami egyveretű, és divat lesz a káosz-vers is – nem a szürrealista…
S közben, almába bújnak a vénasszonyok,
hogy kerekdedebbnek láthassák kebleiket.
Inkognitóba vonulnak a macskák,
mert nem szeretik, ha az autók elütik őket.

Jó, nem?  Aztán…
(Közben, A Balerina két, fehér ruhába öltözött vak emberrel jelenik meg. Fehér botjuk van, fekete szemüveget viselnek. A Balerina a filozófus mögé áll, a két vak ember pedig kétoldalt a filozófus mellé. A filozófus mindezt nem veszi észre, és nagy gúnyosan folytatja versét):

 Aztán…
Az ember kivonul lazítani a természetbe,
és fogalma sincs, hogy ott mit lát…
Csak eszeveszetten rohangál, zabál és bepiál.
Műanyagszeméttel áldja meg a hegykoszorút,
vizeletével illeti szép tavait,
mert most bulizik – csinál valamit…
Hát merne piálni a hegy?  Vagy pipálni netán?
Társadalmi morálszolgálatra van beosztva!

Az ember, mint káosz: tisztázhatatlan, avagy tisztázatlan szubjektív én-indulataiban.

(Hirtelen megfordul a filozófus, és döbbenten látja meg A Balerinát  két vak emberrel, akik két oldalról belé karolva állnak. Megszólal a zene: Satie: Gnossienne 1. Zongorán, többször ismételve,  majd orgonán is, egyre erősebben. Lassan elkezdenek táncolni: A Balerina, gépies, merev tartású táncba viszi a vakokat, majd csatlakoztatja a filozófust is. Megjelenik egy bohóc, aki fehér botokat, és fehér köpenyeket, és fekete szemüvegeket kezd osztogatni a barnaruhásoknak, de nem minden barnaruhás fogadja el, képes felölteni a ruhát és a szemüveget, és nem minden barnaruhás képes felkelni a földről, a székről. Majd kifut, és visszatérve álarcokat ajánl a többieknek, akik élnek is a lehetőséggel. Majd a zene végeztével, a vakok és az álarcosok, két oldalt, egymással szemben felsorakoznak, közöttük lejt táncot A Balerina és a filozófus. A búgócsiga egyre erősebben kezd morogni. Monoton zenezajok adnak nyomatékot a búgócsiga egyre erősödő búgásának. Egyszer csak az álarcosok, és a vakok is búgni kezdenek. Elkezdenek mozogni, mintha menetelnének, majd összekeveredek, gesztikulálni próbálnak, szájukat nagyra kitátva, néha beszélni próbálnak, de nem tudnak. Szinte önkéntelenül sodródnak a búgócsiga felé, mely elkezd mozogni, a csúcsa emelkedni, majd végül, a tetején megjelenik a diktátor, a bepörgető csúcsember. Ennek az eseménynek a hatására a tömeg megtorpan, a bepörgető csúcsember felé fordul, néhányan áhítatba zuhanva lerogynak, és feszülten figyelnek. A zene lassan elhal, és megszólal a fenevad a csúcsról):

Bepörgető csúcsfenevad:
„Ugye ti már nem tudjátok, hogy kik vagytok, de nem is kell emiatt gyötörnötök magatokat, hiszen mi megmondjuk, kik vagytok!
Ugye milyen isteni érzés, hogy mi mindent kigondolunk, elrendezünk helyettetek!
Ti már ne töprengjetek, ne törjétek a fejeteket, ne fárasszátok magatokat azon, hogy mit tesztek, hogy mit akartok! Mi ezután is megmondjuk majd, mert mi csak a javatokat akarjuk!
Tudjátok, hogy egyre nő a választék, egyre nő az életszínvonal!
Nem hiába dolgoztok rengeteget, előbb-utóbb el fogjátok érni álmaitokat! Mindent meg tudtok majd valósítani, bármit meg tudtok venni, gazdagok, boldogok lesztek!
Ne feledjétek, hogy ti már egy másik, jobb világban éltek, a végtelen lehetőségek hazájában, csak folytonosan szorgoskodnotok kell!
A választék korlátlan, a fejlődés beláthatatlan!
Elmondhatjuk, hogy mi már elértük a Mi-tudat fokát, leépítettük az önző ént, ami csak nyomort és bajt hozott rátok!
Tudnotok kell, hogy ti már teljes boldogságban és teljes szabadságban éltek!
Szórakozzatok!”
És most, hitünk megerősítésére, mondjuk el szent imánkat együtt!
(Persze az álarcosok, és a vakok nem tudnak beszélni. Csak gesztusaikkal és mormogással adnak nyomatékot a bepörgető csúcsfenevad szavainak, aki nagy pátosszal szaval. Eközben, a háttérben elindul az „Álmok koldusa” című dal az Omegától.)
Bepörgető csúcsfenevad:
„Abban hiszek édes, ami a combjaid között van.
Abban hiszek édes, amitől szebbnek látlak a világnál, és amitől át tudom ugrani a földet.
Abban hiszek édes, ami olyan bömbölve szól, hogy nem érthetem a gondolatot.
Abban hiszek édes, ami széttépi a szívemet és egy pocsolyába repíti.
Abban hiszek édes, ami átgázol rajtam, és csak azt tudhatom, hogy meghaltam.
Abban hiszek édes, ami nem emberi, de nem is isteni.
Abban hiszek édes, aminek a neve Semmi!
Ámen!”
(A végére felerősödik az „Álmok koldusa”, és irtózatos, vad duhaj táncba zuhannak barnaruhások és  vakok. Eközben táncol be a színre A Balerina, és a filozófus. Megpróbálják felrázni az embereket, megállítani a féktelenséget, de sikertelenül. Megpróbálják felfedni a barnaruhások tekintetét, letépni az álarcosok álarcait, de csak ütköznek, ütéseket kapnak, sokszor a földre zuhannak. Többen úgy védekeznek ellenük, hogy kisebb búgócsigákat építenek, és oda bújnak el. A kivetítőn ismét megjelennek az ujjlenyomatok. Mindennek egy irtózatos erejű sortűz vet véget. A táncolók összerogynak, néhányan, így a filozófus és A Balerina is a földre vetik magukat. Majd metsző csend, és a túlélők, így néhány barnaruhás, vak, A Balerina és a filozófus, feltápászkodnak. Félhomály és füst a színpadon. Majd az univerzum messzeségéből megszólal egy hang):
A Hang:
„Az ég a semmit pásztázza
s látja a végtelen űrt

