Próza

Farkas Molnár Péter: Regényrészlet II.

A fickó arca, mint a fenyőfák törzse. Csupa szürke és vörös, tele repedésekkel. Az orrával sajtot lehetne szeletelni. A haja – már ha beszélhetünk hajról –, néhány sárgásszürke tincs, szorosan a koponyájára ragadva. Alaposan megbámul, bólint, közelebb jön. Nem szól, csak állával bök a szék felé. Nem szólok, csak megvonom a vállam. Ez tetszik neki. Leül, mosolyog. A szeme színe, akár a frissen fagyott jég.
    – Honnan jött?
    – Magyarországról.
    Bólint. Ha onnan, hát onnan. Iszik, kézfejével törli meg a száját.
    – És? Mi újság arrafelé?
    Muszáj röhögnöm. Itt ülök a világ vége után három megállóval, a semmi kellős közepén. Fogalmam sincs, milyen messze van Magyarország, még azt se tudom, melyik irányban.
    – Honnan tudhatnám? Elég régen eljöttem.
    Bólint, kortyol, szájat töröl. Néz rám egy ideig, mielőtt megkérdezi:
    – Milyen szél fújta hozzánk?

NEM MEGYEK MÁR SEHOVA

Vilmos, felvett nevén, Valamikoris az áruház zenei részlegén böngészte a legújabb kiadványokat. Megforgatta Handel Teseójának kékkeretes papírtokját, latolgatta, mikor tudná megvásárolni, amikor a szemben lévő cipőosztályon dühödt hang vonta el a figyelmét: az elárusítónő egy agyonnyűtt cipőt emelt melle magasságába, és megkérdezte a nézelődőktől, nem valamelyiküké-e, amit a kezében tart. Nem kapott választ, a hallgatás még inkább felingerelte.

– Senkié? Mert itt volt a polcon, valaki idetette.

Áprilisi Géza

Vízzi a női részleg teraszán ücsörgött ezen az álmos délutánon, kilátásba helyezett szabadulását várta, élvezve a kőrisfák és a rácsok árnyékát. Az emeleti terasz óriási madárkalitkára emlékeztetett, amelyet a földszinti átkötőfolyosó tetejére helyeztek. Csaba „nővér” vitte magával a férfi zártosztályról, „sziesztázni” A kis uzsonnaklubot gyarapította még egy ápolónő a női részlegről, és egy Vízzihez hasonló státusú, szabadabb mozgást élvező nőbeteg. Römiztek. Mi mást tehettek volna? A fülledt kórtermeket megtöltötte a nyugtatóval kezelt páciensek hortyogása, a környező magyalbokrokról nektárittas méhek zümmögtek be felderítő repülésre, az osztály ügyeletes macskája jóízűen durmolt a sarokban. A körülmények ideálisak voltak egy kis kártyázáshoz és beszélgetéshez.

– Volt itt egyszer egy nagyon különleges betegünk, egy fiatal fiú, Áprilisi Géza. Hallottatok róla? – kérdezte a társaságot egy lezárt parti után Csabi.

Hát honnan hallottak volna? Még az ápolónő sem hallotta hírét sem.

– Nos, akkor elmesélem – tette a paklit az asztalra Csabi és kortyintott egyet szolgálati teásbögréjéből.

Kis keresztényi koporsóban forgás

Hát jó. Legyen meg. Legyen meg Isten akarata. Hiszek. Hiszek, mert muszáj. Miattad muszáj lesz hinnem a lélekvándorlásban. De várjál csak, de tényleg, én a lélekben sem hiszek. Hát hogy is fog vándorolni nekem az, ami nincs. De neked biztos, a te férjed lelke az biztosan vándorolni fog.

Mert a forgás az kevés lesz. Nekem legalább is, mert még munka után is fel tudtál dühíteni vele, a férjeddel, a halottal. Pedig meló után én már nem bírok semmit csinálni, csak ülök elnyúlva a buszon, mindennel megbékélten. Már-már könyörögve, kérve a világot, hogy nekem bármi, bárhogy jó, csak egy kicsit, egy darabig ne kelljen csinálnom semmit, ne kelljen mondanom semmit. Én, kérlek szépen, lehet, hogy még az ördöggel is lepaktálnék egy, egyetlen szemhunyásnyi nyugalomért.

