Próza

Görhöny

Az ötvenes évek elején nehéz idők jártak a falusi emberre. Különösen arra, akinek úgy egyébként lett volna mit a tejbe aprítania. Akire rásütötték a kulák bélyeget, jobban tette volna, ha meg se születik. Az állatait elhajtották adó gyanánt, s még a padlását is lesöpörték, mert az utolsó szem búzájára is szüksége volt a proletár államnak. Ha szerencsés ember volt, megúszta ennyivel. Ha nem, kilakoltatták a házából valami ócska melléképületbe, s a tisztaszobájába beültették az egykori cselédjét, vagy hoztak valahonnét egy sokgyerekes, megbízható proletár családot. Akit még ennél is osztályellenségebbnek ítéltek, lerakták a Hortobágy kellős közepén, vagy Recsken jelölték ki az átmeneti szállását.

Internacionálé

Reggel a pszichiátrián. A rácsos ablakokon túl téli sötétség.  Hypószag. Egy-két beteg szédeleg a frissen felmosott folyosón. Rekedt morgás valahonnan:

– A rák egye ki… összemászkálják itt nekem…

Félórája volt osztályátadás. Az éjszakás nővérek hazamentek. A nappalosok, Márta és Karola a tálalóban. Reggeli osztáshoz készülődnek. Emelgetik a teával teli badellákat, nagyokat nyögnek közben. Márta harminc, Karola huszonhét évet húzott le ezen az osztályon. A tálaló ajtaját tárva hagyták; fél szemük mindig a folyosón.

– Fel, fel, ti rabjai a földnek…

Egy potenciális útbaigazítás

Mit téblábol idekint? Merre tart? Csakúgy itt koslat az információs szupersztrádán?
Ja, hogy eltévedt...
Mindjárt mondom az utat.  
...Ha jobban jobbra tekint, láthat pár elejtett mondatot, ha felnéz, láthatja, hogy arra nincsenek szavak. Ha középre tekint, sorok közé esik.

...Azt meséltem már, amikor íráson kapták a szép szavú írót? Nagyon jó sztori, majd egyszer elmesélem. Ez a szép szavú író nagyon szereti az esti Budapestet, szerinte olyankor az épületeknek arca lesz. Ez a szép szavú író nagyon szeret kényelmetlen kérdéseket is feltenni, szinte bárkinek: „Milyen gyakran szokott ön lopni? Ön kiment már a divatból? Ön kiváló konfliktuskezelő? Versenyképes a fizetése? Ön elvált? Ön enervált? Ön agilis? Ön teátrális? Ön normális? Ön munkaerő? Ön összeegyeztethető a cég profiljával? Önnek egy főre esik a jövedelme? Az Ön világa való? Ön számottevő? Ön nyílt forráskódú? Ön kiszolgáló?”

Gerinc – 1. rész

Sétáltatjuk a harci kutyát

Én akarom vezetni, pedig nem az enyém. Állandó vita tárgya, hogy harci kutya -e, szerintem az. Egyszer sarokba szorított és morgott, amikor csak a konzerv felét adtam oda. Megosztja az embereket, van, aki szerint csúnya, mások szerint aranyos. Szerintem érdekesen aranyos. Húz a harci kutya, kifelé a kapun, néha nagyot ránt. Vigyáznom kell, nehogy a kocsik közé rohanjon. Körbetekerem csuklómon a pórázt. Hárman sétálunk, a kutya szorosan mellettem. Látod, így kell a kutyát nevelni, mondom. A feje legyen egy vonalban a gazdája lábával. A volt nejeddel elcsesztétek, úgy kezeltétek, mint egy csecsemőt, akinek minden szabad. Németjuhászom volt, kutyaformájú kutya, pontosan tudta, hol a helye. Nem nyivákolt az ölemben folyton, kinn volt az udvaron.

Termosz-kávé I.