Múltból guruló koponyák
homokot, kavicsot sodornak tovább

A Most suttogó pillanatát
hamvadt arcok ráncai törik át

Rács-, és kalitka-tudat zörgeti a magányt
s egy fenyőtobozt röpít a napfényes délután

Emlékek nyílásaiban kezek és ibolyák
jajszó, hahota, s valahol egy vonat megáll.”

(A túlélők: néhány barnaruhás, vak, A Balerina és a filozófus, egymás karjaiba omolva állnak a lelőtt tetemek között, majd a nézőtér felé mennek, a filozófus kiválik közülük, és a döbbent csendben, kezét égre emelve mondja, mintegy folytatva az előző verset):

A filozófus:                                                              Zene: „San Francisco” dallama.
„A pillangók pedig mit sem értve
Tovább szálldosnak a megmaradt réteken
Várják őket a virágok
E csodás földi életen.

Nem is sejtik, hogy volt egyszer e Földön is
Virágtáncos nyár és búgó zümmögés
Napkoronába font arcokon égő remény
Kacagásba fúló morál-temetés.

Föld és virág fedi már sok álmodó arcát
Csillagtáncban érve el földi létük mámorát
Színes ruhájuk pusztán levetett emlékké lett
Elsodródott porszemeknek ígérve életet.

Vajon mit mondanál most erre Scott McKenzie?
Érdemes lenne még San Franciscoba menni?”

Az ember, mint káosz: totális tudati befolyásolhatóságában, én-tudata elveszthetőségében.

(A kivetítőn színes ruhákba öltözött hippik, zenészek forgataga. De csend van. Lassan elsötétül a szín, mintha minden elhalna.)

HATODIK SZÍN – EPILÓGUS:
(Színre lép a filozófus, ismét papírokkal a kezében. A Balerina is jön vele, körbetáncolja. Senki sehol, csak az árva búgócsiga, melyben emberek ülnek némán. Lassan elindul a zene: „Ezüst hajnal”, ami végigkíséri a színt.)
A filozófus: Rájöttem! Lepkefilozófia kell! Azért, hogy olyan egyszerűek és szépek lehessünk, mint ők, és  csak azok, csakis azok és olyanok lehessünk, akik és amik lehetnénk, és lehettünk volna…
De most még engedjék meg nekem, hogy néhány – sajnos – azóta bevált jóslatot idézzek, kényszerűségből Nietzschétől, amúgy „korszerűtlenül”:
„A jövő európai emberének összképe: hasonlít a legértelmesebb rabszolga-állatra, nagyon dolgos, alapjában véve roppant szerény, a végtelenségig kíváncsi, sokoldalú, elkényeztetett, akaratgyönge – egy kozmopolita indulati és értelmi káosz…Ha az ember  e káoszból fel akarja küzdeni magát az említett állapotba – akkor késztetésre van szüksége; választani kell: vagy tönkremegy, vagy érvényre juttatja magát. Hol vannak a XX. – most már a XXI. század barbárjai? (Teszi fel a kérdést a filozófus).
Ők lehetnek azon elemek, melyek önmagukkal szemben képesek a legnagyobb keménységre és a legkitartóbban képesek akarni…” De egyelőre még – emlékeznek: „Nem piál a hegy…”
Az ember, mint káosz: én-mivoltának, és én-minőségeinek kifejezés-képtelenségében.
(Majd elnéz oldalra; jobbra és balra, és behívja az élni vágyókat):
A filozófus: Gyertek be, ne féljetek. Ti már valamit túléltetek.
(Jönnek, és jön A Balerina is. Találkoznak, egymásba kapaszkodnak és megszólal a filozófus):
A filozófus: Most mondjunk el mi is egy imát. Egy szomorút, de egy utolsót. Mert tudjuk, hogy minden vég, minden utolsó után csak valami kezdet jöhet. És előtte a remény…

„Felszáradnak az ember-könnyek
Csendes eső áztatja a szívet
Hullanak a madarak a megtépázott fákról
Lassan elnyomja a sötétet az álom
A puha felhők elfolynak a földágyon

De egy pillanatra visszatér
Hamvas leányszívet kér
Az ezüst hajnal

Szörnyfákba botlik
Eltört reményekbe
és egy új galaxisba nyargal.

Csak a föld moraja csap zajt
És nem lesz többé ezüst hajnal.”

 

A Hang:
Az ember, mint káosz:
az univerzum és önmaga relációinak kijelölésében és megélésében.
A fizikai törvényeket meghaladó élet-törvények egzisztenciája által.

(Összeborulnak – függöny.)


 

 

  
  
 

Dr. Kiss Tamás – (Szombathely, 1953 - ), főiskolai tanár, író, festő, ökológus.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.