Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

N. Czirok Ferenc: Preferánsz

 

 

 

PREFERÁNSZ

 

Dohamár, az Orlovacsa Gyógyfürdő és Szálloda főpincére Tóthbé kerámiaművész lelki barátja volt. Legintimebb titkaikat is megosztották egymással. Barátságuk már az általános iskola harmadik évében létrejött, amikor a nyugtalan és vakmerő Tóthbé gyerek kimentette a félénk és túlérzékeny fuldokló Dohamárt a Tiszából.

A két fiú horgászni ment a folyóra, illetve szöktek, hiszen szüleiknek nem szóltak tervükről, sem Dohamár bátyjának, aki öt évvel volt idősebb náluk, és tizenöt éves korában egy ezüst- és egy aranyérem lóghatott már a nyakában, amelyeket iskolai, valamint megyei úszóversenyeken méltósággal kiérdemelt.

Tóthbé, miután minden izmát, s szinte agyát is megfeszítve sikeresen felhúzta barátját a meredek, ragadós agyagpartról a folyót szegélyező fák közé, kapkodva összeszedett egy nyaláb száraz gallyat és tüzet gyújtott. Dohamárt szorosan a tűz mellé ültette, nyers ágakból ruhaszárítót tákolt és néhány nappal később már maga sem emlékezett, hol és hogyan kapta el azt a kecskebékát, amelynek combját vadhagymával ízesítve, agyagba burkolva megsütötte a parázsban. Tény, hogy amikor Dohamár ruhái megszáradtak és felfalta az egyik ízletes békacombot, felállt a rögtönzött tűzhely mellől, majd Tóthbéhez lépett, átölelte és azt mondta:

- Én téged akarlak barátomnak, mindig… az életem végéig!

- A szentségit, a nővéremet nem akarod? - kérdezte durván Tóthbé, aki az átélt stressz hatására csak most kezdett el igazán remegni. Előbb a gyomorszája tájékán érezte az ismeretlen, fura bizsergést, később egész testét átjárta valami zsibogó remegés, amely után némi félelmet is érzett. Az előtt soha. Magabiztos, vakmerő gyerek volt.

- Bolond vagy te – mondta halkan Dohamár –, pakoljunk és menjünk haza!

Dohamár és Tóthbé még évtizedeken át barátok maradtak. A gimnáziumi érettségi után Dohamár anyagi és családi gondok miatt nem folytathatta tanulmányait, ezért pincérnek szegődött s két év múltán ezen „úri” szakmából vizsgát is tett. Tóthbé sikeresen beiratkozott a Képzőművészeti Főiskolára. Ezután éveken keresztül csak a nyári szünetekben találkoztak.

 

Ilyenkor nyáron, éjféltájban, amikor Dohamár a Piros Csizma vendéglő pincére hazatessékelte a későig iszogató és kártyázó törzsvendégeket, lehúzta a redőnyöket, bezárta az ajtót és elmosta a poharakat, valamint letörölte a söntést, Tóthbé leemelte a söntés pultjáról a telefonkészüléket és tárcsázott. Az ügyvédnő férjét, Alighanem Jánost hívta.

- Adjisten, várunk! - szólt a telefonba Tóthbé.

- Ha vártok, akkor jövök – mondta az ügyvédnő férje, akit a helybeliek nem igazán ismertek. Vidékről jött, benősült a faluba. Csendes, nyugodt fiatalember volt, akinek állandóan barátságos mosoly ült a szája szegletén. Így vezetéknevét csak felesége rokonsága ismerhette, a falu lakossága pedig a keresztnevében sem volt bizonyos. No, mindez mellőzhető is lehetne Dohamár történetében, ha nem Alighanem János lett volna a harmadik játékos a preferánsz kártyajátékban. Azonban térjünk vissza történetünk egyik 1988-as nyarára, amikor a három huszonéves fiatalember június utolsó hétfőjén megegyezik egy háromszáz pontos preferánsz játékban, s abban is, hogy hetente három alkalommal játszanak majd, zárás után legalább hajnalhasadásig, vagy ameddig kedvük tartja, illetve amíg Klotild, a pincérnő meg nem érkezik, aki családanya révén csak délelőtti „műszakot” vállalt, s reggel nyolc órakor hazaparancsolta a kártyázókat.

