Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Döme Barbara: A varázsló

 

 

A varázsló

 

Megfogta a ficánkoló fehér nyuszi fülét, és előhúzta a kalapból. A közönség lelkesen tapsolt, de volt egy fiúcska a harmadik sorban, aki unottan ásítozott. Amikor a mágus eltüntette a partnernőjét, a rajongók felállva éljeneztek, csókokat és virágokat dobáltak a színpadra, ám a kisfiú a harmadik sorból fújolni kezdett.

Elindult a második felvonás. A varázsló arra gondolt, most aztán olyat mutat ennek az utálatos gyereknek, ami még az ő arcára is mosolyt karcol, amitől nem találja majd a szavakat, amitől vörösre tapsolja a tenyerét.

A varázsló egy fekete függöny elé állt, s a feje levált a nyakáról, a lába és a karja külön életet kezdett élni. Talpa hanyagul steppelt, levegőben pörgő feje egy édeskés slágert énekelt, egymástól öt méterre lebegő kezei az első sorban ülők kezét, arcát, csinosabb hölgyeknek pedig a dekoltázsát simogatták. A nézők közül többen rosszul lettek. A bűvész testetlennek látszó fején az oldalt pislogó szem a harmadik sorban ülő gyereket kutatta. Az éppen egy cukorkás zacskóval bíbelődött, próbálta kikotorni a színes édességek közül a pirosakat. Látszott rajta, hogy ezt a produkciót jobban unta, mint a nyuszisat.

Miközben a mágus agya már azon pörgött, melyik varázslatát kellene még bevetni ahhoz, hogy végre hívővé tegye a gyereket, a fiúcska felpattant a székéből, és felrohant a színpadra.

Csaló – kiabálta – Tudom, hogy mit és hogyan csinál –, és már kezdte is sorolni torka szakadtából a leleplező mondatokat, melyek a jövőjétől fosztották meg a varázslót. Néma csend ereszkedett a kopott színházteremre, csupán a fejhangon ordítozó gyerek szavai töltötték be a termet.

A varázsló néhány perccel később ott állt egyedül az emelvényen, nem volt más, mint egy kisemmizett, megszégyenített csaló.

Napok teltek el kétségbeesett önmarcangolással. A depresszió hullámai teljesen elborították, úgy érezte, megfullad a megalázottságtól és sikertelenségtől. Egy hétig ki sem mozdult otthonról, csak néha tuszkolt le a torkán egy-egy kétes szavatosságú falatot, amit a hűtőszekrényben talált.

Amikor kimozdult otthonról, mert úgy érezte, agyonnyomják a falak, a lábai szinte ösztönösen a Duna-partra vitték. Egy ideig a vizet bámulta, s arra gondolt, valami meghökkentőt kellene művelnie. Ha ezt a folyót el tudná tüntetni az összes hallal, meg hajóval és uszadékkal együtt, az szenzációs lenne. Arra gondolt, bemondatná közvetlenül a vízállásjelentés után, hogy holnap délben mindenki fáradjon a rakpartra, nézze meg utoljára a Dunát, mert aztán úgy szétfoszlik, mint a hajnali pára. Amikor már ott várakozna a rengeteg ember, venne egy mély levegőt, óriásira tágulna a tüdeje, majd sóhajtana egy nagyot és, mint ahogyan a forgószél táncoltatja a tollpihét, úgy forogna a kifújt levegőben a Duna, amely aztán hirtelen eltűnne. Kis agytornával kivitelezhető, gondolta, miközben átlépett egy törött kockakövet, ugyanis babonából sosem taposott a repedt járdára.

Az is megfordult a fejében, hogy az időt kellene elvarázsolni, de tervei még ennél is nagyratörőbbek voltak, az univerzum leigázása volt a célja. Miután visszatért az életkedve, fürge léptekkel dolgai után indult. Az égbolt borús volt, de gondolatai olyan hevesen cikáztak, hogy attól szinte ragyogott minden, ami mellett csak elhaladt. Az emberek csak nézték, nem tudták, miféle szerzemény lehet az, akinek a fejéből elektromos szikrák pattannak ki, miközben vásárol a körúton, vagy éppen a csekkeket fizeti be a postán.