Azon a szerda estén, valamivel nyolc óra után, a város lakói az eget vizsgálták hitetlenkedve. Mintha valami jelre vártak volna, megerősítő bizonyosságra. Az élet megállt, a forgalom is elcsendesedett, mintha a város piros lámpát kapott volna az idő egy forgalmas kereszteződésében. Távoli mennydörgés moraja visszhangzott a hegyek felől, a szél is feltámadt pár percre. Ernyedt függönyök lebbentek meg lustán, fáradtan. A házak előtt a fák félig elszáradt levelei zizegtek kicsit. A baljós dübörgés közeledett és már fellobbantak a villámok is. A hangtalan szellő elült, a levegő megsúlyosodott, és akkor kitört a vihar. A szél rázta a fákat, a vezetékeket, és általában mindent, ami az útjába került, a villámok éles lobbanásokkal vették célba a magas épületeket, a mennydörgés szinte folyamatossá vált. Aztán megnyíltak végre az ég csatornái, hatalmas cseppekben ömlött az eső; az aszfalt szinte sistergett, amikor végigvágott rajta ez az özönvízszerű, hideg zivatar. Az emberek féktelen jókedvre derültek, fellélegeztek és nevettek egymásra. Úgy tűnt, mintha újjászületett volna a mindenség. Amikor az eső elállt, felragyogtak a folyómenti utak fényei, a házak ablakai a csillagokhoz vezető fénylő lépcsőkké váltak. A város zihálva lélegezni kezdett a huszonnégy napig tartó hőhullám után. Mindenki azt hitte vége ennek az afrikai hőségnek, anélkül persze, hogy tudta volna, milyen az afrikai hőség. Éjszaka elállt a szél, a nap már kora reggel pokoli erővel tűzött, az utcák felforrósodtak. Az enyhülés nem tartott tovább, mint az éjszakai sötétség, a város lakói pedig ismét káromkodtak és izzadtak. Kénytelenek voltak arra összpontosítani, amire már egy hónapja. A hőségre.

PÉK BUCIJA

Hideg napok után kora nyári idővel kapott orvoslást az ősz. A peremváros elaggott részeit részeg kerítések zárták, tövükben kihűlt a lósóska, a dermedt pocsolyák a kertekig hullámzó mező vak szemeinek tűntek. A felengedett föld párát pipált a horpadásban. A rőt völgytorok sziklapengéjét, mintha tűz edzette volna kékesfehérré. Vallery cipészmester padlásszobája ablakából pásztázta a kaszált, színét vesztett réteket. Felismerte az illatokat, amiket a szél sodort, úgy érezte, bensőjét betölti a tücskök cirregése. Néha, amikor már annyira fájt a háta, hogy a válla lehorgadt, napközben is felkapaszkodott ide, s néhány percet a távolba merengett. A nap a háztetők alatt bujdokolt, s alighogy a tűzfal mellől kikandikált, a fák nyúlt árnyékboronája csíkozta át a tájat. Az ikerdombot sárga, barna, vörös pöttyökből összefércelt ősz takarója borította, Vallery azt képzelte, hanyatt dőlt óriás térdei.

Légy a borsólevesben

A légy szép nyári napra ébredt. Nyújtózkodott, jól megtornásztatta mind a hat lábát, fejkörzést végzett, átmozgatta a potrohát is, majd kirepült a konyhába, hogy reggeli után nézzen. Az asztalon morzsát sem talált, a házigazda lefekvés előtt alaposan kitakarított. A légy pechére, vendégeket vártak, ezért csillogott-villogott minden.

A légy néhány hónapja költözött új otthonába. Korábbi főbérlője egy tisztaságmániás asszony volt. Állandóan fertőtlenített, undorodott a rovaroktól. Ha meglátott egyet, irtószer, vagy légycsapó után nyúlt. „Kész életveszély volt vele az együttélés” – panaszkodott a légy egy interjúban. Arról kérdezték, mikor találkozott utoljára a főbérlőjével, tud-e arról, hogy ellenségei lettek volna. A nőt ugyanis egy tányér levesbe borulva találták meg a szomszédok. Belefojtották az ételbe. Borsólevest evett, amikor meglepték. Fejét addig nyomták a tányérba, amíg megfulladt. A légy jót vacsorázott az asztalon felejtett levesből, amikor a helyszínelők magára hagyták. Másnap összecsomagolt, és elköltözött. Apróhirdetésben talált szobát. Azt mesélte új főbérlőjének, zavarta, hogy valaki meghalt előző lakóhelyén, ezért szedte a sátorfáját.

