Videó

Varga Klára: A két torony meséje


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Szilágyi József: Áprilisi Géza

 

 

Áprilisi Géza

 

Vízzi a női részleg teraszán ücsörgött ezen az álmos délutánon, kilátásba helyezett szabadulását várta, élvezve a kőrisfák és a rácsok árnyékát. Az emeleti terasz óriási madárkalitkára emlékeztetett, amelyet a földszinti átkötőfolyosó tetejére helyeztek. Csaba „nővér” vitte magával a férfi zártosztályról, „sziesztázni” A kis uzsonnaklubot gyarapította még egy ápolónő a női részlegről, és egy Vízzihez hasonló státusú, szabadabb mozgást élvező nőbeteg. Römiztek. Mi mást tehettek volna? A fülledt kórtermeket megtöltötte a nyugtatóval kezelt páciensek hortyogása, a környező magyalbokrokról nektárittas méhek zümmögtek be felderítő repülésre, az osztály ügyeletes macskája jóízűen durmolt a sarokban. A körülmények ideálisak voltak egy kis kártyázáshoz és beszélgetéshez.

– Volt itt egyszer egy nagyon különleges betegünk, egy fiatal fiú, Áprilisi Géza. Hallottatok róla? – kérdezte a társaságot egy lezárt parti után Csabi.

Hát honnan hallottak volna? Még az ápolónő sem hallotta hírét sem.

– Nos, akkor elmesélem – tette a paklit az asztalra Csabi és kortyintott egyet szolgálati teásbögréjéből.

 

Amikor néhány éve újszülöttként megtalálták a csecsemő-rekeszben, név helyett csak ennyi volt a réklijére tűzve: Áprilisi Tréfa. Az ügyeletes orvos ezért jegyezte be a fenti néven. Ő lett tehát Áprilisi Géza.

Igen élénk kis nyamvadék volt, ami szerencsés sorsúvá tette. Vagy mégsem? A növendék gondozónők szerették dögönyözni, mert a legkisebb provokációra is azonnal gőgicsélésbe, fickándozásba kezdett. Szinte totyogó korától énekelgetett, ezért nagyobb lányok vették pártfogásukba. Újabban azonban az élénk periódusait gyakran váltották fel furcsa, révedező magába fordulások.