A varázsló elégedett volt az ötleteivel, de amikor este leült teázni, mégis arra gondolt, minden eddiginél nagyobb csodára van szüksége ahhoz, hogy a föld minden lakóját a hívei között tudhassa, hogy azt a gyerek a harmadik sorból feloldódjon a varázslatában.

Nem bizonyítani kívánt, hanem tudtára akarta adni a világnak, hogy csak rajta múlik az univerzum működése, a bolygók állása, az élet és a halál.

Aztán arra gondolt, emberi formát kellene adni a halálnak. Ha ide tudná varázsolni a kaszást, hogy valóságos formájában megmutathassa az embereknek, hogy kezet foghassanak vele, hogy az életükért könyöröghessenek neki, akkor mindenki elhinné, hogy ő a legnagyobb varázsló az egész világon. Úgy képzelte, tartana egy hatalmas előadást, melyen a ládából nem oroszlánt varázsolna elő, hanem a halált. Mindenki megdöbbenne, mert a végzetét senki nem hófehér mennyasszonyi ruhába öltözött karcsú szőke nőként képzeli el, pedig a varázslatban a halál igenis ilyen testet öltene. A sminkje is tökéletes lenne, bájosan csevegne mindenkivel, s miután barátjává tette kiszemeltjét, lemészárolná, és magával vinné a túlvilágra. A varázsló szerint egy ilyen mutatvány nem csupán a világ összes híradójában lenne benne, hanem a bolygóközi távirati irodák is beszámolnának róla. Akkor aztán annak a fiúnak a harmadik sorból sem lenne oka kételkedni, sőt írásban kellene bocsánatot kérnie azért, mert csalónak nevezte.

Csöngettek. A varázsló szorosabbra húzta pizsamáján szürke kardigánját. Az ajtót szélesre tárta, de kint senkit nem látott, csupán egy boríték árválkodott a lábtörlőn, melyen se feladó, sem címzett nem állt. Alaposan körülnézett, úgy szimatolt, mint a kábítószert kereső kutya. Elsétált a liftig, de ott sem találkozott senkivel. Bement a lakásába, kortyolt egyet, a már teljesen hideg teából, és egy éles késsel felnyitotta a borítékot. Abban egyetlen felszólító mondat állt, amely nem tűrt ellentmondást és nem fogadott el kibúvókat vagy halasztást.

„Tüntesd el a világot!” – írta az ismeretlen. A varázsló eleinte azt gondolta, nem lesz számára nehéz feladat, hiszen tüntetett már el nyulat, nőt, sőt egyszer egy elefántot is az állatkertben. Úgy tervezte, mindaddig titokban tartja a tervét, ameddig el nem jön a pillanat. Szerette a meglepetéseket. A lavinává duzzadt gondolatok úgy áramlottak a fejében, hogy attól tartott, azok pillanatokon belül kitörnek a koponyájából, és önálló életre kelnek. A nap minden pillanatában azon töprengett, hogyan tudná megvalósítani tervét úgy, hogy bizonyosan eltűnjön a világ. Kissé tartott attól, hogy hiba csúszik a számításába, és a világból egy kis darabka mégiscsak megmarad. Biztosra kellett mennie, úgy kellett varázsolnia, hogy semmi ne maradjon a világból, emlék sem. Rajzokat készített, grafikonokat tervezett, számításokat végzett. Lakásának minden szabad kis szeglete tele volt feljegyzésekkel. A falak, a törölközők, még a kávéscsészék is arról tanúskodtak, hogy a varázsló rettenetesen készül valamire.