Tükörkép

Nézek a tükörbe, nem hiúságból. A bevérzéseket nézem a szememen. Magas vérnyomás, vagy fojtogat valami belső késztetés. Sápadt vagyok. Nem egészséges ez a szín, és a kontraszt is zavar. Tudom a válaszokat, nem csak a kérdések jönnek elő, ki tudja honnan?

A lány megtöltötte a poharát, és leült az ágy szélére. Lassan, kortyolva itta az erős italt, érezte szétárad benne, minden tagja zsibbadni kezd. A fiú nézte, ahogy elernyed a teste, és hátradől az ágyon. Odament hozzá, betakarta. Ez volt az utolsó pohár. Minden este így alszik el. Reggel fáradtan ébred, kiábrándultan. Csak az a néhány pohár erős ital minden vigasz, csak ez bódulat képes feledtetni a tragédiát, ideig-óráig. Nem sok.

Űrszonda (hagyaték)

Hallom, el akartok távolítani, pizseléim! Nincs több böllenkedés, megvíttatok? Megvan a nagy, pártokat egyesítő akarat? Hát örülök neki! Ötven éve mutogattok itt engem, pedig nem vagyok én se csepűrágó, se angol királynő, de még egy darab szent kéz sem vagyok.

Ötven éve még azt akartátok, hogy jobb legyek, mint az a new-yorki fehérnép és ne pipicslámpát emeljek a városotok fölé, mert az világít a sötétben, de gyújtogatni is tud. Azt mondtátok, pálmaág viruljon a kezemben, mert az áll közel a magyar néplélekhez, az az istenfa, a fény, az alkotás, a gazdagság meg a győzedelmes, halhatatlan élet jelképe...

A gyilkos

Az anyai nagyanyám húga volt. Több késszúrással megölte Jancsi nevű élettársát. Előtte egész nap veszekedtek. Látták őket több kocsmában is a faluban. Hét évet kapott. Kalocsán ülte le. Szabadulása után pár hónappal öngyilkos lett. Mesélték, kiskoromban sokszor az ölébe vett, játszott velem. Egy régi fotót is a kezembe nyomtak róla. Alacsony, göndör hajú, szemüveges nő. Halványan mosolyog.

Ezerötszázhúsz forint

Egy középkorú hölgy tetőtől talpig fekete ruhában ment be a könyvtárba. Mikor sorra került, két könyvet húzott elő a táskájából, és a pultra tette.

– Tudja, ezeket még a fiam vette ki – kezdte mesélni a történetét. – Kötelező olvasmányok az iskolában. Nagyon okos, önálló fiú volt. Nem is tudtuk, hogy kellettek neki, minden ilyet maga intézett. Nagyon ügyes volt. Három hónapja hunyt el. Csak át akart menni a zebrán. Részeg volt a sofőr. Komolyan, milyen ember az ilyen?! Reggel kilenc órakor már részeg volt. És persze volán mögé ült. Mindegy! Nem akarom untatni. Nem tudtunk róla, hogy nálunk vannak ezek. Csak ma reggel találtuk meg. Fogalmam sincs, hogy hol lehet az olvasójegy. Azt nem találtuk.

                            Automaták

Mintha egy burokban lett volna, egy test burkában. Olyan távolról jutottak el hozzá a képek, a zajok, egy másik világ jelenségei, mintha semmi köze nem lett volna hozzájuk.