„Már megint megkukultál?” – froclizta a dajka, már csak megszokásból is. Pedig Géza, a csoporttársai többségével ellentétben, már cipőfűzőjét is meg tudta kötni. De most megint a szokásos révületébe esve ült a játszóterem szélén. A tiltás ellenére az ujjait szopta és másik kezével a haját birizgálta. „Mit csinálsz ilyenkor, amikor csak bámulsz magad elé?” szokta kérdezni Kati néni. „Gondolkodom,” válaszolja a pöttöm Géza, és néz tovább a semmibe. Nem is maga elé néz, hiszen a szemei szinte keresztben állnak, a két szemgolyó fókusza keresztezi egymást. A külvilág képe is csak megkettőzve, elcsúszva dereng előtte, mindegy, hiszen most belső történései kötik le figyelmét. Elméjében ekkor tökéletes nyugalommal követik egymást a képek. Képek, amelyek rövid eseménysorokká állnak össze, csordogálnak egy darabig, aztán hirtelen továbbugranak egy másik jelenetre. Nemrégiben jött rá, hogy a képsorok időről-időre váltakoznak, és egyben azt is észrevette, hogy nem csak véletlen összevisszaságban követik egymást, ahogy korábban vélte, hanem összekapcsolódnak, egymásból nőnek ki. Sőt, vissza is lehet követni őket a keletkezésük mentén. Mióta felfedezte, hogy visszafelé is tud haladni a gondolatain, ez lett a kedvenc játéka. Amikor beleun a nyüzsgésbe és karattyolásba, leül, hogy kifújja magát. Nem gondol semmire, hanem szinte rögtön révületbe esik, s a belső gondolatfolyam csak úgy magától elindul. Egyszerre arra eszmél, hogy a fészernél látott sikló képe lebeg a szemei előtt. A napokban a kertész kitakarította a fészert és egy siklóra bukkant. Egy bottal felkapta és odamutatta a kertben játszadozó gyerekeknek. Kitörő lelkesedéssel fogadták a bot végén tekergő látványosságot. „De hogyan jutottam a siklók gondolatához?” eszmél fel a pöttöm Géza. Elkezdi a játékos nyomozást visszafelé. A sikló a kertészről jutott az eszébe, a kertész viszont arról, hogy mekkora szelet zsíros kenyeret látott a kezében a minap. Egy óriási zöld uborkából vastag karikákat szelt hozzá. Egy hatalmas késsel! Csak úgy tömte magába a zsíros kenyeret és az uborkát! Itt Géza megtorpan. Honnan jött a képbe a kertész, a zsíroskenyér és az uborka? Éhesnek nem éhes, inkább hányingere van. Reggel hasfájással ébredt, nem is evett reggelit, csak teát ivott. Itt majdnem elkalandozik a hasfájás irányába, de tetten éri magát, és visszatér az eredeti gondolathoz. Igen, a hatalmas kés igézően hatott rá. Milyen szépen tudná ő is a veknit szelni! Egy akkora késsel! A nagy kés miről ötlött az eszébe…? A kés… Megvan… Nem szabad hozzányúlnia! A hőmérőhöz sem. Amivel reggel mérte a lázát a nővér. Géza nagyon kíváncsi volt a higanyszálra, kivette a hóna alól, hogy megszemlélje. A nővér a kezére a csapott és még a haját is meghúzta. Ez az. Innen ered a képfolyam. A fájó hajráncigálás jutott eszébe, amikor a padra ült és a haját birizgálta. Arról a „nem szabad”, aztán a kés, végül a sikló… De mi volt az előtt…? Amikor leült, még valami más úszott el a szemei előtt, és csak ezután hasított belé a fájdalom emléke. Feladta, itt már nem jutott tovább.

Egy kicsit játszott még azzal, hogy a fókuszált a szemeivel. Fókuszált, majd ellankasztotta őket, kiélesítette a látványt, majd újra hagyta összecsúszni a két képet. Sokkal kellemesebb és kényelmesebb volt összecsúszva hagyni a tekintetét, mint kiélesítve tartani, de már sajgott a feneke, mozdulni kellett. Felpattant, és már járt is a szája. „Gyertek, játsszunk gondolkodást!” Egy kislányhoz szaladt, „Fanni, mit látsz egymás után, amikor elereszted a szemeidet!” Aztán egy kisfiúnak mondta, „Én siklóra gondoltam, aztán a kertészt láttam a zsíroskenyérrel, aztán jött a nagy kés. Vagyis fordítva…” De sem Fanni, sem Béci nem értette, mit akar az izgága Géza, még csak Kati néni sem fogott fel semmit. Mert azt ugyan gyanította, hogy Gézában hobbit és tünde vér is van, de hogy manó és ufó is egyben, azt nem sejtette…

Így aztán Géza, mivel éppen nem figyelt rá senki, a szokásos ugrándozásába kezdett, és szökdécselve gajdolta:

Kend meg a zsíros… edd meg a zsíros…

Fölmegy a sikló… lemegy a sikló…

Fölmegy a, fölmegy a szeletke,

Lemegy a, lemegy az ubricska,

Fölmegy a, fölmegy a, fölmegy a

Lemegy a, lemegy a kiscsillag

Lemegy ő, lemegy ő, lemegy ő

Ő ő ő…

Hogy mi történt aztán Gézával? Egymásnak ellentmondó híreket hallottam róla…

 

– Miért haladsz olyan kacskaringósan a járdán, Géza? – kérdezte jóságosan Tibi bácsi, a gyermekotthon pszichológusa.

– Át kell lépni a vonalakat – mondta magától értetődően Géza.

– Milyen vonalakat?

– A repedéseket. A szegélyeket. A padlókockák vonalait – s Géza bemutatta a linóleumpadló illesztésénél, hogyan lépi át vonalat. – Nem szabad rálépni.