Két hét telt el, mire úgy érezte, készen áll a világ eltüntetésére. Aznap reggel még a megszokottnál is korábban ébredt, hat órára állította be a vekkert. Megborotválkozott, szmokingot és csokornyakkendőt vett fel, majd kilépett az utcára, és szippantott egy nagyot a reggeli levegőből. Ahogy a házak között lépdelt, mögötte szikrázott az aszfalt. Aki látta azt hitte, még nem ébredt fel teljesen. Volt, aki odakiáltott neki, hogy nem kell a szemfényvesztés. De a varázsló meg sem hallotta a kötözködő megjegyzéseket, csak haladt előre a maga által kijelölt úton, hogy minél előbb eltüntethesse az egész univerzumot. Már a Duna-parton járt, amikor megcsörrent a telefonja. Az egyik rádióból keresték, arról kérdezték, igaz-e, hogy ma valami nagy mutatványra készül. A varázsló nem értette, hogyan szivároghatott ki a titkos terve, ezért letagadta.

Aztán megérkezett a helyszínre. A város egyik magas épülete előtt állt meg, majd csettintett egyet, elrugaszkodott a földről, mint, aki tornagyakorlatra készül, és már fenn is volt a tetőn. Azon gondolkodott, mégsem a magasból kellene megvalósítani a tervét, ugyanis rátört a fóbiája. Kicsit szédült, émelygett, alig bírt koncentrálni. Aztán arra gondolt, hogy mindjárt eltünteti a világot, és ettől jobb kedvre derült. Alig hallhatóan számolt, olyan volt az egész jelenet, mint amikor valaki mérőeszköz hiányában lépéseivel szeretné kimérni a tökéletes távolságot. Az arca kipirult, körülötte ismét megjelentek az aprócska szikrák, melyek először vörösen izzottak, majd kékek, lilák, rózsaszínek, végül aranyszínűek lettek.

Egy idő után a szikrák egyetlen színes világító burokká egyesültek, melyek úgy ölelték át a varázslót, mint az anyaméh a magzatot. A varázsló úgy képzelte, repülés közben kell kimondania a végzetes mondatot ahhoz, hogy biztosan eltűnjön a világ. Azt gondolta, míg mások megsemmisülnek, ő saját burkában a világ végezetéig lebeg majd.

Vett egy mély lélegzetet, majd földöntúli mosollyal az arcán leugrott a város legmagasabb épületének tetejéről. Érezte, hogy a ragyogó burok a levegőben tartja, akár egy hatalmas szappanbuborék. Miközben a föld felé zuhant, titkos varázsigét skandált. Pár másodperccel később sűrű, átjárhatatlan sötétség borult rá. Biztos volt benne, hogy megcsinálta a legzseniálisabb varázslatot, és épp ilyen az, amikor eltűnik az univerzum.

Az emberek sikongatva ugrottak szét, amikor eléjük zuhant egy szmokingos ember. Azonnal szörnyethalt. Egyesek azt mondták, teljesen felesleges mentőt hívni, esélytelen, hogy ezt a zuhanást túlélte. Mások azt suttogták, hogy szerelmi bánatában lett öngyilkos az ismeretlen férfi, valaki azonban biztosan tudta, az illető egy csaló, aki évek óta varázslónak adja ki magát. A jól értesült szemtanú egy kisfiú volt, aki azért ácsorgott a helyszínen, mert valaki arról értesítette, megnézheti a világ legnagyobb trükkjét.

A varázsló nem értette, miért nem kezd oszlani a szeme elől a sötétség. Sértette, hogy nem tapsol a közönség, amikor végrehajtotta a világ legnagyobb varázslatát, eltüntette az univerzumot. „Hálátlanok” – gondolta, miközben máris azon törte a fejét, mi legyen a következő varázslat, amivel végleg bebizonyíthatja, nem csaló. Csak azt nem tudta, mikor tud hozzákezdeni az új varázslat kidolgozásához, mert hát ebben a nagy sötétségben, semmit nem látott.

 

  
  
 

Döme Barbara (Debrecen, 1973) újságíró, szerkesztő

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.