A leggyengébb játékos Dohamár volt, aki, talán félénk természete miatt, licitálni sem igen mert. Más szóval, nem tudott blöffölni. Fájdalmasan őszinte ember volt. Azért időnként mégis mellé szegődött a szerencse. Ilyenkor betlit, vagy ha laposztáskor neki jutott valamelyik szín hat lapja, akkor kézből játékot jelentett be. Szanadut talán csak kétszer játszott életében, ugyanis a szanadu játékban nincs adu. Adu nélkül a játék ugyan izgalmasabb, de nem az ő számára. Történt egyszer, hogy a fiúk biztatására vállalta a szanadu játékot. Tóthbé és Alighanem János feltárták lapjaikat, hogy Dohamár is láthassa, mennyire pocsék náluk a lapjárás. Dohamár másodszor életének egyik jelentős epizódjában nyert adu nélkül. Akkor senki sem segített neki, egyedül döntött. Úgy tűnik, néha mégis történnek csodák, vagy a mélyen hívő ember valóban Isten kezében van.

A naptárak 2015. január ötödikét jeleztek, s Dohamár, az Orlovacsa Gyógyfürdő és Szálloda főpincére ezen a napon pontosan ötven éves volt. Január ötödikén Dohamár beosztottja, egyébként kedvelt munkatársa, a negyven éves Dorothea élénkpiros rúzsos mosollyal nyújtotta át neki az igazgatóságról érkezett, fehér borítékba zárt felmondást. Hétköznapi magyar nyelven fogalmazva, Dohamárt minden előzetes figyelmeztetés vagy értesítés nélkül kirúgták a munkahelyéről. A fehér boríték tartalmának eldobása után Dohamár enyhén szédelegve lépkedett a Szálloda halljában. Amikor, akár egy tapasztalatlan kisgyerek, aki először kerül szembe a forgóajtó varázslatos és félelmetes működési mechanizmusával, végre kilépett az enyhén mocsárillatú, de mégis tiszta levegőre, a valamikori betyárvilág nádövezte szabad világába, megkönnyebbülten lépegetett előre. Bohócos hódolattal köszöntötte az út mellett hajlongó száraz nádszálakat és a távolabbról integető, szürkén csillogó szamártövis elszáradt virágait. Amikor kiért a főútra, stoppolni kezdett. Szerencséje volt, a harmadik gépkocsi Dohamár szerint, egy Lada Samara vezetője megállt. A középkorú férfi, ahogyan ő mondta, galambjait röptette Nyugat-Bácskában s most haza, Csókára igyekezett. Amikor megérkeztek, Dohamár benézett a Hotelba. Pincér kollégáját ugyan nem találta ott, de egy másik szállodai alkalmazott felajánlotta, hogy nagymotoros kerékpárján elviheti őt Kikindára. Itt azután sínbuszra ült és hosszú, álmosító zötykölődés után végre hazaérkezett Becskerekre. A vasútállomásról egyenesen barátjához, Tóthbéhez vezetett az útja.

Tóthbé láthatóan megörült barátjának, habár január elején bárkire gondolhatott, aki meglátogathatná, csak Dohamárra nem. Azonnal kávét főzött és egy liter Szürkebarát is előkerült valahonnan, Dohamár kedvéért, Tóthbé ugyanis télidőben inkább a tömény italokat kedvelte.

Dohamár életében most is egy kisebb csoda történt. Lelki barátja egyetlen szóval sem szakította meg mondandóját, mint tette azt korábban, sokszor. Amikor Dohamár pontot tett története végére, hosszú, fura csend következett. Csak bámultak egymásra, akár borjú az új kapura. Végül Tóthbé törte fel a hallgatás dióhéját.

- Tudod, komám, mi erre a jogorvoslat? Most jól berúgunk, holnap este pedig lejátszunk egy száz pontos preferánszot!

Dohamár csak bólogatott, majd így szólt:

- Legyen, egészségedre, komám! - mondta és fenékig ürítette borospoharát.

Másnap estére Tóthbé mindent megszervezett. Az ügyvédnő férjének, Alighanem Jánosnak játék közben mesélte el Dohamár kirúgásának történetét. Az ötödik osztás után Alighanem János így szólt:

- Na, most álljunk meg!

A másik két férfi csalódottan nézett Jánosra.

- Nem a játékra gondoltam – folytatta az ügyvédnő férje. – Eszembe jutott valami, talán fontos lehet! A feleségem jól ismeri a régió főügyészét. Úgy tudom, hogy az Orlovacsa szálló a város önkormányzatához tartozik, az pedig a régió központja is. Szerintem vissza kell menned a helyszínre!

Tóthbé és Dohamár szinte egyidőben kezdett el hahotázni, majd néhány másodpercig jóízűen röhögtek. Amikor abbahagyták a nevetést, Tóthbé szólalt meg elsőnek.