Úgy érezte magát, mint egy automata, de nem egy érzések, érzelmek nélküli gép, hanem egy lélekkel megáldott-megvert automata. Az alkotó, aki valamikor a lelket lehelte belé - képletesen szólva - már nagyon messze járt innen, teremtményét mintegy magára hagyva. Nem is volt rá szükség, hogy állandó felügyeletet gyakoroljon felette, hiszen önmagától is működött, egészen addig, amíg a belé írt program szerint le nem járt az ideje.

Egészen természetesnek érezte, hogy vannak érzelmei. Most is, amikor burokban volt, egy test burkában. Állt a napsütésben, és a havat nézte, ahogy szikrázik rajta  a fény. Csak egészen távolról hallotta a búcsúztató beszédet, pedig a búcsúztató elég hangosan, és érthetően beszélt.

Édesmindegy

Te mama! Mostanában annyit szentségelnek és kurvaanyádoznak az emberek, hogy nyugodj békében, de ez már mégiscsak sok. Mert a szentségelés még elmegy, istenből van elég, ha jól számolom, négy, de anyából csak egy van. És bocsáss is meg, hogy soraimmal zavarlak haló poraidban, és mondtad is, hogy majd eszembe jutsz, ha meghaltál. Ami akkor inkább rossz dumának tűnt, vagy legalábbis övön aluli ütésnek, mert gyerek voltam. Hogy is mertem volna leminősíteni a te gyengéd, ugyanakkor erőteljes nevelési praktikádat. De erős volt tényleg, és valahogy… fenyegető. Az, persze, bár szerintem nem illik egy gyereket azzal fenyegetni, hogy itt hagyjuk egyes-egyedül ebben a nagy büdös világban. Éjszakában. Mert mintha, sőt biztosan, mióta az eszemet tudom, ezzel fenyegettél, no, nem mindig, de akkor, pontosan akkor, de akkor mindig, ha önálló, apró lépést akartam tenni. Kifelé. De most már megértelek. Te engem kaptál. Kaptál apámtól, mondta is neked, hogy majd én leszek a támaszod, ha megöregszel. Nyugi. Nem kell mindjárt abortuszbizottsághoz rohanni, szégyenkezve, a megbánás könnyeit törölgetve.

És lehetséges az, hogy miután az ember elalvás előtt eloltja a lámpát, és még egyszer kitekint az ablakon, a szemközti ház tetején egy árnyat pillant meg?

És az az árny ott guggol az antennák között, egy hosszú bottal néha felnyúl az égre és óvatosan megpöccent egy-egy csillagot. Aztán maga mellé fekteti azt az égig hatoló fütyköst, megigazítja kalapját, majd lehajtja fejét, és hosszú percekig mozdulatlanul mered maga elé.

Kis szekeres, nagy szekeres

András kivágta a vasajtót, Dezső bekormányozta a fatengelyes szekeret az udvarra. A frissen zsírozott kerékagyról csöpögött le a tavatta — itt így nevezték a kocsikenőcsöt.

Érdekes, a helyi zöldség-gyümölcs idényáruda a gyereklerakat udvarán, az óvoda épületével szemben helyezkedett el.

— Na, ugorj fel, oszt’ mutassuk meg, ki a legíny a gáton!

— Mék gáton, te?

— Eztet csak úgy mondják. Na, mosmeg szóni kéne Icuka néninek, hogy megjöttünk. Te András, ezek a kis porontyok szeretik a paradicsomot, nem?

— Honnét tudjam, rígen vótam ilyen apró kölyök.

— Dedósok, gyertek enni!

A gyerekek nekilódultak, és örömteli mosollyal nyúltak a paradicsomok után.