APRÓPÉNZ A HOMOKBAN

Idegen földön, külországban, autóstopos, célszerűen céltalan csavargás közben az ifjú ember még inkább keresi a társakat, a társaságot, az akolmeleget. Bizonyos helyeken és pillanatokban, ki tudja, miért éppen ott és akkor, össze is csapódnak hosszabb-rövidebb időre csoportok, általában az angol nyelv a kommunikációs alap, s ha kicsit döcögősen is, de eldumálgathat az úton levő, hogy ne érezze magát egyedül, ne legyen olyan elveszett a lelke, mint homokban az aprópénz.

Úgy heverészünk a napfürdőző nemzetközi bandában a francia Riviérán, bokáig a kék habokban, mint akik bizonyosak abban, hogy nem csak az a pár frank az övék a farmerzsebben, hanem a föl-fölhabzó indigókék tenger is, a koccanó cannes-i kavicsok is, a jachtok, a pálmafák, a levelezőlap-panoráma, Monaco és egyáltalán az egész napsütötte világ.

MagaNyuszója

Magának is szépet EgyetlenM,

képzelje, ahogy olvastam a levelét, rádöbbentem, elég volt, hogy megsajnált és távgondolt rám, máris minden elromlott tárgy megjavult körülöttem. Igaz, tegnap felhívtam a város összes alkatrészboltját, mire az utolsónál a kocsimról kiderült, nem lehet benne szakadt kuplungbovden, hisz hidraulikás. Sejtheti, mekkora öröm nekem, hogy már tudom, csak azért égett a műszerfalon az a piros lámpa, mert szomjas volt a kuplungtárcsa. Fel is buzdultam azon, hogy nincs is nagy baj, feleslegesen ijesztgetett, nem kell kiszerelni a motort, csak egy flakon kuplungolajat kell vennem. Ezért is jutott eszembe, hátha a mosógéppel sincs komolyabb gond. Nem szóltam hát a szerelőnek, én mentem le a mosókonyhába, és tüzetesebben szemrevételeztem az automata mosónőmet. Újra kiszedtem a szűrőt és jól belepiszkáltam a lyukba egy fakanálnyéllel.

Cigaretta és fontos művek

Az erkélyre csekélyen tűzött a Nap. Alatta az autók csendben haladtak el. Misi azt mondta legjobb barátjának, Zsoltnak:

– Túl sokat cigarettázol!

Éppen most gyújtott rá.

– Én író vagyok. Nekem ez létszükséglet.  

– Ne akarj rákos lenni!

– Nem akarok!

Aztán mélyet szippantott a cigiből.

– Valójában komoly dolog, amiről beszélsz.

– Tessék? – kérdezte Misi

        – Tudod még sok mindent nem írtam meg, amit meg akarok. De az idegességemet le kell vezetni. Ám nehogy az legyen ennek a vége, hogy idő előtt elpatkolok s nem lesz időm megírni a megálmodott műveimet!

– Hát akkor ne legyen létszükséglet!

Gina

Van neked barátnőd, melle körtét formáz, haja sötét, súlyos, hosszú, feneke oly feszes, hogy a nap ferdén jár, ha megy előtted az ágy felé, igen, délután Gina hunyorogva mondja a szex után, ma este vacsorára hívták. Az a nő kulturális szalont tart, összehoz embereket, lesz ott színész, irodalmi szerkesztő, egy férfi a minisztériumból, a pasas kisebbségi ügyekkel foglalkozik, és mondja még Gina, hogy jó, hogy hasznos lesz ez neki.
Belvárosi kávéházban ismered meg, Gina férfire vár, a férfi fontos helyen dolgozik, Gina állást akar kérni tőle, albérletére kell a pénz, a férfi nem jön, te odamosolyogsz, ő mosolyt küld vissza, meghívod, bor, lárma, whisky, még két whisky, Gina veled tölti az éjszakát. Lehet rajtam érezni, hogy kitéptem a roma szívemet? Ezt kérdezi Gina másnap reggel a konyhádban, te hallgatsz bódultan, Gina rántottát süt, énekel, marad. Veled. Nálad.