- Mit képzelsz, János, Dohamár nem egy elvetemült bűnöző, aki visszatér a helyszínre! Egyébként tudjátok, hogy a preferánszot francia rabok találták ki. Egy halálraítélt utolsó kívánsága az volt, hogy rabtársaival lejátsszon még egy partit, persze a hatóság emberei nem tudták, hogy egy parti preferánsz hónapokig s talán évekig is eltarthat.

- Valószínű, hogy így igaz, de nem erre gondoltam – mondta az ügyvédnő férje. - Az ügyész egy megszállott preferánsz játékos. Kihívod őt – fordult Dohamár felé János – egy rövid játékra, s ha nyersz, utána fog nézni a dolgaidnak, mert hiszen magad sem tudod, milyen okkal rúgtak ki!

- Ebben lehet valami fifika – motyogta Tóthbé.

 

Egy héttel később Dohamár visszautazott a „helyszínre”. Alighanem János feleségének beavatása eredményeként, az ügyész már várta érkezését. A főpincérnek annyi feladata volt, hogy a játék kezdete előtt megegyezzen az ügyésszel, hány pontos lesz a játék. Az ügyész azt javasolta, hogy a harmadik osztás utáni játék pontértéke legyen a döntő. Jelenleg ennyi időt tud szakítani Dohamár ügyére, vagyis arra, hogy a főpincér győzelme esetén hajlandó lesz utánanézni, hogy Dohamár kirúgásának van-e jogi alapja. Amikor a tágas nappali szobában elfoglalták helyüket a kártyázó asztal mellett, Dohamár összeszedte minden erejét és bátorságát, majd így szólt:

- Ügyész úr, Ön azt mondta, a harmadik játék után fog dönteni ügyemben. Arra szeretném emlékeztetni, hogy három a magyar igazság és a negyedik a ráadás. Kérem tisztelettel a ráadást is, valamint örömmel töltene el, ha tudhatnám, ki a harmadik játékos!

- Dohamár úr, kérésének azonnal eleget teszek. A harmadik játékos a feleségem. Ám ha elfogadom a ráadás játékot is, akkor az osztó természetesen a feleségem lesz!

- Köszönöm, uram – mondta Dohamár –, s mivel ilyen nagylelkű velem, elárulom Önnek, hogy a ráadás játékban mindenképpen szanadut fogok játszani!

- Dohamár, Ön vagy nagyon vakmerő, vagy nagyon buta – mondta csendesen az ügyész.

Amikor az ügyész felesége megjelent és kifinomult mozdulatok sokaságának kíséretében helyet foglalt a hatalmas társalgó kártyázó asztalánál, Dohamár szívritmusa felgyorsult, s ettől kezdve három szót ismételgetett magában: koncentrálj, csend, fapofa; ugyanis azonnal felismerte azt a szőke hölgyet, akit az Orlovacsa Szállodában szilveszter nap délutánjától az új év harmadik napjának éjszakájáig látott, akire akaratán kívül is különös figyelmet szentelt, akit a nép nyelvében és tudatában pártunk és népünk főnöke, vagy ki a csodájának az oldalán látott. A nő mosolygott, sárgán, akár aratás után a búzatarlók a harmattól csillogó napsütötte reggelen. Bal kezét lágy mozdulattal Dohamár felé nyújtotta. Dohamár kissé meghajolt és csókot lehelt a nő kézfejére. Ezután mindhárman helyet foglaltak. Az ügyész felesége kezébe vette a vadonatúj magyar kártyapaklit, többször megkeverte, majd osztott. Még mindig mosolygott, s csillogó szeme mély örvényként csábította Dohamárt a „halálugrásra”. A szemében örvénylő vágy hasonlatos volt a szirének énekéhez.

Játszik velem, mondta magában Dohamár, és cinikusan hozzátette: nem hiába van nekem „bécsi iskolám” és egy év londoni tapasztalatom, ám ettől eltekintve, koncentrálj, csend, és fapofa! A játék alatt a „Milyen volt szőkesége...” hol kimeresztette örvénybe csalogató kék szemét, hol csak redőnyi rést hagyott szempillái között. Dohamár minden kísértésnek ellenállt. Nem hiába maradt megrögzött agglegény.

A ráadás játék után a nő, Dohamártól kedvesen bocsánatot kérve, félrehívta férjét. Amikor az ügyész visszatért a kártyázóasztalhoz, így szólt: Dohamár úr, megbocsátom Önnek azt az egy fogást, amely nem tette lehetővé a győzelmét, és utánanézek az ügyének!

Néhány nappal később a főpincér már megértette és el is könyvelte az ötvenedik születésnapjára váratlanul kapott különös ajándékot, amelyet nem a csillagok állásának köszönhetett, habár Einstein óta, a világon minden relatív.

  
  
 

N. Czirok Ferenc (Zenta, 1956) költő

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.