Levelek a Pokolból (4)

Igen tisztelt Mr. Hyde,

semmi sem jogosítana fel erre a cselekedetre, ha nem számítanám őszinte segítőkészségemet. Remélem, megbocsátja e magatartásomat, amennyiben kézhez kapja levelem. Édesapám, néhai Alexander Brown, tekintélyes táblabíróként működött a Londoni Királyi Bíróságon. Ez év áprilisában a legnagyobb bánatunkra hirtelen halálozott el. Nem szeretném családi ügyekkel fárasztani becses elméjét, ám apám gazdag hagyatékában Édes jó anyámmal találtunk három rejtélyes levelet az Ön nevére címezve, igen tisztelt Uram! Jószerével kinyomoztuk az Ön valódiságát, kérem ne sértődjék meg ezen szó hallatán, nem volt oly egyszerű, midőn Édesanyámmal ezt előszörre elgondoltuk.

A büntetés

Apám gyakran büntetett, ha valami rosszat tettem, és én miért ne tettem volna? Öcsém sem volt egy angyal, ketten egyenesen a pokol leggonoszabb ördögeit is elő tudtuk adni, apám nem kis bosszúságára. Történt egy alkalommal, hogy nem volt kedvünk iskolába menni. Közel volt a nyár, én pedig ebben az évben ballagtam. A középiskola még elérhetetlen távolságban volt, a végzős osztály pedig ilyenkor már unatkozik, a tanárok történeteket mesélnek, kiszínezve, meg-meg toldva gyerekkori élményeiket. Amolyan intelem félének szánják ezeket a tanulságos történeteket, útravalónak. Ehhez nem volt kedvem, öcsém pedig mindenre kapható volt. Unalmában kimászott az első emeleti párkányra, én pedig rácsuktam az ablakot. Nem akartam én, hogy baja legyen, de olyan jól mutatott az első emeleti ablakban.

BOLONDOK, MINT RÉG

A sárszag reggelre sem illant el a férfi ruhájából, ugyanolyan intenzitással érezte a szék körül, ahová este levetette. Aznap az esőcseppek szinte vízszintesen vertek rá. Több irányból rontó szél cudarul ropogtatta a fákat, az északkeleti, mintha királyuk lenne, bőgve fiatal törzseket hajlítgatott. A hangot taszigálta az erdő, visszhangját lerántotta a lapály tujái közé. Ahogy felidézte az emléket, többé nem fülelt a fürdőszoba irányába. A harisnyanadrágot térdnél megcsípte, és rásimította a combjára. Miközben a könyves vitrin üvegén szemlélte magát, abbamaradt a zubogás. Nem eszmélt időben, bal lábáról rángatta le a harisnyaszárat, amikor belépett Aisa.

– Te felvetted a harisnyámat?!

– Csak egy pillanat volt.

– Egy pillanat? Akármennyi is volt.

– Nem az, aminek látszik.

Ritkán itta tisztán

Ritkán itta tisztán, marta a torkát az olcsó bor, a kommersz, lassan 60 éve. Koszos zubbonyából egy kétszázast lökött a pultra, majd görcsös ujjaival átfogta a poharat.  Az Öreg nem beszélt soha, megtűrt bolond volt, de valójában senki sem ismerte igazán. Szájához emelte a poharat, amikor tekintete megakadt a kezén. Igazi, munkától kérges ember keze… Szólni lett volna kedve, jelenről, tervekről, mégsem szólt, minek is, hisz neki csak múltja van.

Az a nap is úgy indult, mint a többi, amíg meg nem találta a meghívót. Amikor Pablo kibontotta a borítékot, még nem sejtette, hogy ennyi szomorúság várhatja egyetlen lapon. A díszítés nélküli, szolid invitálás arról szólt, hogy aktuális osztálytársa Kelman Kauldi tárgyilagosan meghívja Pablo-t az előre eltervezett, megfontolt szándékú öngyilkosságára. Kelman... Kiváló ellenálló, kiváló tanuló, kiváló beváló. Kelman leírta, hogy elege van ebből a kilátástalan állapotból, nincs értelme a lázadásnak, nincs értelme az életének, és satöbbi, és ma délután négykor gyilkos bürök főzetet fog fogyasztani. „Utolsó italomra, s utolsó lélegzetemre gyere el te is. Lesz kávé, lesz aprósütemény” – zárta sorait a hamarosan néhai barát. A gyász olyan hülye ízű...