Mindenkinek megvan a maga '56-ja

A Hegedűs Gyula utca, és a Csanády utca sarkán állt egy szovjet tank. Apám a Csanády utcából igyekezett átjutni a Hegedűs Gyula utcában lakó nagyszüleimhez, hogy biztonságba helyezzen minket öcsémmel. Előző este egy akna robbant a szomszédos üres telken. A konyhába menekültünk, amikor meghallottuk a távoli robbanásokat. A vastag konyhaasztal védelmét kerestük. Játék volt ez nekünk, egy négyéves, és egy kétéves fiúnak. Mennydörgés, mondta apám, hogy megnyugtasson.

Mese az emberről, aki mindenkinek beszól

...Ilyen még hol nem volt? Nem az Óperenciáson túl él, de téged biztosan túl él ez a kurta farkú malac.
Egy verőfényes szerda reggelen a Mindenkinek Beszóló Ember kipattant az ágyból, nagyot nyújtózott, majd kaján vigyorral azt mondta:
– Tökéletes nap a mai, hogy mindenkinek megmondjam a magamét! Jogom van hozzá, mert én már mindent tudok, és mindent láttam! Rajtam kívül mindenki egy rossz vicc!
Szaporán felrántotta beszólogatós pulóverét, hozzá a kötekedő gatyáját, azzal uzsgyi, ki az utcára. Csendben meglapult egy fa mögött. Várta az alkalmat. A préda hamarosan meg is jelent, szomszédja, az a szemétláda, rosszul helyezte ki a szemétládáját! Kilógott az úttestre, legalább 10 centire! Oda is ordított neki:
– Hé, szomszéd, látom ám, mit csinál. Nem kéne bután kirakni a kukát! Ha egy kis eszed volna, beljebb húznád – majd vihogva elinalt.

Barátság

    Sok-sok évvel ezelőtt, amikor még csak akkora voltam, mint egy kölyökmacska, vagyis úgy öt éves, a szüleim elvittek egy nyáron a tengerpartra. Itt kezdődött el egy napon gyermekkorom egyetlen igaz barátságának története…

    A tengerrel az első pillanatban barátságot kötöttem, csak az volt a furcsa, hogy nem lehetett horgászni, mint a Dráván, ahová a nagyapámmal jártunk. A parton bokáig ért a víz, és a halacskák nem merészkedtek az emberek közvetlen közelébe. Viszont olyan csodára leltem a sekélyesben, amivel még nem találkoztam azelőtt. A homokban kagylók csillogtak! Nem is akartam már horgászni, csak új kincseimet rakosgattam naphosszat, hol a víz partján, hol meg az árnyékban.

    Énekeltem, mint mindig, ha egyedül voltam, és nem vettem észre a kislányt, aki már órák óta követett. Jött utánam a forró homokban, és gyűjtötte a kagylókat, mint én.

Regényrészlet

Haldoklott, és ezt persze tudta is. Nem izgatta különösebben. Zihálva kapkodta a levegőt. Hatvan évnyi dohányzás nem múlik el nyomtalanul, nem tesz jót a túlsúly sem. 
Volt ideje bőven, alaposan átgondolni az életét. Gyakran álmodott. Otthon járt a szülőfalujában. Papkert, Apácakert, Büdös-víz, Szeszgyári sor, Falu kertje, Klastromdomb. A Papkert valamikor Papok kertje volt, de a vidéki ember nem szereti a szócséplést. A falu határának legjobb földje volt a Papkert, aki itt jutott bármilyen kis, pántlika szélességű parcelléhoz, szerencsésnek tudhatta magát. De sokszor szedte le az öreg Góbor a körtefáiról! Ha a maga véleménye szerint túl gyakran, akkor bizony a fülénél fogva. Volt körtefa az ő kertjükben is, odahaza, a Szeszgyári soron. Vajon miért volt jobb ízű a Góborék fáján termett gyümölcs, ki tudja?

A varázsló

Megfogta a ficánkoló fehér nyuszi fülét, és előhúzta a kalapból. A közönség lelkesen tapsolt, de volt egy fiúcska a harmadik sorban, aki unottan ásítozott. Amikor a mágus eltüntette a partnernőjét, a rajongók felállva éljeneztek, csókokat és virágokat dobáltak a színpadra, ám a kisfiú a harmadik sorból fújolni kezdett.

Elindult a második felvonás. A varázsló arra gondolt, most aztán olyat mutat ennek az utálatos gyereknek, ami még az ő arcára is mosolyt karcol, amitől nem találja majd a szavakat, amitől vörösre tapsolja a tenyerét.