– Miért nem? – érdeklődött gyanakodva Tibi bácsi.

– Csak… azért, hogy érdekesebb legyen… egyébként nagyon unalmas lenne a járás. Ahogy minden nagyon unalmas itt.

Tibi bácsi mélyen elgondolkodott. „A gondolatait figyeli. Az a pszichiátriában semmi jót nem jelent. Kényszeresen vonalakat lép át.”

Állítólag Gézukát ekkor kezdték el hiperaktivitás okán külön kezelni. A nyugtatóktól olyan szabályos lett, hogy nem kerülgetett semmiféle vonalat, a „gondolkodás-játékaival” sem izgatta már társait. Néha történt egy-két gikszer, amikor Gézának elmulasztották beadni a tablettáit. Feltűnően élénk lett és különös dolgokat mondott. Extra hiperaktivitását elektrosokkal vissza tudták fogni. Amikor elkezdte az első elemit, egy sajnálatos adminisztrációs hiba következtében majd egy hétig nem kapta meg a rendelt gyógyszeradagját. Ekkor szokásos állapotához képest rémisztő mértékben felélénkült. Legalábbis a gondozója egészen megrémült, amikor délutáni sziesztájából Géza azzal ébresztette, hogy számokkal teleírt papírlapot dugott az orra alá, és, zagyválása szerint, kínai módszerrel szorzott össze négyjegyű számokat. A személyzet nagyon félt, hogy kiderül a mulasztásuk – egy hétig gyógyszer nélkül hagytak egy ilyen súlyos esetet – így végül egybehangzó és jóindulatú tanúságtételeik alapján corpus callosotomiát végeztek Gézán. És igazuk lett! Géza teljesen rendbejött. Mondhatni, ideális pácienssé vált az idegelmén. Alszik, eszik, ül és a szemgolyói mozgását tanulmányozza.

 

A másik híresztelés szerint Tibi bácsi, a gyermekotthon pszichológusa egészen másfajta kérdést tett fel neki.

– Azért mégy cikkcakkban a járdán, mert a repedésvonalakat léped át? Idebenn meg a padló vonalait?

– Ig-en-mer-tnem-sza-bad-ráj-uk-lé-pni – szótagolta a játék kedvéért Géza, miközben megkísérelte jobb szemmel megnézni a bal vállát.

– Valami móka kell az egyszerű járás közben is, ugye, Gézám?

– Igen. A járda érdekesebb, mert azon sok, összevissza repedés van, és figyelni kell előre, hogy mindet átlépjem… És hogy ne menjek neki a szembejövőknek. Reggel a legizgalmasabb, amikor munkába jön Kati néni, meg kerti munkások, mert akkor őket is ki kell kerülni…

Géza állítólag már általánosban speciális osztályba került, állami ösztöndíjjal és ajánlással. Matematika szakon érettségizett, de közgázra ment tovább. Aztán mégis matematikában alkotott nagyot, vonalátlépős algebrai-topológiai dolgozatát Fermat-díjra jelölték, bár nem nyerte el. Munkássága alapján azonban esélye lehet a közgazdasági Nobel-díjra is.

 

– Sors bona, nihil aliud – vonták le a következtetést ápolók és ápoltak egyaránt, és eltűnődtek, vajon ők a kórház szerencsés vagy balszerencsés áramlatában dagonyáznak-e.

Másnap délelőtt Vízzi tényleg megkapta a zárójelentését és távozott a zárt osztályról. A hatalmas műintézmény nyitott főbejáratát elhagyva felnézett a kőrisek között a madárkalickára. A rácsok mögül Csabi „nővér” integetett felé.

– Isten veled, barátom! Aztán vigyázz, nehogy Áprilisi Géza sorsára juss!

– Melyik változatra gondolsz? – kacagott vissza Vízzi, és kilépett a szabad élet csúszómászóktól hemzsegő dzsungelébe.

 

  
  
 

Szilágyi József (1958)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.