Dalí

Tibor betegszállító, akárcsak én. Néha összefutunk a kórházudvaron, ilyenkor váltunk néhány szót Hamvas Béláról,  Julius Evoláról, Luis Bunuel filmművészetéről. Legtöbbet ő beszél, nagy hangon, vadul villogó szemekkel, lelkesen hadonászva. Tibor verseket is ír, egyszer idézett is valamelyikből: „Menzeszed vérző olaj.” Tetszett nekem ez a sor, kérdeztem, nem gondolt-e még rá, hogy kiadassa a verseit. Soha, felelte, ő csak a maga örömére írogat.

Ma délelőtt az igazgatóságra siettem valami sürgős levéllel. Tibor a szülészet előtt állt, mikor meglátott, odakiáltott nekem:

Fapados találkozás

„Ember, bármily törékeny: lelki dóm vagy,
Vágyad, hogy az örök Istenbe olvadj

S boldog magasba zengjen orgonádon
A földi bánat és az égi álom!”

(Juhász Gyula: A dóm zenéje)

Egy február végi, hóvirágbujkáló délután történt. Én kedvenc vendéglőjéből távozott épp, majd mielőtt betért volna egy feketére, céltalanul kóborolt a Nagyerdő kopasz kocsányos tölgyesei között. Egy aprócska fénysugár is feltűnt, s érezni lehetett, amint az rügyfakasztó águjjaival cirógatta az eget. „Talán soha nem volt még ilyen áttetsző a természet” – gondolta magában Én. Általában nem tulajdonít nagyobb jelentőséget szürkekalapos hétköznapjainak, de ez a mai különleges volt: szökőnap. Leült egy nyirkos fapadra, de most annak nedvessége sem zavarta. Várt. Nem tudta, kire vagy miféle csodára: Godot-ra vagy egy rózsafodros, horgolt sálú nőre. Közben érezte azt a belső, lüktető, néhol melankóliába hajló, néhol ökörnyálröppenő-szállongó, súlytalan melódiát, amit Solvejg dala idézett föl benne. Ez a belső zenei élmény megnyugtatta, s közben eszébe villantak Schopenhauer szavai, melyek szerint: „az emberi agy veszedelmesebb az oroszlán körmeinél.” Félni kezdett. Az emlékezéstől. Hatvanéves múltjának tükörcserepei már régóta szétszórtan hevertek tudatában, és most félt, hogy eljön az idő, amikor telehold-kerekségű történetté állnak majd össze benne a tegnapok.

Elszakadás

Szerettem őt, hiszen most is szeretem. Fordított világban élünk, ahol mindenki más előnyt igyekszik kivenni a kapcsolatokból, ahol az idő megnyúlt tengelyén elveszik a realitás. Fojtogat a sírás, mert a veszteség nagy, de nem tudja magával vinni a történelemnek azt a kis darabját, amíg közösnek éltük meg a jövőt. Magamra öleltem. Éreztem szíve verését, hallgattam légzését, amikor alvásba süllyedt kicsi teste, és magával ragadott engem is a béke. Boldog jövő volt, ami közös létezésünk alatt megadatott. Ma elfordult tőlünk, és végleg magára maradt. Pedig csak értetlenül áll saját döntésének következményei előtt. Még csak azt sem mondhatom, hogy a szakítás mindennapos dolog, és az együttlét összekötő szövetén meghasadt terveket felejtse el, viselkedjen férfi módjára, tűrje a megpróbáltatást, amit rámért a gondtalan napok élvezete feletti feledékenység. A tanítás érthető, nem kell hozzá tapasztalat, csak értő módon kell kezelni, a logika értékkészletével. Két éve azzal állított be, hogy a fiúkat szereti. Na és, mondom én, mostantól könnyebb, nem kell hordani a terhet.

A hercegnő mosolya

A trónteremben felzengtek a harsonák, majd a király kihirdette a legújabb rendeletét: Kerek egy éve már, hogy nem látta a lányát mosolyogni, és féltette az egészségét; úgyhogy akinek először sikerül mosolyra bírnia a hercegnőt, az busás jutalomban részesül.

Közben egy kisfiú óvatosan rángatni kezdte egy szolgáló szoknyáját, majd mikor az közel hajolt, a fülébe suttogott:

– Anyu, kimehetek az udvarra játszani?

– Szaladj, de csak csendben! Ne zavard a felnőtteket!

A gyermek próbált halkan lépkedni, de a cipők kopogása mégis visszhangzott a csarnokban. Mikor újra csend lett, előlépett az udvari bolond. Először tréfákat mesélt, utána zsonglőrködésbe fogott, a végén elkeseredésében szándékosan elesett, de a hercegnő szája meg sem rezzent.

Négy mondat a gyaloglásról

Megyünk éjjel az utcán, nem is erre kéne jönnie, nekem már épp tisztul a fejem, valamit kéne mondanom, hogy ha már erre jött, nagyjából velem, akkor ne csak kussoljunk, hát, lesz egy ilyen esemény, mondom, teljesen fölöslegesen, egyikünket sem érdekli, de van ez a társalkodómodul az agyamban, ami néha bekattan, persze a legrosszabbkor, szóval, képzeld, egy lány megkeresett ezzel, még írt is rólam, hát na, milyen érdekes, istenem, ez minden, amit mondani tudok, tárgyilagosan szemlélem magam, mennyire szánalmas, hogy nincs ennél jobb témám, ami azt illeti, nekem lehet, hogy egyáltalán nincs témám, mindegy, most ezzel foglalkozom, mondom, erre kell készülnöm, tudod, nekem eléggé nehezen megy az ilyesmi, hogy emberek elé odaállni, hát (ma is félórát sétáltam, el a ház előtt, először azért, mert nem vettem észre a házszámot, de utána háromszor már csak azért, hogy jól meggondoljam, bemenjek-e, be tudok-e lépni, elszívtam két cigit, grasszáltam fel-alá, hogy leküzdjem ezt a kurva szorongást, nyomjam le a kilincset, csak addig kell koncentrálni, utána mindegy, így sétálgattam, mint a kurvák, egyébként pont ez jutott eszembe, de ezt mind nem mondom el, ez pont befér a hát meg a szóval közé, lefuttatom, futtatom magam még egy kicsit), szóval, most ez van velem, és akkor egyszerűen megáll, mármint megáll valami a levegőben, attól, hogy a nevemen szólít, kimondja teljesen, és az ilyesmi mindig beakaszt valamit a küllők közé, ha amúgy is ketten vagyunk csak, és a megszólításnak nincs értelme, persze pont hogy van, ez az értelme, hogy elakadjak, akadjak el.

Zoli még nem érett meg a regényre

Neurotikus gondokkal küzdött. Mélyről, olyan családból jött, amelyben mindenki különbnek hitte magát, de ő a rokonság áldozata, vagyis egy faj kultúráját hordozta magával, de családjával enyhén szólva összeütközésbe került. Főleg az anyai ágon. Bár Zolinak az életét az apja tette tönkre. Író volt, a szó jelzőtlen értelmében, árasztotta magából a novellákat.

A város helyi szerkesztőségével, János úrral mély volt a kapcsolata. De novelláit nemcsak ez a lap közölte. Több mint húsz folyóirat megjelentette írásait. János tehetségesnek találta, majdnem hogy irigy volt rá. Érezte, hogy ez a fiú még viszi valamire.

Ziháló szövegek II.

1.

Néha azt hazudom, tegnap léptél ki az ajtón. A társaság csendesen bólint, nem szólnak bele, nem érdekli őket, az én örök tegnapom nem idegen itt, belenőttek, mint gyerekkoromban nőttem bele a nővérem kinőtt ruháiba, undok, nyúlt anyag, átvillan alatta a bőröm fehérsége, később sem barnulok el a napfénytől. Kellemesen félhomályos a  kocsma, a poharak szája tisztán csillog, ujjammal körözök a vékony üvegen, néha megnyalom az ujjbegyemet, sósnak érzem, ilyen a bőröd edzés után, a tarkódnál vizes lesz a kezem. Fázik a bokám, az ágyból néztél öltözés közben, derekadra csavarva a vastag takaró, kócos hajadon még az alvás szinuszai, vegyek harisnyát, hideg lesz az este, én pedig morgok, aludj inkább, nem vagyok gyerek, te nevetve, még nő sem, és én is nevettem, valami furcsa keserű ízzel a számban, megfogta a garatomat, ott éreztem egész nap azt a fejhangú, ócska kacagást magamban, mint egy megkövült embriót.